Nem kell szégyellned magad, ha irigységet érzel mások terhessége miatt

–

Még magunk elől is titkoljuk

Az irigység számomra egy kellemetlen, fojtogató érzés, amit zöldnek, ragacsosnak, nyúlósnak és keserűnek képzelek el. Egy olyan, takonyhoz hasonló borzalom, amit világ életemben mérgezőnek tartottam, újabban mégis bele kell törődnöm, hogy rendre felüti bennem a fejét. A legrosszabb pedig az, hogy leginkább akkor, amikor örülnöm kellene mások boldogságának.

Amikor valaki bejelenti, hogy kisbabát vár, őszinte örömet szeretnék érezni, de egy ideje nehéz az ilyen híreknél nem arra gondolnom, hogy bárcsak mindez nekünk is megadatna.

Mindezt persze nem illik hangosan kimondani, a nehezített teherbe eséssel küzdő nők legjobb esetben is csak egymással osztják meg ezt az érzést, amelyet legtöbbször még maguk előtt is szégyellnek. Mert mégis ki lehet olyan önző és gonosz, hogy nem örül más örömének, pláne kisbabájának?! Mindeközben pedig gyakran érzékeljük úgy, hogy rajtunk kívül MINDENKI képes teherbe esni, csak mi nem. A lombikosok egyik nagy talánya éppen az, hogy hogy a fenébe jöhet össze ennyi gyerek a világon, pláne hogy csúszik be véletlenül, ha egyszer millió kitételnek kell egyszerre megfelelniük a pete- és hímivarsejteknek, az anya és apa szervezetének együtt és külön-külön is. Aztán persze, amikor ezek az érzések és kérdések megfogalmazódnak bennünk, nem vagyunk restek ostorozni magunkat, hogy mennyire szar emberek vagyunk, amiért mindezek felmerültek bennünk, ráadásul azt sem szeretnénk, hogy a hozzánk közelálló kismamák bűntudatot érezzenek a saját boldogságuk miatt. Egyik oldalnak sem könnyű helyzet ez.

Elképesztően fontos ilyenkor (is) könyörülettel fordulni önmagunkhoz, és emlékeztetni magunkat: attól még nem vagyunk önző, pláne gonosz emberek, hogy fájdalmat okoz számunkra, ha az, amiért mi épp minden erőnkkel küzdünk, másnak megadatik.

Nem tőle sajnáljuk, nem neki kívánunk rosszat. Egész egyszerűen csak szeretnénk mi is abban a csodában részesülni, amire annyira vágyunk.

De vajon mi az oka annak, hogy egyszeriben mintha tényleg mindenki teherbe esne körülöttünk, amikor bennünk is megfogan a gondolat, hogy kisbabát szeretnénk? 

Ez nem pusztán a véletlen műve, és valójában nem is egy hirtelen berobbanó baby boom, ahol egyszer csak sokkal több baba fogan meg a korábbinál. A jelenségért valójában az úgynevezett Reticular Activating System (RAS), azaz a retikuláris aktiváló rendszer felelős, amely neuronok hálózata, és amely a gerincvelő felett található kb. 5 centiméter hosszan – mondja az IVF This című podcastjában Emily Ginn coach és három lombikbaba édesanyja. Az RAS szabályozza a viselkedésünket, az ébrenlét és az alvás ciklusait, és a figyelmünket is.

Befolyással van arra, hogy mit veszünk észre és érzékelünk a világból, ez kapcsolja össze az agy tudatos és tudattalan részét,

továbbá az érzékszerveink által felvett ingerek többsége is ezen a rendszeren keresztül fut át és jut el az agyig. Lényegében olyan, mint egy biztonsági őr az agy és az érzékszervek között, ami megszűri, hogy mely információkat dolgozza fel, és melyeket nem. Az agyunk ugyanis rengeteg körülményről nem vesz tudomást a környezetünkben, egész egyszerűen azért, mert nincs rá szüksége. 

