„A szerelem háromszor fáj. Amikor kivágnak, amikor férjhez mész, és amikor szülsz” – a női csonkítás hagyománya

–

Etiópiáig kellett mennem, hogy igazán szembesüljek a női körülmetélés fogalmával és a hagyományos indoklással, hogy miért is van erre szükség. És azt hiszem, ez a mondat némi magyarázatot igényel.

Arról, hogy miért és hogyan jutottam Etiópiába, írtam már korábban – persze három hét nem fér bele három oldalba, úgyhogy kimaradt egy csomó minden. Kimaradt például az Omo folyó völgye is, pedig ez az egyik leglátványosabb része Etiópiának, és húsz évvel ezelőtt biztosan ez volt az antropológusok földi paradicsoma. Az Omo völgyében ugyanis különféle földrajzi-történelmi okokból elképesztő sűrűségben találni egymástól egészen eltérő kultúrájú, eredetű és nyelvű törzseket.

Mi pár nap alatt megismertük a hamereket, akik késsel vágják és vörös agyaggal kenik a hajukat, a konsokat, akiknél a nőknek peplumszerű szoknyájuk van (mert ugye minél szélesebb egy asszony csípője, annál kapósabb), a daasanachokat, akik befonják a hajukba a kvarcóra karláncát, és a mursikat, akiket tányérajkúnak szokás nevezni, mert a nők alsó ajkát évek hosszú során addig-addig tágítják, amíg belefér egy csészealjnyi agyagkorong.

Ezek a törzsi kultúrák ma már leginkább a turizmusból élnek. Azt is megtudtuk, hogy húsz-harminc évvel ezelőtt még annyira külön világnak számított ez a vidék, hogy a törzsbelieknek nem járt semmilyen állami ellátás – egészségügyi sem.

Na, itt láttam meg a plakátot. Aránylag nagy, a naiv festők stílusában készült pléhlemezre festett kép volt a folyóparton, ahol a fatörzsből kivájt csónakok közlekedtek.

Ráfestve egy térdelő nő teljes törzsi díszben, valami elszíneződött folttal a térdei alatt – elsőre azt hittem, csak megszaladt a festék.

Amikor megkérdeztük a helyi vezetőnket, hogy mi ez, azt mondta, hogy az etióp kormány így küzd a női körülmetélés gyakorlata ellen. Felvilágosító kampány.

A menyasszony élete nehéz és fájdalmas – testileg, lelkileg egyaránt

A fogalommal másodszor Jinkában találkoztam (amiről sokat elmond, hogy a főutca egyben a kisrepülőgépek kifutópályája), ugyanis itt van egy picike néprajzi múzeum, ami amilyen kicsi, olyan informatív: nemcsak törzsi eszközökkel, de részletes magyarázatokkal is operál, ráadásul angol nyelven is.

Ami igazán elképesztő volt számomra, hogy valamelyik muzeológus egypár éve összetrombitálta a különböző törzsek asszonyait, szerzett egy csomó tolmácsot és leírta, lefordította a beszélgetéseiket – ezekből is vannak részletek a falakon. Olyan beszélgetések, amelyeket a saját nagyanyám is folytathatott a szomszédokkal annak idején: ki a jó parti, hogyan kell a fiúkat/lányokat jól kiházasítani, sőt talán még az is előkerült, hogy „bezzeg a mi időnkben” meg „ezek a mai fiatalok”.

Ezzel azonban véget is értek a hasonlóságok. Az Omo-völgyi asszonyok több dologban is egyetértettek: egyrészt, hogy az első gyerek születése után már meg is szólíthatja a férjet. Másrészt, hogy nehéz a menyasszony élete. Harmadrészt, hogy

a lányokat körül kell metélni, ez a fránya csikló ugyanis úgy működik, mint egy pénisz: izgatás hatására megnő és mindenféle furcsa dolgokat művel. Akár még el is élvez a nő, mint egy férfi.

