Nem teszel jót a gyereknek, ha nem beszélsz vele a pénzről

–

Pénzről nem beszélünk?

A szüleim a szocializmusban voltak fiatal felnőttek, így nagyjából azt a szemléletet hozták otthonról, hogy pénzről nem beszélünk, még egymás között sem. Így nem esett szó nálunk lakáshitelről, rezsiről, arról, hogy miért mondja apukám néha azt, hogy „erre most nincs pénzünk”. 

A szüleim dolgoztak, én pedig azzal tisztában voltam, hogy a munkájukért fizetést kapnak, amiből családilag élünk, de a pontos összegről vagy a háztartásunk fix kiadásairól semmit nem tudtam. Így aztán, amikor egyetemistaként albérletbe költöztem, rendesen sokkolt az első téli gázszámla – pedig azt nem is én fizettem, hanem a szüleim –, de akkor találkoztam vele először, hogy bizony ennyibe kerül a fűtés és a meleg víz. Bevallom, az, hogy a különböző típusú ingatlanokban különböző tarifa alapján kell rezsit fizetni, konkrétan egyetemista koromban derült ki számomra.

És ez szerintem nem jó. Mert

pénzügyileg tájékozatlannak lenni pénzbe kerül. Tényleg. 

Megfelelő információ hiányában ugyanis rossz döntéseket hozol, mert nem veszel figyelembe olyan szempontokat, amelyeknek az árát aztán neked kell megfizetned. Szó szerint.

Kinyitom a pénztárcám a gyerekek előtt (na nem úgy, vagy persze úgy is gyakran)

Éppen ezért, onnantól kezdve, hogy a gyerekeim értik a különböző címleteket (és nem cserélnek be egy kétszázast három tízesre, mert az több), kapnak zsebpénzt, heti fix összeget.

Az amerikai gazdaság úgy működik, hogy minél kevésbé képzett munkát végez valaki, annál sűrűbben és kisebb részletekben kapja meg a fizetését. Szerintem ez a metódus gyerekkorban is kiválóan működik, mi is ezt követjük.

Óvodában és alsó tagozatban heti zsebpénz van, felsőben már kétheti, és középiskolában a magyar fizetésmodellre, vagyis a havi díjazásra készülünk.

És azzal, hogy elmondtam, hogyan kapnak zsebpénzt a gyerekeim, elmondtam azt is, miért tartom nagyon fontosnak, hogy egyáltalán kapjanak – annak ellenére, hogy én nem kaptam.

Mert az a rendszer, hogy ha van valami kiadásod – tehát, mondjuk, szeretnél egy kakaós csigát a büféből, vagy megvennél egy illatos radírt (amire amúgy nincs szükséged) –, és a szüleidtől mindig kérsz rá pénzt (aztán vagy kapsz, vagy nem), lehet, hogy nem tesz rossz bértárgyalóvá később, de 

nem tanulod meg, hogy a pénz véges. Van, hogy elfogy. És akkor nincs kakaós csiga vagy illatos radír. 

A felnőtt élet is pontosan ilyen, csak a dolgok értékének léptéke változik. Na és persze a fontosságot élvező konkrét kiadások (bár én máig el tudok csábulni egy csodás írószerre, még ha nem is pont illatos radírra, de ez már másik történet).

És nem csupán azt tartom fontosnak, hogy nekik legyen (a koruknak megfelelő mennyiségű) pénzük, amivel az általunk teremtett biztonságos keretek között tanulgathatják a gazdálkodást. Hanem azt is, hogy tudjanak arról, mi mennyit pénzt keresünk, milyen fix kiadásaink vannak, hogyan lesz hamarosan házunk (hitellel). Aztán persze, további beszélgetésekre ösztönöz, hogy – hiába hallottak már a nagyobb számokról is – ezek a nagyságrendek még azért nehezen beláthatók nekik, így aztán kedvesen fel is ajánlották a hónapok alatt gyűjtögetett zsebpénzüket, hogy ne kelljen hitelt felvennie a családnak.

Pénzügyi nevelési ötletek a saját példán túl

Palágyi Kata tanácsadó pszichológus és háromgyerekes anya azt mondja, hogy érdemes úgy is gyűjtögetésre, tudatos pénzügyi gondolkodásra nevelni a gyerekeket, hogy azt mondod nekik: 

„adok ötszáz forintot kakaós csigára, de ha nem veszel (hanem megeszed az otthonról vitt szendvicset vagy az ételt, amit kapsz a suliban), akkor a pénzt elteheted, és növelheted az összegyűjtött pénzed”.