Ez a bennünk működő túlélési mechanizmushoz kötődik, ugyanis ahhoz, hogy az ember életben maradjon, nincs minden információra szüksége. Ginn szélsőséges példaként azt említi, hogy ha egy tigris megtámad minket, az egyetlen fontos információ számunkra az, hogy az életünk veszélyben van, és menekülnünk kell. Nem koncentrálunk arra, hogy például a tigris mögött milyen fák és virágok vannak, milyen zene szól a háttérben (szerintem amúgy az Eye of the Tiger stílszerűen), vagy hogy hány fok van. Az agyunk csak arra fókuszál, hogy mentsük az irhánkat. Egy másik, kevésbé életszerűtlen példa, hogy ha megfigyeljük, az orrunk hegye jelen van a látóterünkben, az agyunk azonban kiszűri ezt az információt, nincs rá szüksége, hogy folyamatosan érzékelje, és megzavarja a látásunkat, ugyanis pontosan tudja, hogy ott van.

Ahogy az életünket, önmagunkat, a környezetünket érzékeljük, az azzal a szűrőrendszerrel van összhangban, aminek az RAS-nak köszönhetően a birtokában vagyunk.

Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, ahogy a TikTok algoritmusa is működik.

Egyre több és több olyan típusú tartalommal fogsz találkozni, amelyek korábban felkeltették az érdeklődésedet, amire reagáltál, amit lájkoltál, vagy megosztottál. Az agy ugyanígy viselkedik, ha gondolatokról, érzésekről van szó.

Az elménk újra és újra küldi az üzenetet

A sikertelen próbálkozás időszaka alatt könnyen előfordulhat, hogy az emberben megfogalmazódik, hogy nem tudja elképzelni az életét gyerek nélkül, ráadásul folyamatosan boldog, kisgyerekes családokat lát maga körül, megerősítve a saját boldogtalanságát, hiszen ezt a vágyott képet nincs lehetősége megtapasztalni. Ebben az időszakban már az is nyomasztó tud lenni, ha az újságokban vagy az interneten látunk családokat, ez szintén arra erősít rá, hogy az életünk mennyire nem teljes gyerek nélkül. Ugyanez a helyzet, amikor hirtelen úgy érzékeljük, hogy mindenki terhes körülöttünk, csak éppen mi nem, hiszen hirtelen észreveszünk minden kismamát, az agyunk ugyanis elkezdi beengedni ezt az információt. És ha nagyon érzékenyek az antennáink, akkor még arra is könnyen figyelmesek lehetünk, hogy nemcsak a nők, de még az állatok is áldott állapotba kerülnek a környezetünkben, tényleg csak mi maradunk ki a szórásból.

 A másik szemléletes példa, hogy a lombikkezelés számos rendkívül nehéz helyzettel és körülménnyel jár, és könnyen bekerülhetünk abba a spirálba, amikor azt érezzük, ezekkel a nehézségekkel egész egyszerűen képtelenek vagyunk megbirkózni. Az injekciókkal, a várakozással, az állandó vizsgálatokkal és beavatkozásokkal. Az agy a korábbi tapasztalatokból dolgozik, és erre az érzésre úgy kapcsolódik rá, hogy olyan képeket és gondolatokat fog előhívni a múltból, amelyek azt bizonyították, hogy valamire nem vagyunk képesek.

Figyelmen kívül hagyja azokat az emlékeket, amikor valamiben sikeresek voltunk, amikor valamit elértünk és jól teljesítettünk, ezt ugyanis az adott helyzetben irrelevánsnak tekinti, helyette arra emlékeztet, hogy alkalmatlanok és gyengék vagyunk.

