„A világnak több női jellemvonásra van szüksége" - Beszélgetés egy menekültből lett egyetemi oktatónővel

–

Trembácz Éva Zsuzsa/WMN: A szociálpszichológia az egyén és a társadalom kölcsönhatását vizsgálja. Mi az, ami e terület felé vitt téged?

Dr. Sabina Čehajić-Clancy: Abban a pillanatban, amikor eldöntöttem, nem voltam tisztában a mélyebb okokkal, de utólag visszanézve látom a miértekre a választ. Túlzás nélkül mondhatom, tökéletes gyerekkorom volt, olyan, amilyet a saját gyerekeimnek kívánok. Ezt a gondtalan állapotot törte darabokra a háború 1992-ben.

Tizenkét éves voltam akkor, az öcsém nyolc, és egyik napról a másikra menekültek lettünk. Fogalmunk sem volt, mi vár ránk.

Emlékszem, amikor elhagytuk Szarajevót, reálisnak tűnt az érzés, hogy két-három hét múlva visszamegyünk a saját életünk színfalai közé, de ebből a néhány hétből öt év lett. Ezek az évek és az élmények nagyban meghatározták azt, aki ma vagyok. Sokáig egyértelmű volt számomra, hogy orvos leszek, talán azért, mert mindenki orvos volt a családunkban. Fel is vettek az egyetemre, de az édesanyám megkérdezte, hogy valóban erre vágyom-e. Nem értettem a kérdést, mire megkért, hogy menjek a szobámba, és nézzem meg, milyen könyvek sorakoznak a polcomon. A legtöbbjük pszichológiai tárgyú volt, így jó egyhétnyi gondolkodás után beadtam a jelentkezésemet pszichológia szakra is.

T. É. ZS.: Fő kutatási területed az etnikai csoportok közötti megbékélés. Miért ezt a témát választottad?

S. Č.-C.: Ösztöndíjasként végeztem a pszichológia mesterszakot az angliai Sussex-i egyetemen. Mentorom, a szociálpszichológia legelismertebb professzora, dr. Brown terelt e téma felé, mert látta, hogy érdekel az érzelmek vizsgálata a konfliktuszónákban. Ez be is vált, mert úgy érzem, ez az, amit nekem találtak ki. A doktori képzést is ezen az az egyetemen végeztem el, majd ezután terjesztettem ki a kutatásaimat konfliktusövezetekre, Izraelre, Észak-Írországra, Chilére és Ciprusra.

T. É. ZS.: Milyen intervenciókat alkalmaztok ezekben az országokban?

S. Č.-C.: Jól alkalmazható az önmegerősítés, amelynek során az egyéni identitást erősítjük és nem a csoporthoz való tartozásra fókuszálunk. Például azt erősítjük, hogy XY ügyes gitáros, ahelyett, hogy XY szerb vagy bosnyák. Izraelben ezt a módszert használtuk azzal a céllal, hogy kollektív szinten érjünk el pozitív változásokat a társadalomban. Azt vizsgáltuk, hogy ha az ott élő zsidókban a csoportidentitással szemben az egyéni identitást erősítjük, az hogyan hat a megbékélési tendenciákra. Az eredmények alapján sikeresnek bizonyult ez a módszer. Csoportközi tevékenységeket már 60-70 éve sikeresen alkalmaznak az előítéletek megdöntésére.

Hogyan tartható fent az etnikai csoportok közötti egyetértés?

S. Č.-C.: Sajnos van egy szakadék az akadémikusok, a politikai és a civil szektor között. Hatékony kommunikációnak kellene működnie a három fél között, de ez kevés helyen van így, pedig ez biztosíthatná a megbékélés hosszú távú fenntarthatóságát. Pozitív példaként Ciprust tudom említeni, ahol a politikai szféra tanácsadóként alkalmaz a szakterületen jártas szociálpszichológusokat. Ennek kialakításért együtt dolgozom alapítványokkal, akiket intervenciós javaslatokkal segítek.

T. É. ZS.: Hogyan zajlik egy ilyen csoportközi projekt a gyakorlatban?

S. Č.-C.: Elmegyek egy közösségbe, például ifjúsági szervezetbe vagy iskolába, ahol pszichológiai folyamatokat vizsgálok meg, érzelmeket, percepciót, előítéleteket térképezek fel, majd az adott alapítvány különböző tevékenységeket, workshopokat, beszélgetéseket szervez. Később ismét megmérem a korábban vizsgált értékeket. Főleg a fiatalabb korosztállyal, 16-25 évesekkel foglalkozom. Fontos, hogy tisztában legyenek a múltjukkal, hogy ismerjék azt, mert ez nagyban meghatározza az identitásukat. A társadalmi folyamatok egyik alapvető törvénye, hogy a másik csoportot homogén közösségnek látjuk, és magunkat morálisan jobbaknak tartjuk náluk.

