-

WMN: Mustafa, honnan támadt az ötleted, hogy lefusd a félmaratont?

Mustafa Mehić Mujče: Egy helyi weboldal készített velem interjút, amelyben megemlítettem, hogy szeretnék sportolni, de ehhez segítségre lenne szükségem. Erre jelentkezett Tomo, felajánlotta, hogy felkészít a félmaratonra, így kezdtünk el együtt dolgozni.

WMN: Sportoltál már korábban is? Sportos gyerek voltál?

M. M. M.: Gyerekkorom óta nagyon szeretem a sportot, pingpongoztam egy ideig. Nagyon szívesen teniszeztem volna, de sajnos nem lehetett, mert csak a bal szememre láttam körülbelül negyven százalékosan. Látássérülten születtem, és megoperálták a jobb szemem, de nem sikerült a műtét, ezért arra a szememre elveszítettem a látásomat. Tizenhat éves koromig részlegesen láttam a bal szememre, aztán egyik napról a másikra teljesen elveszítettem a látásomat. Speciális középiskolába jártam, ahol csörgőlabdáztam. (Vakok és látássérültek játsszák ezt a labdajátékot. A pálya két végén felállított kapuba kell bejuttatni a labdát, amelyből a mozgás során a csörgők hangja hallatszik - a szerk.)

WMN: Milyen sportolási lehetőségei vannak egy vak vagy látási nehézségekkel küzdő embernek Boszniában?

M. M. M.: Sajnos nem sok. A riói paralimpián is csak egy csapat, az ülő röplabdások vettek részt, és ezt a vakok nem tudják játszani. Sajnos – talán ezt az egy sportágat kivéve – nem igazán kapnak állami támogatást a fogyatékkal élők. Ráadásul még mindig tabu lengi körül ezt a témát, az emberek nemigen beszélnek róla.

Fotó: Sarajevo Marathon NGO

WMN: Mi volt számodra legnehezebb a félmaratoni felkészülésben?

M. M. M.: Az eleje. Korábban nem futottam, ezért hozzá kellett szokni, de amint ráálltam, utána már könnyen ment, és soha nem jutott eszembe, hogy feladjam.

Tomislav Cvitanušić: Korábban sokakat készítettem fel futóversenyekre, de nekem is meg kellett tanulnom azokat a technikákat, amelyeket egy vak futóval tudok alkalmazni. Nagyon sokat segítettek az amerikai és ausztrál edzők tapasztalatai, amelyeket az interneten megosztanak. Innen jött a kötél ötlete is (Mustafa a beszélgetés ezen pontján elővette a kötelet, amiről nevetve mesélték, hogy tulajdonképpen egy fehér cipőfűző.) De időbe telt, mire igazán megértettük egymást. Meg kellett szoknom, hogy én kontrollálom az ő mozgását azáltal, hogy az én utasításaim alapján fut, nekem kellett nagyon fókuszálni, előre és időben mondani neki, hogy mikor kell majd ugrani, mikor kell kikerülnie valakit, hol van esetleg egy gödör, és mindezt nagyon pontosan, ellenkező esetben akár sérülést is okozhatok.

Fotó: Trembácz Éva Zsuzsa

WMN: Meddig tartott, amíg összeszoktatok, mikortól lett zökkenőmentes a közös munka?

T. C.: Körülbelül egy hónapig. Mindkettőnknek meg kellett tanulnia, hogyan tudunk együtt futni. Ráadásul Mustafa részéről ez azt jelentette, hogy teljesen rám kell bíznia magát, miközben fut. Csak hunyd la a szemed egy pillanatra, és képzeld el, hogy csukott szemmel teljes erődből futsz, miközben valaki mondja, hogy mire kell figyelned. Ez egyáltalán nem egyszerű.

WMN: Szeptember 18-án két óra, öt perc, húsz másodperc alatt futottátok le a távot, ami nagyon szép teljesítmény. Mi jelentette a legnagyobb kihívást futás közben? 