Egy nem gyerekvállaláshoz kapcsolódó példa, amivel valószínűleg sokan tudnak együttérezni, amikor például az ember úgy érzi, hogy a főnöke, vagy az anyósa nem kedveli, és egyre több és több olyan jelet érzékel, amely ezt megerősíti. Mivel ezen az alaptézisen keresztül érzékelünk minden további interakciót, nagy valószínűséggel szinte minden jövőbeli helyzetből azt fogjuk kiszűrni, hogy a másik tényleg pikkel ránk.

Ezért fontos megértenünk az RAS működését, és azt, hogy bizonyos dolgok, amelyek történnek körülöttünk, miért tűnhetnek úgy, mintha kifejezetten ellenünk szólnának,

sok esetben viszont pusztán az érzékelésünk az, ami jelentősen befolyásolja ezeket a helyzeteket.

Újratervezés 

A podcast kézzelfogható tippeket ad ahhoz, hogy miként huzalozhatjuk újra az agyunkat, pontosabban a retikuláris aktiváló rendszerünket (látom magam előtt a reakciót, ahogy ha legközelebb egy barátunk megkérdezi, hogy mi a ma esti programunk, mi könnyedén vágjuk rá, hogy épp újrakalibráljuk a retikuláris aktiváló rendszerünket), annak érdekében, hogy kevésbé megterhelő legyen az időszak, amíg a gyermekáldásra várunk.

Négy lehetőség, amellyel Emily Ginn szerint könnyebbé tehetjük a lombik időszakát 

Pozitív gondolatok, de nem sablonos módon

Eldönthetjük, hogy miben hiszünk, és érdemes nem állításokat, kijelentéseket meghatározni, sokkal inkább törekvéseket. Olyan dolgokat megfogalmazni, amelyekre valóban lehet ráhatásunk, amelyeket képesek lehetünk megtanulni, fejleszteni. Például, hogy hogyan észlelhetjük és dolgozhatjuk fel az érzelmeinket, és hogyan fogadhatjuk el, ha egy nehéz érzés jelen van anélkül, hogy küzdeni akarnánk ellene, hogy el akarnánk hessegetni, vagy megszüntetni. Hogy miként tanulhatjuk meg az injekciók beadását. Hogy hogyan sajátíthatunk el különféle technikákat, amelyekkel könnyebben vészelhetjük át a legmegterhelőbb időszakokat. Miként lehetünk magunkkal megengedőbbek, hogyan tudunk magunkról a lehető legjobban gondoskodni, és kielégíteni azokat a szükségleteket, amelyekre valóban szükségünk van az adott helyzetben. Hogyan szerethetjük jobban magunkat, és hogyan tehetjük örömtelibbé a mindennapokat. Érdemes ezeket a megfogalmazásokat pozitív irányba billenteni, és azt mondani, hogy „Könnyebbé teszem magam számára a folyamatot” ahelyett, hogy „Nem akarom tovább nehezíteni a helyzetem”. Bár látszólag a kettőnek ugyanaz a jelentése, az agyunk szívesebben társít további pozitív képeket a pozitív konnotációkhoz.

Ezeket a megerősítő mondatokat, kifejezéseket érdemes egy-egy kis cetlire felírni, és kiragasztgatni őket a lakás különböző pontjain, vagy akár az irodában, a monitorunkra, az autóban, így ugyanis újra és újra szembesülünk velük, ez pedig folyamatosan emlékezteti az agyunkat arra, hogy milyen képeket, gondolatokat hívjon elő bennünk. Még ha nincs is időnk elolvasni, hogy mi áll az adott papírdarabon, a tudattalan pusztán a cetlit látva összekapcsolja a mondanivalóval.