Vagyis a csikló egy férfi szerv, és egy lányt sem lehet addig rendesen férjhez adni, amíg ilyen férfi alkatrészek működnek benne, beláthatatlan következményeket okozva akár. Amíg az ott van, addig nem számít százszázalékosan asszonynak valaki.

A kislány, aki mezítláb menekült a fővárosba

Ez a szemléletmód az eljárás menetével is összefügg, ezért van az ugyanis, hogy az egész folyamatban nincs jelen – közvetlenül – férfi. Nők végzik el nőkön, gyakran anyák, nagymamák, hozzáteszem, a legjobb szándékkal: hogy a gyerek a társadalom része maradhasson. És bizony ezt volt a legnehezebb megértenem.

Bizonyos információk úgy működnek, mint azok a speciális lövedékek, amelyeket úgy alakítanak ki, hogy csak akkor robbanjanak ezer darabra, amikor csontot érnek. Én is hazajöttem a jinkai múzeumból ezzel a tudással, ami valahol bennem volt, de nem igazán tudtam vele mit kezdeni. Egészen addig, amíg nem találkoztam az egyik legbátrabb nővel, aki valaha tollat vett a kezébe.

Waris Dirie az egyik első színes bőrű szupermodellek egyike – ő vigasztalta a kezdő Naomi Campbellt, amikor Naominak még furcsa volt egyedül aludnia egy szállodai szobában. A Revlon, a Chanel, a Levi’s és a L’Oréal arca, a legendás Pirelli-naptár egyik modellje, az Elle, a Glamour és a Vogue címlaplánya. A kilencvenes évek szupersztárja – és nem mellesleg az egyik legérdekesebben eladható élet a szép arc mögött.

Waris Szomáliából származik, egy nomád, állandóan vándorló családból.

Nincs születésnapja, mert a nomádoknál máshogy tartják számon az időt, nagyjából csak a jelen létezik. Még ma sincs karórája. Nem tudja, hol született, nem járt iskolába, nyelve, a szomáli, 1973-ig nem bírt semmilyen írásos anyaggal.

Nemcsak karórája nincs, de akkor sem őrzi meg a kifutókon viselt ruhákat, amikor lehetősége lenne rá, mert a nomádoknak mindez csak felesleges teher. Viszont nagy becsben tartja a cipőket, hiszen élete első szakaszában minden álma egy szandál volt. 13 éves volt, amikor az apja közölte, hogy odaígérte egy hatvanas férfinak. Waris másnap elindult a sivatagon keresztül a fővárosba, amiről nem tudta, hogy hol van. Mezítláb.

Végül megtalálta Mogadishut, az anyja családját, és számtalan megaláztatáson keresztül eljutott Londonba, és a nagybátyja családjának a cselédje lett – a nagybácsi volt egy időben a szomáliai nagykövet. Amikor letelt a szolgálati ideje és Warisnak is haza kellett volna mennie, elásta a kertben az útlevelét. Otthagyták, hogy boldoguljon, ahogy tud. A McDonald’sban takarított, amikor kiszúrta magának egy fotós.

„A férjem majd vagy átvágja egy késsel, vagy erővel hatol belém”

Nem meglepő, hogy mindenki imádta ezt a sikersztorit. A kislányt, aki egyedül, egy szál ruhában érkezik meg Londonba, ráadásul fél pár cipőben, mert a sose látott mozgólépcső elvitte a párját. A két névházasságát, amelyet azért kötött, hogy munkavállalási engedélyt kapjon: egyszer egy alkoholista hajléktalannal, egyszer egy pszichopatával. A hamis útlevelet, amivel mégis el tudott menni egy James Bond-film forgatására Bond-lánynak, és amit Marilyn Monroe névre állítottak ki – noha ez Warisnak nem mondott semmit. Azóta sem érti, hogyan engedték akkor vissza Angliába.

