Kicsi, szép és teljesen haszontalan – A női zsebek szexista története

–

Kezdetben vala az erszény

Pár napja izgalmas cikket osztott meg az egyik ismerősöm, Béres-Deák Rita aktivista. A Historical Photos of Women's Stories összefoglalójából kiderül, hogyan alakult az évszázadok során a zsebek szexizmusa (hasonló beszámolókat lehet olvasni a Vox, illetve a Medium oldalán is). A középkorban a férfiak és a nők egyaránt táskákat, erszényeket hordtak: általában a derekukra kötve vagy az övükre függesztve. Ezekben elég sok minden elfért, nem ritkán szerszámokat, élelmiszereket tartottak bennük.

Az egyre városiasodó és zsúfoltabbá váló világban azonban hamar megjelentek a tolvajok, így az addig kívül hordott táskák több réteg ruha alá vándoroltak. Mind a férfi kabátok, mind a női alsószoknyák tarsolyokat rejtettek, amelyekhez nemcsak az illetéktelen kezek, hanem maguk a tulajdonosaik is nehezen fértek hozzá.

A nőknek lényegében le kellett vetkőzniük, ha elő akarták venni személyes tárgyaikat, amelyek így a nyilvános terekben nem igazán lehettek hasznukra. Ekkor kezdődött el a férfiak és nők zsebeinek máig tartó egyenlőtlensége.   

Francia forradalom és a női divat drasztikus változása

A hagyományos értelemben vett zsebek csak a XVII. század végén jelentek meg a férfiak nadrágjába, mellényébe, felöltőjébe varrva. A nőknek még mindig szütyőik voltak, amelyekhez sok réteg alsószoknyán keresztül vezetett az út. A rokokó időszakában amúgy is a legtöbben pompázatos ruhákban jártak, már ha az előkelőbb körökhöz tartoztak. 

A XVIII. század második felében aztán kitört a francia forradalom, ami Európa-szerte hatalmas változásokat hozott – a divatban is. A korabeli esszéíró, Chelsea G. Summers szerint a női tarsolyok olyan privát terek voltak, amelyek átláthatatlansága sokak számára fenyegetővé vált ebben a zavaros időszakban. Sosem lehetett tudni, mi van egy nőnél: előfordulhatott, hogy lázító írásokat vitt magával. Ezt elkerülendő, divatba jöttek a derékban magasabb, az alakot karcsúbbá, oszlopszerűbbé tevő fazonok: ezeken a darabokon szemet szúrt volna egy rejtett zseb, hiszen megtörte volna a lányok és asszonyok kívánatos sziluettjét, amelyeket a ruhák szabása hangsúlyozni igyekezett.

Ezzel a tervezők két legyet ütöttek egycsapásra: ellenőrizni tudták a nőket, és a férfi szemlélőknek is kedveztek. Mivel a nőknek pár dolgot így is maguknál kellett tartani, a XIX. század elején feltalálták az apró, de tetszetős kiegészítőt, a retikült. 

Harc a praktikusabb viseletért

A XIX. század végén kezdtek a nők zsebügyi szempontból nagyobb számban öntudatra ébredni. 1891-ben létrejött a Rational Dress Society (magyarul Ésszerű Öltözet Társaság) nevű szervezet, amely kampányaival azért küzdött, hogy a nők a fűzők és alsószoknyák helyett olyan darabokat is hordhassanak, amelyekben kényelmesebben gyalogolnak, lovagolnak, bicikliznek – egyáltalán léteznek – a hétköznapokban. A társaság olyan útmutatókat is terjesztett, amelyek segítségével ki-ki maga varrhatott zsebet a már meglévő ruhájára – ezek a korai DIY-ismertetők rendkívül népszerűek voltak a függetlenségre törekvő nők körében. 

A téma jelentőségét mutatja, hogy a New York Times 1899-ben egyik cikkében például kijelentette: maga a civilizáció a zsebekre épül.

„Ahogy egyre civilizáltabbak leszünk, egyre több zsebre lesz szükségünk” – írták. „A zseb nélküli emberek a zseb feltalálása óta nem tudnak nagyszerűek lenni, a női nem képtelen a férfival vetekedni, amíg zsebtelen.” 

És akkor jöttek a szüfrazsettek!