Videókkal, történetekkel azt mutatjuk meg ezeknek a fiataloknak, hogy a másik csoport tagjai sem egyformák, közöttük is vannak jók és rosszak.  

T. É. ZS.: Melyik volt a kedvenc projekted?

S. Č.-C.: Hétköznapi hősök címmel a Post Conflict Research Center (Konfliktus-kutatóközpont) készített egy dokumentumfilmet, amit én nagyon szívesen használok a kutatásaim során kísérleti eszközként. Ebben olyan embereket szólaltattak meg, akik önzetlenül segítettek más etnikumú embertársaiknak; szerbeket, akik bosnyákokat bújtattak, horvátokat, akik szerb szomszédaik életét mentették meg, bosnyákokat, akik horvátoknak segítettek. Azért tartom ezt nagyon fontosnak, mert ez egy másik szemszögből mutatja meg a történetet, és azt mondja el, hogy nem vagyunk egymás ellenségei, nem vagyunk mások, és ha mások vagyunk is, akkor is több a hasonlóság, mint a különbség. Amikor rákérdeztünk arra, hogy miért segítettek, akkor nem értették a kérdést, hiszen számukra ez természetes volt, és nem érezték ettől hősnek vagy különlegesnek magukat. Egyszerűen ez volt a helyes dolog, amit abban a helyzetben tehettek. Azt gondolom, ez azt mutatja, hogy az emberi természet ösztönösen jó. Mindig a rossznak és a gonosznak vagyunk kitéve, a média is ezt erősíti, és így pesszimizmust ültetünk el a gyerekeinkben. Szerintem sokkal gyakrabban kellene hangsúlyozni az ilyen pozitív történeteket.

T. É. ZS.: Milyen hatása volt a filmnek?

S. Č.-C.: Három hatást figyeltünk meg a kutatások során: egyrészt megnőtt a megbocsátásra való hajlandóság, másrészt jobban hittek a résztvevők a megbékélésben, abban, hogy tudnak együtt élni, harmadrészt pedig csökkent a másik csoporttal szembeni félelem.

T. É. ZS.: A Nyugat-Balkánt évszázadok óta meghatározza a különböző etnikumok közti feszültség. A népcsoportok közötti ellentéteket gyakran a politika fűti. Hogyan befolyásolja a politika a megbékélésre, az egyes csoportok közötti párbeszéd kialakítására tett erőfeszítéseidet?

S. Č.-C.: 

Hosszú évek munkáját döntheti romba egyetlen negatív kinyilatkoztatás.

Ezért jövőbeli feladatnak annak megteremtését látom, hogyan lehet az embereket ellenállóbbá tenni a direkt és célzatos rombolással szemben. Ha ellenállóbbak lennének a manipulációval szemben, az hozzájárulna a megbékéléshez.

T. É. ZS.: Mi lenne a megoldás?

S. Č.-C.: Egyértelműen az oktatás reformjában látom a megoldást, egy olyan oktatási rendszer megteremtésében, amely kritikusan és önállóan gondolkodó egyéneket nevel, akik nem könnyen manipulálhatók. A politika gyakran a félelem érzésére játszik rá, és befolyásolni tudja az embereket. Fontos, hogy olyan oktatási rendszert teremtsünk meg, ahol nemcsak a világ ismerete a fontos, hanem az is, hogy megértsük a másik oldalt.

Ha valaki képes a másik oldalt látni, egy másik szemszögbe belehelyezkedni, más kultúrákat megérteni, akkor lesz ellenálló a politika trükkjeivel szemben.

T. É. ZS.: A szociálpszichológia az 1920-30-as években indult rohamos fejlődésnek az Egyesült Államokban, amit leginkább a tömeges bevándorlás váltott ki. A bevándorlóknak nehézséget okozott a beilleszkedés, és ezzel a folyamattal párhuzamosan megerősödtek az előítéletek és a sztereotípiák. A csoportok közötti megbékélést célzó projektjeitek egyik célja a meglévő percepció lebontása. Milyen előítéletekkel tudtok megbirkózni, és milyenekkel nem?

S. Č.-C.: Mi nem tudunk mindent megváltoztatni, hiszen ehhez arra lenne szükség, hogy minden oldal részt vegyen a folyamatban, például a politika vagy az oktatás is. Amit mi tehetünk, az az, hogy segítünk megváltoztatni azt a szemléletet, hogy azért, mert valaki más, attól még nem kevésbé értékes, mint mi. Azzal, hogy különböző csoportok tagjai kapcsolatba kerülnek egymással, a résztvevők rájönnek, hogy több a hasonlóság köztük, mint a különbség, és nincs mitől félniük. Az előítélet alap nélküli érzés, és egy ilyen kontaktus lebontja az előítélet építette falakat.