Sőt, javasolja a „szülői bankot” is, ahol ha „lekötöd” a pénzedet, az kamatozik (és itt megteheted, hogy pedagógiai okból, mondjuk, akár nagyon gáláns kamatokat adsz). 

Kepes-Végh Júlia pozitívfegyelmezés-oktató pedig azt mondja, nagyon rossz, hogy Magyarországon kevés lehetőségük van a gyerekeknek „fizetős” munkát találni. Külföldön sok helyen valódi kultúrája van a limonádé- vagy sütiárulásnak, a nagyobb gyerekek által végzett bébiszitterkedésnek. Ezek a kisebb munkák pedig szuper „tanulópénzként” szolgálnak a későbbi munka–pénz összefüggések átlátásához. 

Azt viszont mindketten megerősítik, hogy 

kifejezetten káros alap-házimunkáért vagy a jó jegyekért pénzt adni a gyerekeknek

 – ezzel ugyanis azt erősítjük meg, hogy a közös háztartás ügyeit vinni nem alap, a tanulásban pedig motivációs károkat okozunk. (A gyerekek és a házimunka kérdéséről írtam már korábban.) A gyerekek pedig nagyon gyorsan megtanulnak élni (nem visszaélni, hiszen mi kínáljuk fel a dolgot) egy ilyen lehetőséggel. Viszont az elvégzett alapfeladatok után pénzért plusz otthoni munkát vállalni már lehet áthidaló megoldás a helyzetre. 

Nálunk az is jól működik a kisiskolás gyerekeinknél, hogy az általuk már kinőtt, kevésbé használt vagy éppen náluk nem bevált játékokat leselejtezik, összeírják, lefotózzák, (szülői felügyelet mellett) kikeresik a neten, hogy mennyibe kerülnek, én pedig a listájuk alapján beárazva eladom őket egy anyukacsoportban – a pénzt viszont ők kapják.

A zsebpénznek szerintem az a lényege, hogy azt tényleg arra költik, amire akarják, vagyis megtehetik azt is, hogy haszontalan dolgokat vásároljanak – akár olyasmit is, amit a szülők sosem vennének meg nekik. 

Emlékszem, hogy annak idején az első fizetéseim túlságosan nagy hányadát vertem el mindenféle fast fashion üzletekben tök felesleges ruhákra, mert előtte nem tapasztaltam meg az élményt, hogy milyen az, amikor (nyilván bizonyos keretek között, de) bármit választhatok. 

Van egy bizonyos drogéria, amelyben partikellékeket meg totálisan haszontalan, ámde elég színes és látványos tárgyakat árulnak. Ez a gyerekeim kedvenc zsebpénzköltő helye, teljesen odavannak a ragacsos labdákért, gumiból készült rovarokért és hasonlókért. És hiába vehetnének akár öt ilyen apróbb izét a zsebpénzükből, az első „dühöngéseik” óta nem teszik. Akkor ugyanis megtapasztalták, hogy ha a hirtelen felindulásból az összes pénzüket elverik vicik-vacakokra, akkor később együtt sem tudtak megvenni egy vágyott, de kicsit drágább dolgot.

Szóval te, aki velem együtt anno csak tizenévesként kaptál bankkártyát, első hallásra lehet, hogy korainak érzed a kártyát egy kilencéves számára, de mi úgy vagyunk vele, hogy látjuk magunk körül a világot, például azt, hogy 98 százalékban mi magunk is készpénz nélkül élünk. Másrészt, ez nagyon leegyszerűsíti a dolgok menedzselését, hiszen a kártyáik nálam lesznek (néhány évig még valószínűleg nem fognak nélkülünk pénzt költeni), viszont szükség esetén bármikor odaadhatom nekik, és akkor nem kell az apróval teletömött pénztárcáikat hurcolni vagy éppen egy váratlan vásárlás után elszámolásokat tartani. 

Ti hogy vagytok a gyerekek pénzügyi nevelésével?

***

Pénzügyi tudatosságra nevelés és a különböző generációk pénzhez való hozzáállása témában izgalmas, interaktív, ÉLŐ online kerekasztal-beszélgetést szervezünk (az eseményért KATT IDE). Vendégünk lesz az OTP képviseletében Takács Domokos. Május 24-én várunk titeket szeretettel a Facebook-oldalunkon!

Tóth Flóra