Minden médium imádta a lány vadregényes történetét, aztán 1997-ben, kb. a négyszázadik interjúnál azt mondta a Marie Claire riporterének, hogy ő ezt már unja, és inkább egy valódi sztorit adna neki, ha megígéri, hogy megjelenteti. A riporter, Laura Ziv, rábólintott – a történet közepén azonban kikapcsolta a magnóját, és elsírta magát.

Az igazi történet ugyanis arról a napról szólt, amikor Warist ötéves korában az anyja kivitte a bozótosba, az ölébe vette, és hagyta, hogy egy erre szakosodott asszony megcsonkítsa. Ahogy a nővéreit is. Érzéstelenítés nélkül, magyarázat nélkül, fertőtlenítés nélkül, egy rozsdás borotvapengével és a bokrok tüskéit felhasználva a beavatkozás befejezésére.

Az életre szóló traumát a lány felnőttként is pontosan fel tudta idézni – nemcsak a beavatkozás fájdalmát, amikor már a testén kívülről látta saját magát, de pisilés kínját és a hetekig tartó gyógyulást, ami alatt összekötözött lábakkal hevert a szikla tövében. Később pedig jött a menstruáció fájdalma – a lány volt, hogy derékig beásta magát a földbe, hátha a hűvösség enyhíti a kínt.

Azt hiszem, ezen a ponton robbant fel bennem a történet, ami már évekkel ezelőtt készülődött az Omo folyó völgyében. Úgyhogy nem fogom a továbbiakban a női körülmetélés kifejezést használni, mert ez nem vallási előírás, egy szó nem esik róla a Koránban. Ez a női nemi szerv konkrét megcsonkítása, amely nemcsak a szexuális örömre való képességet veszi el tőlük, de súlyos egészségi kockázatot is jelent a vérmérgezéstől kezdve a meddőségen és vizelettartási problémákon keresztül a frigiditásig és a depresszióig. A beavatkozás hivatalos neve angolul Female Genital Mutilation (FGM), vagyis nőinemiszerv-csonkítás. 

Az ötéves Waris esetében ennek a legdurvább fajtáját végezték el: kivágták a csikló látható részét, a kis szeméremajkakat és a nagyajkakból annyit, hogy a megmaradt szövetet össze tudják varrni, ezzel eltakarva a bejáratot a vaginához. „Amikor aztán lekerült a lábamról a kötés, először nézhettem meg magam – írja A sivatag virága című életrajzi kötetében.

– Nem találtam ott mást, csak teljesen sima bőrt és középen azt a sebhelyet, amely úgy futott végig, mint egy cipzár. És az rendesen be volt húzva. Nemiségem úgy be volt zárva, mintha egy téglafal védené, melyen egyetlen férfi se hatolhat át a nászéjszakámig, amikor a férjem vagy átvágja egy késsel, vagy erővel hatol belém.”

A vizelet és később a menstruációs vér távozására egy gyufaszálnyi lyukat hagytak. Waris már felnőttként Londonban sokat gondolkodott azon, hogy a közös vécében a többi lány miért pisil olyan hangosan.

Waris az áldozatok hangja lett, de a történtek ellenére is hálás az anyjának

Azzal azonban, hogy Waris ezt a történetet a világ elé tárta, nagyon sok mindent örökre megváltoztatott. Magára húzta a vallási fanatikusok dühét, akik szerint elárulta az ősi hagyományokat. Elérte, hogy mindig mindenkinek az járjon az eszében, hogy vajon hogyan is nézhet ki a szoknyája alatt, és csaknem minden interjú első kérdése az legyen, hogy élvezi-e a szexet. De neki köszönhető az is, hogy az addig láthatatlan, megcsonkított nők kapjanak arcot és hangot, amely az sikítja: ez elviselhetetlen, megbocsáthatatlan és tenni kell ellene.