T. É. ZS.: Szarajevóban sok helyen látni gyerekeknek állított  sírkövet az utcákon. Sokukat orvlövészek lőttek le a hároméves ostrom alatt. Hogyan juthat el valaki arra a pontra, hogy ártatlan és védtelen gyerekeket gyilkol?  Milyen lélektani mechanizmus állhat e mögött?

S. Č.-C.: Csak részben tudok erre válaszolni. Vannak kultúrák, amelyekben az emberek engedelmesek a hatalommal szemben. Megmondják nekik, hogy mit kell csinálni, és ők megteszik. Megmagyarázzák, hogy ezzel a saját csoportjukat védik meg. Hogy mi könnyít számukra egy ilyen tettet követően? Az önigazolás: megmagyarázzák miért kellett megtenniük, morális okokat keresnek, és ezek közül egyik a dehumanizáció, azaz a másik csoport tagjait megfosztják az emberi lényekkel való bánásmód szabályai alól. Úgy érzik, hogy egyrészt kötelességük megvédeni a sajátjaikat, másrészt a másik csoport kevésbé értékes, mint ők.

A rossz, az öldöklés, az embertelen bánásmód mindig egy kisebb dologgal indul, egy rossz szóval, egy bántalmazással

, azzal, ha  például az afroamerikaiakat kevésbé civilizáltnak nevezzük, vagy a menekülteket terroristának bélyegezzük. Úgy tűnik, ártatlanul indul, de az ember végül abban a folyamatban találja magát, hogy a másik csoportot dehumanizálja, emberi mivoltjától fosztja meg. Nagyon fontos határozottan fellépni ez ellen még a kezdetek kezdetén, mert borzalmasan rossz vége lehet. A holokauszt is megbélyegzéssel indult és a gázkamrákban ért véget.

T. É. ZS.: Ti a megbékélésen dolgoztok, míg ma a világ a megosztottság, a társadalmi polarizáció, a csoportok közötti szembenállás, az etnikai feszültségek irányába mozdult el. Hogyan hat mindez a te munkádra? Látsz valami pozitívumot?

S. Č.-C.: Néha úgy érzem, hogy hármat lépek előre, kettőt hátra, és folyamatos ez az előre-hátra táncolás. De fontos, hogy egy nagyobb időbeli dimenzióban lássunk bármit az életben. Lehet, hogy most feleslegesnek tűnik, de egy tágabb időbeli keretben értelmet nyer. Én optimista maradok, egyrészt ez a személyes döntésem, másrészt azt gondolom, csak akkor tudunk túlélni, ha egységes globális közösségként, és nem úgy létezünk, mint különálló homogén részek.

T. É. ZS.: 2010 óta vagy az egyetem dékánja. Sok országhoz hasonlóan Boszniában is alulreprezentáltak a nők a felső vezetésben. Alig 30 évesen és nőként milyen kihívásokkal kellett szembenézned ebben a pozícióban?

S. Č.-C.: Nem igazán találtam akadályokkal szemben magam, de azt hiszem, különleges a mi környezetünk, mert az igazgató személyes meggyőződése, hogy a „nők a társadalom jobbik fele”, így nálunk sok női vezető van. Azt gondolom, hogy több női vezetőre lenne szükség. Nem kiszorítani akarom a férfiakat, de olyan férfiból több vezető kellene, akiben a férfi és a női oldal egyaránt megvan, aki mindkét oldalával kapcsolatban van, mint például a kanadai miniszterelnök, Justin Trudeau. Úgy gondolom, a világnak több női jellemvonásra van szüksége: több empátiára és több melegségre.

Dr. Sabina Čehajić-Clancy egyetemi tanár, pszichológus. Anyai dédszülei zsidó származásuk miatt Budapestről menekültek el, ő gyerekként a dél-szláv háború miatt költözött családjával Németországba. Pszichológiából diplomázott a Szarajevóban, majd Angliában tanult alkalmazott szociálpszichológiát. Jelenleg a Szarajevói Tudományos és Technológiai Főiskola dékánjaként a politikatudomány és nemzetközi kapcsolatok tanszéket irányítja, és vendégoktató a amerikai Stanford egyetemen.Történelmileg megmerevedett ellentétek feloldásán dolgozik a konfliktuszónákban.

Trembácz Éva Zsuzsa

Látogass el Éva szerzői oldalára is, ahol a többi kalandjáról és a könyveiről is találsz információkat! KATT IDE!

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Nebojsa Markovic

További képek: Dr. Sabina Čehajić-Clancy