–

Tinédzserként, amikor már „ciki” volt, odaadtam az összes legómat az öcsémnek, akinek ezúton is jár a köszönet, hogy visszaszolgáltatta, amikor pár éve, már apukaként, visszaigényeltem őket. Sok más sorstársammal egyetemben a gyerekkel jött az ismételt fellángolás, de felnőtt fejjel sokkal többet fedeztem fel ebből a világból, mint anno, csillogó szemű hatévesként, nínózva az új rendőrkisbusszal.

Több mint hatvan éve védi szabadalom a kis műanyag építőelemek titkát, és hiába a sok klóngyártó próbálkozása, az igazi összetartó erő még mindig velük van. Az elmúlt évre visszatekintve ebből mi is bőven merítettünk. A kisfiam autógyártókat megszégyenítő termékpalettával áll elő hétről hétre. Neki az építés egy önkifejezési eszköz, mindenhonnan képes inspirálódni, majd büszkén mutatja építményét. Nekünk, szülőknek, kvázibébiszitter, lábujjhegyen örömködünk, amíg szemünk fénye önfeledten alkot vagy szerepjátékozik – mindig fel is hívom erre szeretett feleségem figyelmét, amikor nehezményezi az újabb doboznyi „nélkülözhetetlen” alkatrész beszerzését.

A kényszerű otthonlét ideje alatt megváltás, hogy simán át tudjuk alakítani a teherkikötőt termelői piaccá, ha épp úgy hozza a sors.

Talán nem árulok zsákbamacskát azzal, ha bevallom, néha csak a pakolás jut nekem osztályrészül, de ebben például Dóri (Pásztory Dóri, szerzőnk, Márton felesége – a szerk.) találja meg a zent: legutóbb egy kétórás podcast hallgatása közben válogattunk alkatrészeket.

Szeretem, ha minden a helyén van, szeretem, ha elkészül egy-egy új szett.

A mai világban egy sor dolgot félbe kell hagyni, egy befejezett alkotás nekem megadja a lezárás élményét – végre valami, ami készen van, és úgy jó, ahogy.

A legózás, mint minden más hobbi, magában hordoz egy csomó emléket, egy sajátos nyelvezetet és élethez való hozzáállást. Nekem itt, Londonban, nem sokkal a kiköltözés után, egy új közösséget jelentett, ahol barátokra leltem. Velük eljutottam végre Billundba (itt van a cég székhelye, az első Legoland és a csodálatos Lego House is), ahol három napig úgy éreztem magam, mintha Tibi bácsi csak nekem dobná a pontos labdát. Országszerte jártunk kiállításokra, sokszor a gyerekkel karöltve, és csak ámultunk-bámultunk. Hajlandók voltunk órákat vonatozni, csak hogy élőben láthassuk a csodás kreálmányokat, vadásszunk használt minifigurákat a bolhapiacon, találkozzunk addig csak online ismert alkotókkal és eszmecserét folytassunk a különböző építési technikákról. Olyannyira tetszett, hogy tavaly már elhatároztam, én is fogok kiállítani – hát majdnem sikerült…

Ez nagyon hiányzik.

Lassan ötödik éve egy hihetetlenül sokszínű csapattal találkozom havonta a legóklubban: kortól, nemtől és anyagi helyzettől függetlenül boldogan merülünk el az építésben.

Fantasztikusan tehetséges emberektől van szerencsém tanulni, mégsem éreztem soha, hogy nincs köztük helyem. Elképesztő a nyitottság, a befogadás és elfogadás, ami körülvesz.

Vannak fogyatékkal élők, akik a terápia részeként kezdtek el legózni, van, aki ezt a módot választotta a kreatív energiái levezetésére, mert a hétköznapi munkájában erre nincs lehetősége. Sokuknak ez kapocs a külvilággal, segít túllendülni az introvertált személyiségükből fakadó akadályokon. Ide jár a bankár apuka is, aki titokban a feleségének készít szülinapi legómozaikot, és a bolti eladó lány, aki hetekig csak szendvicset eszik, mert karácsonyra meglepné magát a legújabb Harry Potter-kastéllyal. Ismerek olyat, aki csak gyűjti, ki se nyitja a dobozt. Vannak, akiknek a leírás szentírás, megint mások egyszer sem rakják össze, amit a tervező megálmodott. A kocka nem válogat.

Féltünk, hogy nem fog menni digitálisan, messziről. Örömmel jelentem: működik. Vidáman mutogatjuk a kamerának, bénázunk, mert nincs fókusz vagy megfelelő világítás, esetleg lenémítva magyarázunk percekig.

De együtt vagyunk, és ez számít.

Van olyan, hogy nincs kedvem alkotni, csak ámulok a többieken, van, hogy napokig készülök, és azóta is büszkén őrzöm a tavaly áprilisi ezüstérmes modellt.

Sokszor feltettem magamnak a kérdést, hogy miért. Mi lehet a titok? Aztán körülnézek, és látom, mennyivel több ez, mint egy egyszerű játék. Ez tényleg mindenkinek szól, nullától kilencvenkilenc éves korig. Szeretnék ultralázadó lenni vénségemre, úgyhogy a századikra is nyugodtan vegyetek nekem legót.

Ferenci Márton

A képek a szerző tulajdonában vannak