Mert Waris Dirie, aki a sivatag mindent kibíró virágáról kapta a nevét, nagykövete lett az FGM elleni harcnak. Nem csak szimbolikusan: 1997 és 2003 között ENSZ-nagykövetként utazta be a világot, és oroszlánrésze van abban, hogy az FGM-ről ma már beszélnek. A nagy nemzetközi szervezetek, például az UNESCO, rendszeresen készítenek jelentést arról, hogyan változik a helyzet – mi is szemléztük a legutóbbit. (Etiópiában például sokat javult a helyzet, ám Szomáliában ma is elvégzik a beavatkozást a 15–49 év közötti nők 99 százalékán.)

Waris azóta létrehozta a saját alapítványát, született két fia, osztrák állampolgár lett. Kitüntette Mihail Gorbacsov, a katolikus egyház és a német könyvkereskedők egyesülete, emellett megkapta a francia Becsületrendet.

Számomra a legnagyobb teljesítménye azonban az, hogy visszament Szomáliába, amit imád, az anyjához, akit rajongásig szeret, mert tudja és elfogadja, hogy azért jutott neki ez a sors, mert a szülei a legjobbat akarták neki. Az akkori tudásuk szerint.

Az önéletrajzát – amely világszerte 11 millió példányban kelt el – azzal kezdi, hogy köszönetet mond az édesanyjának. És azzal zárja, hogy hálát ad Allahnak. 

E pillanatban 230 millió megcsonkított nő él a világban

Dirie azóta több könyvet is írt. A legfelkavaróbb az FGM európai jelenlétéről szól. Hiszen amíg az afrikai államok országos felvilágosító kampányokat indítanak a saját polgáraik körében, az európai bevándorló közösségek esetében a probléma láthatatlan a hatóságok és nagyon érzékeny az érintett családok számára. Nekik ugyanis borzasztóan nehéz szétválasztaniuk, hogy nem a bőrszínük/vallásuk/nyelvük az, amit a befogadó ország nem tud akceptálni, hanem egy olyan szokás, amit ők jónak és fontosnak tartanak.

Amikor Waris Londonban végre el mert menni egy nőgyógyászhoz, hogy megoldást találjon az állandó menstruációs fájdalmaira, ugyanezt a szégyent élte át. Mivel nem beszélt még angolul, kerestek neki egy szomáliait a kórházban. Pechére egy férfit találtak csak, aki számonkérte rajta, hogy mit szól a műtéthez a családja, és figyelmeztette, hogy amit tenni készül, az ellentétes a szokásaikkal. Úgyhogy Waris inkább hazament és szenvedett még két évig, mielőtt végül elvégeztette magán azt a beavatkozást, amely felnyitotta a vagináját elzáró „cipzárt”.

Ő is az otthona elárulásaként élte meg, hogy a fehérekhez fordul segítségért, ő is megtapasztalta, milyen idegennek lenni, úgyhogy pontosan tudta, mennyire vékony jégen jár, amikor egy oknyomozó újságíró alaposságával járta körbe az európai színteret.

Az FGM ma már ugyanis európai probléma is, megterhelve még a bevándorlók és a befogadó országok közötti számtalan konfliktussal.  

Nem tudom, milyen érzés lehetett egykori áldozatként végigmenni ezen az úton. Valószínűleg nagyon fájdalmas. Sokszor dühítően értelmetlennek tűnő. Egyvalamiben azonban Waris – az egykori kislány, aki élete nagy részét mindenhol idegenként élte – biztos lehet: nincs egyedül. Az UNESCO legfrissebb adatai szerint e pillanatban 230 millió megcsonkított nő él a világban. A Desert Flower Foundation 2022-es számításai szerint ebből 700 ezer Európában.

Forrás: ITT, ITT, ITT, valamint Waris Dirie könyvei

Kiemelt kép: Getty Images / Per-Anders Pettersson / Contributor

WMN szerkesztőség