„Mit urizálsz mán’, lyányom?!” – mondaná nagyanyám nemes egyszerűséggel, ha megtudná, hogy valaki jár hozzám takarítani. Odahaza, Tiszalökön a nyolcvanas évek végén olyasmiről még csak nem is hallottunk, hogy valaki beengedjen egy idegen embert a házába, és pénzt fizessen azért, hogy kitakarítson nála. Valami olyanért, ami a mi dolgunk volna. Igen, a takarítás és a főzés az asszonyok feladata volt azokban az időkben, abban az észak-kelet magyarországi miliőben. És valószínűleg nem csak ott.

Mi egész gyerekkorunkban nem találkoztunk takarítónőkkel, a szobánkat – amióta az eszünket tudtuk –, magunknak kellett rendben tartanunk a húgommal. Anya és apa is módszeresen bevont minket a takarítási feladatokba, megtanítottak bennünket mosogatni, porszívózni, port törölni. Apám rendszeresen visszaküldte a tányért, ha nem volt elmosva rendesen, ha csak „elnagyoltuk”, mert siettünk volna a dolgunkra.

Amíg nagyanyáméknál mindent a nő intézett a háztartásban, addig anyámék házasságában már nagyrészt fel volt osztva az otthoni munka, annak függvényében, apám mennyit műszakolt. Apám nem az a fajta ember volt, aki kijelentette, hogy márpedig ő női munkát nem csinál, hanem simán beállt mosogatni vagy főzni, de még porszívózni is, pedig higgyétek el, Szabolcsban a nyolcvanas évek végén gyakorlatilag semmilyen szinten nem tört be a feminizmus.

Mi abban nőttünk fel, hogy rend volt, azt a rendet magunknak csináltunk, nem „nagyoltuk el” a munkát, mert akkor apánk visszazavart, és úgy sokkal több ideig tartott végül.

Aztán mikor felkerültem Pestre, jöttek a csóró albérletes idők, vendéglátózás, iskola, sok buli is persze, és az iskola meg a munkahely mellett irtózatosan nehéz volt még a lakást is rendben tartani. De arra valahogy mindig elképesztő luxusként gondoltam, hogy takarítónőm legyen. Egészen addig így volt ez, amíg meg nem betegedtem. Az első időszakban nem volt velem anyám rendszeresen, így ki kellett találni, hogy lesz ez a dolog, és csúnya szóval élve: ki végzi el a piszkos munkát, mert hát két hányás között, kemóról hazatérve nem volt épp üdítő dolog nekifogni még takarítani is. Így életem első takarítónője akkor lett, amikor rákos voltam.

Bevallom, baromi hülyén éreztem magam, hogy van egy idegen nő, aki bejár a lakásba, és helyettem csinálja meg a takarítást, az én dolgaimat sikálja, az én koszomat vakarja, az én vécémet pucolja, az én szennyesemet mossa. (Sokáig, mondjuk, a szennyest nem is engedtem, hogy kimossák helyettem, mert azt nagyon abszurdnak éreztem.) De a jót persze könnyű megszokni. Mert a profi takarítást az ember nem tudja reprodukálni, és ha egyszer hozzászoksz az igazi, szakértői tisztasághoz, akkor aztán később nehéz feladni a luxust. Így hát a gyógyulásom után is (pestiesen szólva) megtartottam Melindát.

Amikor Melinda jön, ha tehetem, elmegyek otthonról. De nem feltétlenül azért, mert zavar, ha helyettem végzi a munkát, bár ez is benne van, hanem, mert én nem akarom zavarni, hadd csinálja a dolgát, nem akarok láb alatt lenni a kis lakásban. Melinda havonta egyszer érkezik, van kulcsa, kint hagyom neki a pénzt, és miután végez, mindig olyan csuda dolog hazamenni a ragyogó, illatos lakásba, hogy abban a hónapban az lesz a kedvenc napom. Mindig megkérdezem, hogy van-e valamire  szüksége, szoktam neki ruhákat adni, az pedig teljesen természetes, hogy kávéval kínálom vagy valamilyen üdítővel, de volt már olyan is, hogy megvendégeltem otthon ebédre vagy vacsorára, mert aznap épp nem volt ideje enni. 

