Szarajevó: akármerre nézünk, minden utca végén magasodik egy hegy – ilyennek láttuk a várost három gyerekkel

 –

Hétórányi autózás után érkeztünk meg Szarajevóba három gyerekkel

Leparkoltunk a külvárosban a megadott a címen egy szürke panelház előtt, és vártuk az apartman tulajdonosát, hogy átvehessük tőle a kulcsokat. Az út túloldalán buszpályaudvar, a ház aljában kocsma, mellette sportfogadási iroda. A szomszédos panelház faláról két fiatal srác embernagyságú arcképe néz ránk, az álluk alatt futó szalagra festett évszámok szerint mindketten huszon-egynéhány évet éltek. Vajon mi lehet a történetük?

És vajon mi lett a mi családi nyaralásunk története, aminek ez a környék volt az egyetlen fix pontja?

Három nappal korábban a férjem találta a szállást

Az augusztusi főszezon ellenére meglepően alacsony áron kínálták.

A pozitív értékeléseket olvasgatva hagytuk magunkat meggyőzni; ekkor dőlt el, hogy a nyaralásunk helyszíne idén Bosznia-Hercegovina fővárosa lesz. A gyerekek először kissé megbotránkozva néztek ránk, amikor közöltük velük az úti célunkat, majd amikor leesett nekik, hogy nem csúnyán beszélünk, hanem egy város nevét mondogatjuk, egyre felszabadultabban ismételgették ők is. (A hosszú úton volt alkalmunk alaposan begyakorolni az r hang pergetését a szarajevói szarkák és szarvasok sűrű emlegetésével – ezt zárójelben tudom ajánlani minden selypítésre hajlamos gyerek szülőjének, ha már unalmas a répa-retek-mogyoró.)

Bár a külvárosi miliő első ránézésre nem tűnt bizalomgerjesztőnek, a szállás minden várakozásunkat felülmúlta: a felújított, tiszta, jól felszerelt, kényelmes kis lakásban annyira hamar otthonosan éreztük magunkat, hogy az egyik gyerekem már az első tíz percben javasolta: költözzünk oda.

A felvetésen ottlétünk alatt újra meg újra elgondolkodtam – persze nem komolyan, de ahogy minden újonnan felfedezett helyen, itt is eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne Szarajevóban az életünk. Hova járnánk vásárolni, kikapcsolódni? Milyen szokásaink lennének? Be tudnánk illeszkedni a helyiek közé?

Bár mindössze hat napot töltöttünk a városban, mégis az a benyomásom támadt, hogy az emberek közvetlenségének és kedvességének köszönhetően nem lenne nehéz új ismeretségeket kötni.

Sok apró pozitív élményből állt össze a jó benyomás

Ehhez szokás szerint remek szűrőnek bizonyultak a gyerekek. Velük együtt ismeretlen közegben, főleg egy másik országban akklimatizálódni mindig izgalmas: nem lehet előre tudni, hogy a sok újdonság milyen hatással lesz rájuk és ez milyen reakciókat vált ki belőlük. A nagy kérdés mindig az, hogy a gyerekek őszinte megnyilvánulásaira, impulzív jelenlétére hogyan reagál a közvetlen környezet: elfogadással vagy elutasítással? Itthon, Magyarországon rendszeresen és külföldi utazásaink során is jó néhányszor azt tapasztalom, hogy zavarunk.

Zavarunk, mert a gyerekek hangosak, szaladgálnak, felmásznak, elesnek, kiakadnak mindig ott, ahol nem kéne, nem illik, nem szokás. És még ha sokszor megértem is és elfogadom a boltban az eladók, a buszon az utasok, az étteremben a vendégek nemtetszését a gyerekek viselkedése kapcsán, ez nem változtat azon, hogy összességében kellemetlen élménnyel és rossz szájízzel távozunk.

Szarajevóban azonban az esetek többségében jól végződtek a kalandjaink, pedig ott is önmagunkat adtuk és néha próbára tettük a körülöttünk lévők türelmét. Jelentem, a város lakossága kiállta a próbát!

Hogy konkrét példákat is írjak, kezdem a szállással, mert amit ott megéltünk, az más helyzetekben is visszaköszönt.

Miután berendezkedtünk a lakásban, sikerült leverni és összetörni egy olvasólámpát – íme, az ágyon ugrálás veszélyei, khm, otthon én már régóta zseblámpánál olvasok esténként. 

Üzenetben értesítettük a tulajdonost az esetről, és kértük, írja meg, mennyit fizessünk az okozott kárért. Legnagyobb meglepetésünkre, kedves és megértő hangvételű választ kaptunk, fizetnünk pedig nem kellett pluszban, pedig ezek után arra is fel voltam készülve, hogy a lakás visszaadásakor személyesen fog minden sarkot és tárgyat átnézni újabb károk után kutatva.

De nem, sőt: kérése szerint az asztalon hagytuk a kulcsot, és csak kisétáltunk a kilincsre zárt (az én olvasatomban gyakorlatilag nyitva hagyott) ajtón az utolsó napunkon.

