Nádudvari Péter: Tappancsnyomok a csillagporban – búcsú Gyuszi cicától

–

Két éve került hozzánk az egyik macskánk, amikor ősszel Gyulán töltöttünk pár napot. Az utolsó este a szállásunkon a netet bújtuk a másnapi programok megtervezéséhez, amikor szembejött velünk egy felhívás, miszerint egy legelőn talált pár hetes cica gazdát keres. Meg is volt tehát a gyulai kiruccanás záróprogramja: a gyerekek ujjongva örültek, amikor megtudták, hogy egy nyávogó, selymes szőrpamaccsal térünk haza.

Mielőtt bekopogtattunk volna a kiscica jótevőjének házába, úgy gondoltuk, az új családtag először majd megijed tőlünk, és csak hosszas kergetés után tudjuk hazavinni. De nem így történt: amikor először megláttuk, bátor léptekkel közeledett hozzánk, és mintha azt mondta volna a tágra nyílt szemével: „Vigyetek magatokkal!” De fölösleges volt ezt kérnie, már azóta tudtuk, hogy hozzánk fog tartozni, mióta elolvastuk azt a bizonyos felhívást.

Mikor a gyerekeink meglátták, megszűnt számukra a külvilág, csakis vele foglalkoztak, a hazaúton is csak róla beszéltek. Annyira izgatottak voltak a kiscica érkezése miatt, hogy a megszokottnál jóval később nyomta el őket az álom az autónk hátsó ülésén.

Az új családtagnak hamar nevet adtunk: mivel Gyulán találtunk rá, mindenki a Gyuszira szavazott

Annak ellenére, hogy jól tudtuk, nősténycica került hozzánk. De nem csak a neve miatt számított különlegesnek az új kedvencünk: a bundája színe valami egészen rendkívüli volt: fekete, szürkéssárga és barna foltok folytak össze rajta egy teknőctarka kompozícióba. „Úgy néz ki, mint egy csavargó” – jegyezték meg többen, amikor először látták, én pedig közben megállapítottam, hogy a bundájának a színe a sorsát is jelképezi, hiszen egy kitagadott, elkergetett cicáról van szó, aki ki tudja, merre és meddig csellengett, amíg rá nem talált a megmentője Gyulán.

Gyuszi megpróbáltatásai véget értek, amikor hozzánk került, de azt nem mondhatni, hogy nyugalmas volt nálunk az élete, hiszen egy kisfiú és egy kislány kedvenc játszópajtása lett – viszont hihetetlen türelemmel tűrte, ahogy például ide-oda hurcolászták, vagy bunkert építettek neki. Persze előfordult, hogy már sok volt a „jóból”, és megsértődve elrohant, de egy-két órával később újra megjelent a nappalinkban, és várta, mivel fogják szórakoztatni az újdonsült barátai – amikor a kislányom a játék babakocsijában tologatta, azt például kifejezetten szerette.

Nem túlzás kijelenteni: rajongtunk ezért a cicáért. És nemcsak mi, hanem a hozzánk látogató rokonok, ismerősök, barátok is. Viszont volt egy haragosa is Gyuszinak. A legidősebb macskánk, a háromlábú Gilbert látványos felháborodással fogadta, hogy belépett az életünkbe: a korábban bújós ölcica az új jövevény színre lépését követően tüntetőleg mindig elrohant, ha meg akartuk simogatni. Az ideje nagy részében pedig mellőzte a társaságunkat: jóformán csak akkor bukkant fel, ha megéhezett. Nem voltunk meglepődve, sejtettük, hogy a magát a ház királynőjének tartó macskát érzékenyen fogja érinteni a „trónfosztás”.

Bevallom, néha én is bosszús voltam Gyuszira: minden alkalommal háborogtam kicsit, amikor elcsent egy-két falatot az asztalon vagy a tűzhelyen lévő ételből. De utána mindig megjegyeztem magamnak: „aki nem pakolja el a vacsora maradékát, magára vessen, ha megeszi a macska”, majd ölembe vettem, és megsimogattam a kis dorombolót, hogy érezze: újra szent a béke. 

De amúgy sem tudtam rá haragudni, mert különleges kapcsolat alakult ki köztünk.

Amikor korán reggel felébredtem, hogy csendben dolgozhassak, minden lépésem követte: együtt főztük a kávét, majd a számítógép mellé is leült velem, időnként pedig az ölembe feküdt, hogy ott folytassa a nem sokkal korábban félbehagyott szunyókálást. A feleségemmel – aki home office-ban dolgozik, így szinte egész nap élvezhette a társaságát – sokszor meg is jegyeztük: „Kutyalelke van ennek a macskának.”

De egy ideje már senki sem ugrik a lábam elé, amikor kikelek az ágyból, és csak a klaviatúra idegesítő kattogását hallom a dorombolás helyett.

Ugyanis két hete, amikor meglátogattunk egy ismerős családot, az egyik pillanatban egy üzenet villant fel a telefonomon. „Sziasztok, itt van az egyik cicátok, nincs jól, nagyon gyenge, nem akar sem enni, sem inni” – írták a szomszédok, a mellékelt fényképen pedig egyértelműen látszott, hogy Gyusziról van szó. Mivel akkor messze voltunk az otthonunktól, a reménykedésen kívül nem tehettünk semmit. A szomszédaink ugyan minden követ megmozgattak, még fecskendővel is próbálták etetni szegény cicát, de sajnos hamar bekövetkezett az, amit én már az üzenet elolvasása óta sejtettem. A gyerekeknek nem mondtuk el, mi történt: önfeledten játszottak a barátaink hasonló korú lurkóival, nem akartuk, hogy szomorú hangulatban teljen a nap hátralevő része. 

Este, miután elbúcsúztunk a vendéglátóinktól, tudattam a gyerekeinkkel, hogy amikor hazaérünk, Gyuszi cica már nem fogja őket várni. Közben pedig eszembe jutott a hazautunk Gyuláról: két éve szívderítő gyerekkacajtól volt hangos az autó – de aznap csendes szomorúságban teltek a kilométerek.

– Tudjátok, Gyuszi cica már a dédik ölében dorombol ott fenn az égben, akik biztos nagyon örültek, hogy ők lettek az új gazdái – magyaráztuk pityergő gyerekeinknek elszoruló torokkal, akik szépen lassan beletörődve a kedvencük elvesztésébe, egyszer csak a következőt kérdezték:

– De ugye Gyuszi cica is kapott egy csillagot, mint a dédik?

– Igen, ő is kapott, és ha éjszaka felnéztek az égre, rájöttök majd, melyik az övé – válaszoltuk.

Néhány nap múlva este elmentünk sétálni. A gyerekek egyszer csak megálltak, és az égbolt felé mutattak: 

– Nézzétek csak, megtaláltuk Gyuszi csillagát! Az Esthajnalcsillag az, amelyik a legfényesebben csillog – mondták ragyogó szemekkel.

A következő héten sokat esett az eső, és még estére sem tűnt el a felhőtakaró, viszont a minap pirkadatkor újra tiszta volt az égbolt. Ahogy egyre sötétedett, a leköszönő nap helyén megjelent egy ragyogóan fényes pont. Nem tudtam levenni a szemem az égi csodáról, a körülötte levő csillagporban pedig mintha tappancsnyomok rajzolódtak volna ki.

A képek a szerző tulajdonában vannak

Nádudvari Péter