Mentális diéta

A második kézzelfogható tipp, amelyet a szakember javasol, hogy készítsünk leltárt az úgynevezett mentális étrendünkről, azazhogy miből mennyit fogyasztunk, honnan szerezzük be, és ettől hogyan érezzük magunkat. Az hiszem, nem én vagyok az egyetlen, aki a lombik alatt gyakran merült el az internet bugyraiban és a lombikos Facebook-csoportokban. Nekem ezzel az volt a célom, hogy a tehetetlenségemből fakadó rossz érzéseket úgy próbáljam meg elhessegetni, hogy a kontroll illúzióját teremtem meg azzal, hogy mások történeteit olvasgatva forgatókönyveket gyártok saját magunkra vetítve. Nem nagy meglepetés, hogy ezeknek a kalandozásoknak szinte kivétel nélkül az lett a vége, hogy sokkal jobban szorongtam, mint előtte, miután több olyan extrém példát olvastam, hogy kivel mi történt. Majd elkezdtem a saját értékeimet és eredményeimet másokéihoz hasonlítgatni, holott ha egyvalami biztos a lombikkal kapcsolatban, az éppen az, hogy mindenki története más és egyéni. Az én személyes tapasztalataim szerint, ezek a csoportok rendkívül hasznosak lehetnek, de ha az ember nem használja őket kellő tudatossággal, akkor jelentősen növelheti az egyébként is jelen lévő szorongást, félelmet, aggodalmat.

Érdemes tehát a böngészés előtt tisztázni magunkban, hogy pontosan mire szeretnék választ kapni, milyen indíttatásból készülünk elmerülni az információk tengerében, mi az az érzés, amelyet próbálunk felülírni vagy kontrollálni azzal, hogy keresgélünk.

Az esetek többségében valójában azt hajszoljuk, hogy bizonyosságra, motivációra, vigasztalásra leljünk. Mielőtt azonban egyből laptopot ragadnánk, próbáljuk meg végiggondolni, hogyan adhatnánk meg ezt önmagunknak, miként hozhatjuk a tudatunkat, az érzéseinket egy kiegyensúlyozottabb, semlegesebb szintre, ahol nem kell valamilyen külső tényezőre támaszkodnunk. 

Adj hálát!

A harmadik tipp, amelyet én mindennap alkalmazok, a hálagyakorlat.

Minden este lefekvéskor felidézek három olyan dolgot a napból, amiért hálás vagyok.

Ennek nem kell minden esetben valami óriási horderejű, magasztos dolognak lennie, sőt. Hálát adhatunk azért, amiért volt lehetőségünk azt enni, amit épp megkívántunk, hogy illatos, frissen mosott ágyneműbe fekhetünk, hogy fájdalom nélkül jött meg a menstruációnk, hogy olyan jót nevettünk egy poénon, hogy még a könnyünk is kicsordult. Lehet ez bármi, ami jó érzéssel tölt el minket. Ezeket kimondhatjuk hangosan magunknak, a párunknak, felsorolhatjuk magunkban, akár le is írhatjuk. Lehet ez reggel, este, munkába menet. A lényeg, hogy rendszerré váljon az életünkben. 

Felnőttszínezők

Ginn negyedik tippje pedig talán nem tűnik kézenfekvőnek, de érdemes kipróbálni, ez pedig nem más, mint a felnőtt színezők. A coach szerint ezek a színezők meditatív, már-már hipnotikus állapotot idézhetnek elő, amellyel egyrészt nyugalomba helyezzük a központi idegrendszert, amit mi, nők (elnézést az általánosításért) hajlamosak vagyunk különösen túlterhelni, másrészt a

testünket és az elménket is egy olyan állapotba helyezhetjük, ahol biztonságban érzi magát, nem kell résen lennie, a ránk leselkedő veszélyre figyelnie, ezáltal képes pihenni, töltődni. 

A lombik folyamata önmagában is épp elég megterhelő, úgyhogy ahelyett, hogy további terheket pakolnánk magunkra azzal, hogy bíráljuk a saját érzéseinket, gondolatainkat, próbáljunk meg arra fókuszálni, miképpen tehetjük ezt az utazást könnyebbé, bízva abban, hogy az út végén célba érünk.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Arno Images

Krajnyik Cintia