A korabeli újságcikkekből látszik, hogy a zsebek kérdése összekapcsolódott a feminizmus első hullámával, és szimbolikus jelentőségre tett szert. Charlotte P. Gilman író például így fogalmazott 1905-ben, szintén a New York Times-ban: „A férfiak egyik fölénye az öltözködésben van… a zsebek alkalmazásában. A nők időről időre hordtak táskát, hol a ruhához varrva, hol felkötve, hol a kezükben, de a táska az nem zseb” – jelentette ki. 

Pár évvel később, 1910 körül megjelent a szüfrazsettek viselete, amely több mint hat (!) zsebével sokakban megbotránkozást keltett. Ezek a zsebek ráadásul közszemlére is voltak téve, fényes nappal, az utcán, bárki észrevehette őket. Egyre több nőt lehetett látni, ahogy zsebre dugott kézzel sétál, vagy élénken gesztikulál és (a választójog fontosságáról?) magyaráz valamit. A kezük szabaddá vált, hiszen ismét képesek voltak a ruhájukban tárolni dolgokat. A zsebek témáját olyannyira átpolitizálta a korszak, hogy egy 1908-ban szervezett adománygyűjtő eseménynek is „Az öreg hölgy 100 zsebbel” címet adták. Az első világháború alatt aztán még inkább a nagy zsebek váltak normává, hiszen a nők is elkezdtek bővebb nadrágokat hordani, amíg a fronton lévő férfiak munkáját látták el a gazdaságokban, a gyárakban és a ház körül. 

Nincs más dolgod, mint szépnek lenni

A bő szabású, hagyományosan férfiasnak tekintett gatyákat, amelyeket a nők a háborús időszakokban viseltek, hamar felváltották a feszes nadrágok, hogy egy-két kivételtől eltekintve máig velünk maradjanak. A karcsúsított, slim-fit fazonokban gyakran mozogni, leülni sem könnyű, a zsebek pedig, ha vannak is, általában aprók, inkább esztétikai jelentőséggel bírnak. Állítólag a világhírű divattervező, Christian Dior mondta még 1954-ben: „A férfiak zsebe azért van, hogy tároljanak benne dolgokat, a nőké viszont dekoráció”. 

Ez az idézet elég komoly dózisban hozza a hagyományos nemi szerepekkel kapcsolatos problémákat.

Azt sugallja, hogy míg a férfiak használhatják a ruháikat (és a testüket), addig a nők ruhája (és teste) azért van, hogy a férfiak használják őket, azaz kedvüket leljék bennük.

Ezzel el is érkeztünk a zsebtéma mélyén meghúzódó valódi kérdéshez: a funkcionalitás vs. esztétika örök, bár korántsem elkerülhetetlen harcához. 

Én is itt követtem el kamaszkoromban a legnagyobb hibát. Valahányszor ott álltam a ruhatárnál, mindig azt vártam a zsebemtől, hogy tehessek bele dolgokat (legalább a kezemet), miközben a zsebem alapvetően azért létezett, hogy jól nézzen ki, vagy imitálja a férfiak zsebét, az igazi zsebet (végül is a sportban is ez van, nem?).   

 

A telefonom azért elférhetne

Az eddigiekkel kapcsolatban két kritika már biztosan megfogalmazódott benned. Az egyik, hogy ez az egész minimum középosztálybeli probléma, a másik pedig, hogy a nőknek van kézitáskája (persze a férfiaknak és más nemű embereknek is lehet, ha sok a cuccuk). Természetesen mindkettőben igazad van. A táskákkal viszont az a baj, hogy egyrészt pluszköltséget jelentenek (amire egy egész iparág épült), másrészt ha ellopják őket, akkor mindened oda: a mobilod, a kulcsod, az irataid, a pénzed, a bankkártyád. 

Az én értelmezésemben az okostelefonom egyik nagy előnye, hogy bármikor kéznél van. Teszem azt, észreveszek valami érdekeset, és szeretném lefényképezni. Elég körülményes ilyenkor a táskámból vagy a hátizsákomból előkotorni a mobilomat. Ha viszont fognom kell, nem tudom másra használni a kezemet. Az állandó csekkolás is elég fárasztó, hogy megvan-e még, vagy rögtön kicsúszott a nem megfelelő méretű zsebemből, amikor leültem. 

A készülékek – most legalábbis úgy tűnik – egyre nagyobbak lesznek. Olyan jó lenne, ha öltözködésünk lekövetné ezeket a változásokat! Vagy legalábbis lehetne választani, és ez a választék nemcsak a túranadrágokra, hanem az elegánsabb ruhadarabokra is kiterjedne. 

Milanovich Domi