Egy hónapja elkaptam egy ronda nyavalyát, engem sem került ki a járvány, és nem bírtam elmenni sehová, Melinda meg éppen ott volt, és tette a dolgát. Halk szavú, alázatos, fiatal nő, aki sosem szól egy szót se, akkor se tette. Alig kérdez, ha mégis, akkor csak félve, elnézést kérve. Mindig bátorítom, hogy ne parázzon tőlem, én jó fej vagyok (vele), nem kell vigyázzban állni. Aznap, amikor ledöntött a lábamról a kórság, valami megváltozott. Beszélgettünk; hosszabban a megszokottnál. Nem akartam kussban ülni, és ölbe tett kézzel bambulni, amíg az én dolgaimat pakolássza épp.

Melinda pedig mesélni kezdett.

A házakról, ahová takarítani jár. És a nőkről, akik úgy beszélnek vele, mint egy kapcaronggyal. Mesélt olyanokról, akik simán csak levegőnek nézik, szerinte ez a legjobb verzió. Egyszer volt egy olyan munkaadója, aki megütötte, mert valamit nem ugyanoda tett vissza. Volt olyan is, akinek a felesége hívogatta éjszaka, és arra kényszerítette, hogy nyomozzon a munkaadója után, meg gyűjtsön bizonyítékokat, hátha kurvákat visz fel, amíg ő nincs otthon. Van, aki a kutyaszaros cipőket gyűjti össze, és megvárja, amíg jön, mert nem hajlandó hozzányúlni és kitisztítani. Volt olyan férfi, aki nem fizetett neki, és zsarolta, hogy nem is fogja látni a pénzét. De Melinda azt mondta, hogy

a legfájóbb mégsem az, amikor nem fizetik ki… vagy megütik, bár ezek a dolgok eléggé vetekszenek egymással, hanem az az általános undor és lenézés, amivel közelítenek felé.

Azt mesélte, hogy vele addig még sosem beszélgettek a munkaadói. Nem szokták megkérdezni tőle: „hogy vagy”? Nem kínálják kávéval, nem engedik meg neki, hogy leüljön, mert nem azért megy oda. Többnyire lenézik, és megalázóan beszélnek vele. Azt mondja, azt a legnehezebb elviselni, hogy nem tekintik ugyanolyan embernek, nem gondolják egyenrangú félnek, mert ő „csak” egy kiszolgáló személyzet, aki a piszkos munkát végzi, akit lehet használni, de közben bele lehet rúgni, mert úgysem számít, „hiszen ő nem ugyanolyan ember”.

Milyen végtelenül szomorú ez. Mondjuk, nem mondom, hogy meg vagyok lepődve, hiszen az ember hajlamos a felsőbbrendűség érzésére, mindenhol jelen van ez, és nemcsak a takarítókkal szemben. Ott van a rasszista megnyilvánulásokban, a gyűlöletkampányokban, az utcákon, a buszon, meg akkor is, amikor autóval elmegyünk a pirosnál a hajléktalanok mellett. 

Aznap délután megfogadtam, hogy ezentúl mindig beszélgetni fogok Melindával. Mindig megkérdezem, hogy van, mindig megkínálom, és inkább fizetek neki egy órával többet, de én nem leszek olyan, mint azok a munkaadói, akik nem veszik emberszámba.

A takarítás ugyanolyan munka, mint a bankigazgatás. Vagy az írás. A munka pedig sose volt szégyellnivaló dolog. Ezt az utolsó gondolatot pedig a nagyanyám sem mondaná másképp, ha még élne.

Szentesi Éva