T. C.: Leginkább az, hogy nem tudtuk, mire számítsunk, hiszen igaz, hogy fél évet edzettünk, de az edzés nem ugyanaz, mint a verseny, és mindkettőnk számára újdonság volt több mint ezer versenyző között futni.

Fotó: Sanjin Halilović

WMN: Milyen volt, amikor végül átléptétek a célvonalat?

M. M. M.: Hihetetlenül jó! Talán nem is lehet leírni. A futás alatt érzett fáradtság egy pillanat alatt megszűnt.

T. C.: Nagyon felemelő pillanat volt, örültem, hogy sikerült megcsinálni azt, amire közel fél évet készültünk, és amibe nagyon sok energiát fektettünk. Elérzékenyültem, de nem akartam mutatni, hiszen ez Mustafa nagy pillanata volt.

WMN: Azt látom rajtatok, hogy ez a hetven centis fűző nemcsak fizikai, hanem lelki és érzelmi köteléket is jelent köztetek. Hogyan változott a viszonyotok a felkészülés során?

M. M. M.: Én már akkor nagyon tiszteltem Tomo-t, amikor megismertem. Természetesen edzőként tekintettem rá, de az edző-tanítvány viszony hamar megváltozott, jól kijöttünk egymással, és azt mondhatom, hogy barátokká váltunk. A tisztelet megmaradt, de most már nemcsak mint edző felé, hanem egy olyan ember felé, aki végig ott állt mellettem, és segített.

T. C.: Számomra ez egy csodálatos utazás volt egy olyan fiatalember oldalán, aki hajlandó küzdeni, és mindent megtenni az álmaiért annak ellenére, hogy milyen nehézségek állják az útját. Az emberi akaraterőről, a kitartásról szól, és arról, hogy minden lehetséges.

WMN: Tomo, te horvát vagy, Mustafa pedig bosnyák. Most, amikor a nacionalizmus egyre nagyobb hangot kap, a ti összefogásotok óhatatlanul szimbolikus jelentést kap. Sokunknak azt üzeni a párosotok és a történetetek, hogy az etnikai vagy vallási hovatartozás mögött valójában nem számít más, csak az ember.

M.M.M.: Számomra egyáltalán nem fontos, hogy kinek milyen a vallása, az etnikai hovatartozása. Soha nem alkotnék véleményt valakiről a nemzetisége, a bőrszíne alapján, vagy az alapján, hogy fogyatékos, ahogy az alapján sem, hogy hívő vagy sem. Egyedül az a fontos, hogy hogyan bánik másokkal és a környezetével. 

T. C.: Én ezt nem ennyire tudatosan élem meg. Talán pont azért, mert tényleg nem fontos számomra, hogy ki milyen vallású. Mustafa muzulmán családból származik Tuzlából, Kelet-Boszniából, míg én katolikus vagyok, a horvátországi Pulában születtem – akkor még Jugoszláviában –, és édesapám munkája miatt kerültem ötévesen Szarajevóba.

WMN: Korábban azt nyilatkoztad, hogy a Szarajevói Félmaraton egyik alapítójaként és szervezőjeként szeretted volna felhívni a nagyközönség figyelmét a fogyatékkal élőkre. Miért tartod ezt fontosnak?

T. C.: Azt gondolom, hogy egy társadalom fejlettségét jól mutatja, hogyan bánik a fogyatékkal élőkkel. Szomorú, hogy a középületek nincsenek akadálymentesítve a kerekes székek számára, hogy sokan a mozgáskorlátozottaknak fenntartott parkolóhelyekre állnak, és ha léteznek is törvények, amelyek őket védik, ezeket nem tartják, és nem tartatják be.

M.M.M.: Nekem az nehezíti meg a hétköznapjaimat, hogy a belvárosban nagyon sokan a járdára parkolnak, így gyakran le kell lépnem az úttestre, ami nagyon veszélyes. 

WMN: Boszniában hogyan viszonyulnak a fogyatékosokhoz?