Ugyanezt a laza elfogadást tapasztaltuk akkor is, amikor beültünk valahova enni

A belváros egyik mellékutcájában találtunk egy autentikusnak tűnő ételbárt, ahol bureket árultak. Mindenképp szerettük volna megkóstolni ezt a hagyományos balkáni ételt, de az évtizedesnek tűnő Buregdžinica („burekező”) feliratú táblát a rajta lévő, megfakult képekkel és a teraszt közepesen tiszta, billegő asztalokkal meg a közöttük sétáló galambokkal nem tartottam kifejezetten hívogatónak.

Mégis adtunk egy esélyt a helynek, és nem bántuk meg: mind a burek (rétestésztába csavart sós töltelék, például hús krumplival vagy túróval keverve), mind a kiszolgálás csodálatos volt.

Pedig elég fárasztó vendégek lehettünk: olyanok, akik mindig kérnek vagy kérdeznek valamit, ráadásul angolul, lepotyogtatják az evőeszközöket, összemaszatolják még a széket is, rengeteg szalvétát elhasználnak, és egyébként is elég hangosak.

Mindezt a kiszolgálóink vidáman, nevetve tolerálták, sőt a félórás ebédünk végén olyan nagy mosollyal és integetéssel búcsúztunk egymástól, mintha régi törzsvendégek lennénk. Hasonló figyelmességben részesített minket egy idősebb nő egy külvárosi, teljesen üres, megkopott kis vendéglőben, ahol csevapot és pljeskavicát ettünk. Kézzel-lábbal kommunikáltunk, de a nő így is rávett minket, hogy többet rendeljünk, mint amennyit eredetileg szerettünk volna, majd innen is jóllakottan, boldogan, szinte ismerősökként távoztunk.

Az abszolút kedvenceim mégis azok a vendéglátóhelyek lettek, amik játszóterek közvetlen közelében állnak.

Két ilyen csodálatos lokalizációjú helyet is felfedeztünk teljesen véletlenül, anélkül hogy kerestük volna őket: az egyik egy picike kávézó volt, a másik egy újszerű bisztró egy külvárosi sétálóutcában. Mindkettő terasza ott kezdődött, ahol a játszótér véget ért, így a szülők kényelmesen kortyolgathatták az italaikat, miközben szemmel tartották az alig néhány méterre hintázó gyereküket. A bisztrót a szállásunk közelében találtuk, ahova elvileg egy könnyű vacsorára ugrottunk be lefekvés előtt, de a „társaság” miatt végül majdnem este tízig ott ragadtunk. Ekkor is csak azért fújtam takarodót, mert végre beláttam, hogy hiába várok a játszótér kiürülésére és arra, hogy a gyerekeim frissen szerzett szarajevói barátai hazainduljanak. Tízkor még rengeteg gyerek focizott, bandázott csapatokba verődve az utcán, míg a szülők a bisztró teraszán vagy az utcai padokon tobzódtak.

A nyaralásunk egyik fénypontja és tipikus szarajevói élmény volt számomra a pillanat, amikor egy dizájnos kanapén ülve aperol spritzet szürcsöltem – egyik oldalról egy építkezés, másik oldalról egy gyerekektől hemzsegő játszótér szomszédságában.

Ha már szóba hoztam az utazás egyik fénypontját, beszámolok a többiről is, amik a várost körülvevő hegyekhez kapcsolódnak.

Szarajevót a Dinári-hegység öt magas hegycsúcsa fogja közre

Így a város széléhez érve rögtön vadregényes, erdei tájban találhatjuk magunkat. Engem már a városban sétálgatva is lenyűgözött a hegyek közelsége: nem tudtam betelni a látvánnyal, hogy akármerre nézek, minden utca végén magasodik egy hegy.

A Szarajevóba érkezésünk első estéjén csak forogtam körbe, mint az a ringlispíl, ami a szállásunk közelében egy üres telken minden este a helyi fiatalok találkozási pontjául szolgált és késő estig pörgött kamaszokkal tömve, és nem akartam elhinni, hogy ez a város ilyen csodálatos helyen fekszik és eddig nem tudtam róla.

Egyik nap kabinos felvonóval fellibegtünk a Trebević-hegyre, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a városra, és ahonnan indul az a régi, elhagyatott bob- és szánkópálya, amelyet még az 1984-es szarajevói téli olimpiára építettek, később a város ostroma során katonák használták, mára pedig gyakorlatilag izgalmas kirándulóhellyé és graffitiparadicsommá vált.

Szarajevóról ma is sokaknak a délszláv háború jut eszébe, nem véletlenül

A modern hadviselés leghosszabb, közel négy évig tartó ostromát szenvedte el a város a 90-es években. Bár az ostrom nyomai szívszorítóan gyakran tűnnek szembe, mégsem éreztem azt, hogy a közelmúlt háborús emlékei nyomasztó hangulattal lengik be a várost. Épp ellenkezőleg: az Oszmán, illetve a Habsburg Birodalom építészeti öröksége, a muzulmán mecsetek, ortodox és katolikus templomok, zsinagógák sokfélesége izgalmas egyveleget teremt, tanúbizonyságot téve az odalátogatók számára arról, hogy az együttélés ember és természet, illetve ember és ember között vallástól, hovatartozástól függetlenül igenis lehetséges. Én legalábbis elhittem ezt Szarajevónak rövidke ottlétünk alatt.

A képek a szerző tulajdonában vannak

Héda Veronika