-

Az első augusztus 20-án, amikor hormonális változásokat okozva tombolt bennem a honvágy, egy torta tetejére rakott mini-tűzijátékkal repítettem vissza a lelkem a pesti rakpartra. Márton napjára buzgón sütöttem a kacsát és a libát, de a kezdeti lendület a kacsahusi elfogyasztása után lassan elindult a süllyesztő felé. A hétköznapok bedarálták a lelkesedésemet, a hirtelen jött, a férjemen és a barátaimon kiélt népművelői igyekezetemet, a magyar hagyományok tengerentúli bemutatására irányuló, önjelölt szervezkedéseimet. A karácsonyt az amerikai szokás másfél naposra szabta; december 26-át nem családi körben, és nem a kanapén bejglivel és töltött káposztával telepakolt hassal töltöttem, hanem a helyi munkatörvénynek megfelelően a szeretet ünnepével átitatott lélekkel rohantam az irodába. Ugyanúgy a helyi szokás rövidítette le a húsvéti nyuszi útját is, ugyanis a húsvét hétfő is munkanap volt. Szilveszterkor pedig, amikor az óra éjfélt üt, nagyon tud hiányozni a himnusz felemelő dallama, így a BÚÉK-ok elhangzása után, azt még eléneklem magamnak.

Talán ahhoz szoktak hozzá a legnehezebben, hogy az otthon maradottak születésnapjain a köszöntésben nincs benne az ölelés.

Lett helyette Skype-on ünnepelt névnap, éteren át közvetített tortafelvágás... és videóüzenetben átküldött ajándékbontás. Volt, amikor a nemzeti ünnep átlagos munkanappá alakult, és csak este néztem meg a hírekben, mi is történt otthon. És volt, amikor a magyar követség rendezvényén emlékeztünk meg a márciusi ifjakról vagy az ’56-os forradalomról.

Tudom, hogy az ünnepek olyan fontos csomópontok az évben, amelyek kapaszkodót jelentenek, családokat, barátokat hoznak össze, összekötnek a múlttal, lelkileg feltöltenek, és egy rövid időre megállítják a mindennapok forgatagát. Ennek ellenére azt gondolom, hogy távol a hazától egy másik kultúrában, más csomópontok köré szerveződött év során, közösség nélkül nem könnyű ápolni a hagyományokat. Legalábbis nekem nem mindig sikerült. Volt, amikor ezt megsínylették a névnapok, a hétköznappá alakult március 15-ék, idővel elmaradtak a Márton-napi kacsavacsorák, a mögöttes gondolat, a tradíciók megőrzése.

Az idegenbe szakadás nagy tanítómester, így húsbavágóan emlékeztet olyan igazságokra, amelyek tartalmát soha nem kérdőjelezné meg az ember.

Például azt, hogy az ünnep azáltal válik ünneppé, ha van egy közösség – de legalább még egy ember –, akivel meg lehet osztani azt. Persze, voltak ünnepek, amikor varázslatszerűen egy pillanatra megállt az idő: felejthetetlen szülinapok, karácsonyok, és két örök emlékű október 23-a.

Két éve ezen a napon magyarórát tartottam Washington D.C.-ben. A tanítványok között több első- és második generációs magyar bevándorló is volt. Ketten gyerekként élték át az ’56-os forradalmat. Az egyik kisfiút egy decemberi éjjel keltették a szülei, sietni kellett, indultak a „nagymamához”. Csak azt nem értették a gyerekek, miért éjszaka mennek, miért kell négy pulóvert magukra húzniuk, és miért kell sok-sok kilométeren át a hidegben és a sötétben gyalogolniuk. A másik család ’57-ben menekült Kelet-Európán át, sok félelemmel és rettegéssel teli nap után jutottak biztonságba.

Az akkor hatvan körüli férfiak elérzékenyülve emlékeztek vissza, milyen volt, amikor egy segítő kéz az osztrák menekülttáborban csokit adott nekik.

És azt hiszem, mindannyian, akik lélegzetünket visszafojtva hallgattuk a szomorú, családokat szétszakító történeteket, láttuk magunk előtt a menekülő, öt-hat éves kisfiúk örömét.

Tavaly október 23-án a boszniai Jajce városában voltam Szarajevóban élő magyarokkal, köztük sok vajdaságival, akik még az egykori Jugoszlávia idején költöztek ide házasság, szerelem, tanulmányok miatt. Kis közösség, akik lelkesen ápolják a magyar nyelvet, a magyar hagyományokat úgy, hogy lehetőségeik korlátozottak, akik örömmel várják a Szarajevóban fellépő magyar művészeket, akik három órát is utaznak egy magyar karácsonyi vacsora kedvéért. Egy igazi szocreál étteremben ültünk, ami talán még Tito idején épült: műbőr székek, fehér abroszok. Az egyik székre tett magnóból megszólal a himnusz. Állunk, énekelünk, a terem falai visszhangozzák Kölcsey sorait.

Az áhítattal énekelt sorok mögött érezni e kis közösség erőfeszítéseit, saját identitása megőrzéséért tett igyekezetét. Ez az a pillanat, amikor megáll az idő.

Majd megemlékezés, magyar menekültek szomorú történetei. Az idősebbek elmesélik, hogyan segítettek szüleik a Vajdaságon át menekülő magyaroknak. Az est végéig tart a varázs.

Vannak ünnepek, amelyek hangulata, illata, emléke élénken él éveken át. Megmaradnak a ’80-as évekbeli gyerekkori karácsonyok, amikor nagymamám a tejüveg ablak mögül csengetett, hogy megjött a Jézuska, fel tudom idézni azt, ahogy a csípős hidegből a cserépkályhával fűtött szobába lépve megcsapta orromat a fenyő illata, és az, ahogy a nagy kertben a friss tavaszi napsütésben kerestem a hatalmas fenyőfa és a rózsabokrok alatt, hova rejthette a nyuszi a tojásokat. Október 23. kapcsán mindig a menekülő kisfiú képe, és a vajdasági magyarokkal együtt énekelt sorok jutnak majd eszembe, ahogy felcsendült egy boszniai kisváros éttermében: „Isten, áldd meg a magyart!”

Trembácz Éva Zsuzsa

Ha tetszett a cikk, nézz körül Éva szerzői oldalán, ahol a könyveiről is találsz információt! KATT IDE!

Kép: Szinnay Gábor/Fortepan