M.M.M.: Úgy érzem a két világ – az épeké és a fogyatékkal élőké – nem tud egymásról eleget, sok ép ember nem érzi át a mi helyzetünket.

T. C.: Nagyon fontos lenne megismertetni a nehézségeiket az emberekkel, mert kevesen vannak tisztában ezzel, így valóban nem tudják átérezni a helyzetüket. Sokan közülük intézményekben, a külvilágtól elzártan élnek. Azt gondolom, nem szabad őket másodrangú állampolgárként kezelni, hanem segíteni kell, hogy munkát találjanak, és meg kell ismernünk azt, mire van szükségük egy teljes élethez.

WMN: Miért tartod fontosnak, hogy a fogyatékkal élőket bevonják a sportba, a sportklubok életébe? A ti teljesítmények elindíthatja-e ezt a folyamatot? 

T. C.: Bízom benne. Ezért is kezdtünk együttműködni az Oaza alapítvánnyal, akik fogyatékkal élőket segítenek. Tíz éve rendezzük a Szarajevói Félmaratont, és az egészséges életmód népszerűsítése mellett az ő támogatásukat is fontosnak tartjuk, valamint azt, hogy felhívjuk a társadalom figyelmét rájuk. Idén meghirdettük a négy kilométeres Fun Run futást, amelynek többek között a társadalom érzékenyítése volt a célja. Ezen bárki részt vehetett, és ott volt az Oaza alapítvány sok pártfogoltja. Fogyatékkal élők futottak együtt egészségesekkel, idősekkel, fiatalokkal. Sok megható és felemelő pillanat volt, a futók közül rengetegen segítettek nekik, és a tömeg is bátorította őket. Azt csak elképzelni lehet, nekik mekkora örömöt jelenthetett a részvétel, és az, amikor beértek a célba, majd átvették az érmet.

Fotó: Tarik Jesenković

WMN: Mustafa, a terveid között szerepel, hogy befejezed a jogi egyetemet, ahol most másodéves vagy. Diploma után mivel szeretnél foglalkozni?

M. M. M.: Gyerekkorom óta érdekel a kriminológia, és nagyon szerettem volna törvényszéken dolgozni, de sajnos vakként erre nincs lehetőségem. A jogi egyetem befejezése után büntetőjogi területen szeretnék dolgozni. A másik nagy álmom, hogy távolugróként indulhassak a tokiói paralimpián.

WMN: Hogy élitek meg, hogy a közös félmaraton után igazi példaképek lettetek? Rengeteg helyre hívnak benneteket, interjúkat adtok...

T. C.: Minket is meglepett a támogatás és érdeklődés mértéke, amelyet nemcsak az országból, hanem az egész régióból kaptunk, Szerbiából, Horvátországból is. És most ti, Magyarországról is...

M. M. M.: Sok üzenetet és kommentet kaptam az oldalamra, ami nagyon megerősít. A családom, a barátaim, a környezetem a kezdetektől pozitívan állt az ötlethez, végig támogattak. Azt gondolom, hogy ez nemcsak a futásról szól, hanem arról, hogy ha valamit nagyon akarunk, és mindent megteszünk érte, akkor az sikerülhet. Azt hiszem, ezt én a gyakorlatban bizonyítottam.

Utószó:

Mustafa kérte, hogy mindenképpen írjam bele a cikkbe: szereti a hip-hop zenét. Remélem, sok örömet talál benne, és azt is, hogy ott lesz Bosznia-Hercegovina színeiben a tokiói paralimpián. Ígérem, szurkolni fogok neki, és kívánom, hogy sok-sok Tomo legyen még a szerte a világon, akik így állnak majd azok mellett, akik valamilyen okból segítségre szorulnak.

Trembácz Éva Zsuzsa

 

Pécsi olvasóink személyesen is találkozhatnak szerzőnkkel: 2016. október 17-én, hétfőn, 18.00 órakor a Pécsi Tudásközpont konferenciatermében Harka Évával, az UnivPécs főszerkesztőjével beszélget majd.