Csepelyi Adrienn: Ég veled, kiskutyám!
A halállal kötött szerződéseket csak a szíveddel írhatod alá
Társállat, házi kedvenc, családtag… a gyászban nincsenek címkék, csak a fájdalom. Ti, WMN-olvasók nyomon követhettétek Puszi kutya befogadását, kivirulását, rosszalkodásait. Ezek persze sosem voltak igazi rosszalkodások, csak egyszerre rájött, hogy az élet a szaporítótelep nyomorán túl boldog és élvezhető is lehet. Aki beteg állatot fogad örökbe, az a halállal köt szerződést – ám ez nem jelenti azt, hogy a veszteség racionalizálható vagy kevésbé fájdalmas volna. Csepelyi Adrienn búcsúzik imádott kiskutyájától – és egy kicsit minden más kisállattól, aki már odafent szaladgál boldogan.
–
Álltál a Duna-parton, ahol olyan sokszor rohangáltál az évek során, ahol úgy kellett összerimánkodni mindig, hogy hagyd már abba a dagonyázást, gyere, mert indulnunk kell. Most csak álltál, néztél rám a gombszemeiddel, mint aki nem érti az egészet. És nem moccantál.
Úgy csináltam, mint aki nem tudja a választ. Melege van a kicsikémnek, fülledt az idő, mondtam, aztán ölembe vettelek, mert a szúnyogok már sorakoztak a kis tested körül.
Vittelek felfelé a lejtőn, és még soha életemben nem éreztelek ennyire nehéznek. Vittem az elmúlás súlyát is, kicsikém. Én itt értettem meg, hogy lassan vége. És talán te is.
A lejtő tetején leraktalak. Kell a mozgás, Nyuszika, kapkodd a kis csülkeidet, noszogattalak, de te még mindig csak álltál lecövekelve, mint aki nem érti, sőt fel van háborodva, hogy itt vagyunk a régi, imádott parton, és nem megy neki semmi. Se a rohangálás, se a dagonya, se az egyszerű séta. Szorongattam a póráz végét, és visszanyeltem egy kétségbeesett, könnyes ordítást. Aztán újra felemeltelek.
Így emeltük egymást éveken át.
Miközben én műtéti sebeket gyógyítottam, te a lelkemet, ha kellett. És kellett – te vagy a tudója, az utóbbi három évben hányszor toldoztam össze a szívemet. Együtt viseltük a hegeinket, csak a tieid szabad szemmel is látható hegek voltak. De valahányszor újra felvágták a kis tested, te csak még bújósabb lettél. Befúrtad magad a hónom alá, ráfeküdtél a hátamra, lábamra – mindegy, csak biztos legyél benne, hogy mindenki megvan.
Amikor először láttalak a menhelyen, csontbőr szomorúság voltál. Elgyötört, megkínzott kis test aránytalanul nagy fülekkel. A kezembe adtak, annyira büdös voltál a beteg bőröd miatt, de akkor már tudtam, hogy csak az számít: ennek a csontbőr kiskutyának többé ne kelljen félnie. Az ölembe kuporodtál, és miközben körülöttünk adományozók, önkéntesek, látogatók nyüzsögtek, te aludtál majdnem egy órán át. Mint aki már el is felejtette, milyen békében aludni. Ha egyáltalán tudta valaha.
Minden fájdalmad, betegséged, operációd, minden a szaporítótelep kegyetlenségei miatt volt. Tudtuk az első pillanatban, hogy a halállal kell szerződést kötnünk: addig ne eméssze fel az elgyötört kis tested, amíg vissza nem adunk valamit abból, amit addigi életedben elvettek tőled.
Csak attól ez még ugyanolyan iszonyatos.
Az utolsó éjszakán már olyan közel volt a halál, hogy nem fért el az alvás a szobában tőle. Ahogy világosodott, úgy lett a tüdődben egyre sötétebb.
Egyetlen rákos sejtből nyolc nap alatt több millió lesz, egész életemben nem tudott egyetlen egyenletben se kijönni ez a kurva matek, csak épp ebben…
De már legalább senki nem mondja, hogy „majd lesz másik”, meg „de hát ez mégis csak egy kutya volt”. Ennyi év alatt, négyszer négy láb után már tudják: nem, ez nem csak egy kutya. És hogy ilyenkor idő kell.
Mert a halállal kötött szerződéseket csak a szíveddel írhatod alá. És ahhoz újra meg újra fel kell tépned a mellkasodat, felhozni a napfényre mindazt, ami odabenn rejtőzik. Nem lesz könnyebb soha, legfeljebb rutinod lesz a fájdalomban.
De a seb ugyanúgy lüktet egy jó darabig.
Szerződő felek vállalják, hogy kölcsönösen mindent megtesznek az ügy érdekében. Az egyik pusztít, a másik gyógyít. Az egyik elvesz, a másik odaadja mindenét. Halál (továbbiakban: Megbízó) vállalja, hogy olykor ad egy kis időt, amíg lehet nyugodtan létezni, szeretni, bízni, nevetni, szaladgálni és dagonyázni. Megbízott vállalja, hogy ezeknek kiélvezi minden percét, ha pedig eljön az idő, nem alkudozik, nem okoz további kínokat, hanem elfogadja a megmásíthatatlant.
Megbízott vállalja, hogy nem félti a szívét, nem óvatoskodik, készen áll arra, amit a szóba jöhető különös helyzetek megkövetelnek. Szükség esetén földön alszik, énekel, pelenkáz, fegyelmez, hűtőfürdőt készít, tályogot nyit fel, hánytat és gyógyszert adagol, fület pucol és vért mos fel, sebet keneget vagy betakargat. Vállalja továbbá, hogy türelemmel magyarázza a biztonságot mindazoknak, akik még sosem tapasztalták meg, milyen az.
Megbízó mindezek fejében vállalja, hogy a mérleg mindig pozitív marad. Hogy amikor a végén elcsitul a fájdalom, beheged a mellkas, Megbízott azt mondja majd: megérte, százszor is megérné.
Százszor is szerződnék érted, kiskutyám.
A szerződésben foglaltak teljesítve. Tudok beszélni légzőfelületről, kemoterápiáról és allergiás rohamról, tejléceltávolítástól az autoimmun betegségig megtanultam minden leckét, fejből mondom a gyógyszereket és beavatkozásokat.
Csak arról nem megy még, amit az utolsó órákban éltünk át, orvosi szakszavak mögé menekülök, limfocitaszám, szaturáció – de arra, ami bennem zajlik, nem találtak ki szakkifejezéseket. Tudom, hogy jobb lesz idővel. Jobb lett Micike, Winston és Zizike után is.
Ez a szerződés utolsó pontja, kicsikém. Megbízott vállalja, hogy saját szívfájdalmait a szerződésben foglaltak lezajlása után elrendezi magában. Anélkül, aki a legjobb gyógyír volna erre a fájdalomra.
Szeretném azt gondolni, kiskutyám, hogy Megbízó azért találta ki ezt az egészet, mert még ő maga is érezte: az nem lehet, hogy az olyanok, mint te, Micike, Winston vagy Zizike, csak szenvedést kapjatok ezen a világon. Mert néha még a halálnak is van lelke. És amikor egyszer majd ott állok előtte, immár nem Megbízottként, hanem ügyfélként, előveszi a dokumentációt, és tudni fogja, hogy mindig tartottam magam a szerződéseinkhez.
Ég veled, kiskutyám. Egyszer majd megyek én is, csak nekem még sok dolgom van itt. Addig vigyázzatok egymásra a többiekkel.
Fotók: Bolega Niki, Csepelyi Adrienn
