–

Kora reggel a nem annyira jó környék egy fokkal talán jobb társasházának kapuja a határozott mozdulattól sarokig tárult, és kilépett rajta az elegáns, sötétkék öltönyt, hozzá passzoló vasalt nadrágot, hófehér inget és fényesre suvickolt barna cipőt viselő férfi. Nagyot szippantott a hajnal hűvösébe. Szeretett hét előtt valamicskével elindulni, egyrészt, mert így elkerülhette a reggeli csúcsot, másrészt az iroda is kihalt volt még a korai órákban, sokkal gyorsabban haladt az intézni valóival. Arról nem is beszélve, bár ezt még magának sem vallotta volna be soha, hogy így a gyerekek reggeli készülődésében sem kellett részt vennie.

A felesége ezt úgyis sokkal flottabbul intézi, meg hát, az ő dolga azért messze fontosabb, mint hogy sziszifuszi vitákra, tízórai készítésre meg elkallódott házi feladatok megkeresésére pocsékolja az értékes időt.

A nadrágzsebéből elővette a slusszkulcsát, és rápittyentett a céges Audira. Ám ahogy épp beszállt volna, megakadt a tekintete egy szürkés folton, a vajszínű karosszérián. „Hát, baszd meg, ezt nem hiszem el!” – bosszankodott a foga közt átszűrve a szavakat. Épp tegnap küldte el a gyakornokukat lemosatni az autót, erre így hozza vissza. Egészen elképesztőek ezek a nyikhaj ipszilon generációsok. Zéró munkamorál, zéró igényesség, hogy a szakmai alázatról már ne is beszéljünk. Slendriánság a köbön! „Nem leszünk így jóban barátocskám! Te kis szarcsimbók…” – tette hozzá, miközben a kézfejével letörölte a halvány foltot az autóról. Aki egy ilyen pitiáner melót sem tud hiba nélkül elvégezni, az ne is álmodjon arról, hogy náluk, ennél a híres-hírhedt vállalatnál, majd magasra fog törni. Pláne nem olyan magasra, mint ahol ő regnál.

Ahogy besorolt a piros lámpa elé, már messziről látta az autótól autóig botorkáló hajléktalan nőt. Gondolkodás nélkül felhúzta az ablakát, és a biztonság kedvéért még a központi zárat is benyomta. Csak hozzá ne érjen az autójához, még összepiszkolná a mocskos körmeivel. Végre zöldre váltott a lámpa, a férfi egy kövér gázzal, megkönnyebbülve hagyta maga mögött a kereszteződést. Ahogy odapillantott, hirtelen kirázta a hideg a csimbókos hajú, felpüffedt arcú nő láttán. Bekapcsolta az ülésmelegítőt.

Mindenki azt kapja, amit megérdemel – terelődtek vissza a gondolatai a gyakornokához, aki bár nem dolgozott náluk régóta, de máris ekkora csalódást okozott.

Neki sem volt épp fáklyásmenet eljutni a mostani pozíciójába, sokat kellett túlóráznia, megalkudnia, és sok mindent be is nyelt. De megérte. Most, ha szakmai körökben elhangzik a neve, szinte senki nem kérdez vissza, hogy kiről is van szó. Mindenki ismeri, és ez így is van rendjén. Azért mégsem lett belőle akárki.

Csak a felesége volt képtelen meglátni benne azt a kivételes nagyszerűséget, ami mindenki más számára nyilvánvaló volt.

Persze, ezért nem is hibáztatja… nagyon. Még pályakezdő korában ismerkedtek össze, az asszony volt a főnöke az első munkahelyén. Természetes, hogy akkor még másfajta ember volt, hiszen ott virított a tojáshéj is a fenekén. A potenciál azonban mindvégig ott lapult benne, hogy aztán egy-két ügyesebb munkahelyváltásnak köszönhetően kibontakoztathassa tehetségét, mind feljebb és feljebb törtetve a ranglétrán, míg végül elhelyezkedett ennél a gigacégnél, ahonnan tulajdonképpen már valóban nincs feljebb. Legalábbis idehaza.

Nem csoda, hogy a neje ezt képtelen felfogni, neki amúgy is olyan beszűkült a látótere. Főleg, hogy még mindig ugyanannál a vállalatnál dolgozik, immár húsz éve, ahol megismerkedtek. Hogy nem sikerült onnan továbblépnie, az csak részben tudható be a gyerekeknek meg az ő karrierálmainak. Valószínűleg nem is volt annyira ambiciózus, mint ő. Meg az idiótaságig lojális. Persze, megengedheti magának, hogy lébecolgasson, de hát valakinek a kenyeret is meg kell keresnie. Az ő pozíciójával meg még kalácsra is futja. Hálás lehet neki az asszony, amiért ilyen jó körülményeket teremtett.

Büszkén elmosolyodott, majd belenézett a visszapillantó tükrébe, élvezettel gusztálgatva az arcélét. Nos, igen. Most van élete teljében. Jóképű, kisportolt, az a pár ősz hajszál még jól is áll.

Egy igazi alfahím. A nagy hatalmú ezüsthátú. Drága autóban, drága ruhákban, fontos beosztásban. Mindent elért, amit szakmailag el lehetett. Mi kellhet még?

Nos, erre az utolsó kérdésre az utóbbi időben azért halványan ugyan, de kezdett körvonalazódni benne a válasz. „Egy lány kéne nékem…” – dudorászta a Bizottság zenekar idevágó számát magában. A céges kiscsajok tulajdonképpen évek óta a lába előtt hevertek… volna, ha akarja. Ezt azért pontosan levette a ráutaló magatartásukból. De valami mindig visszatartotta. Vagy talán csak nem tetszettek neki igazán. Ám a főnök új asszisztense, az a kis vörös tyúk… Attól, mi tagadás, rögtön összefutott a szájában a nyál. Bitang jó kis bringa volt, meg kell hagyni. Darázsderék, formás, kerek segg, és olyan dekoltázs, hogy majdnem elcsöppent tőle. És azok a hatalmas, barna szemek a sűrű pillákkal… Hogy tudta őket rebegtetni. Na, épp egy ilyesmi nő passzolna mellé, egy ilyen finom, drága holmi. Az ügy ráadásul biztatóan alakulgatott, épp tegnap simított végig a lány ceruzaszoknyás fenekén, próbaképp, és az nemhogy nem hajtotta el felháborodottan, hanem kacéran, féloldalasan rámosolygott. Fogsz te még így hátramosolyogni rám, kisanyám!

Beparkolt a bérelt helyére a cég udvarán, majd a kesztyűtartóból elővett egy szem mentolos rágót és a szájába dobta. Sohasem lehet tudni, ugyebár.

Döngő léptekkel indult be az irodaházba, a portásra rá sem pillantott, nemhogy a köszönését viszonozta volna. A szobája előterébe lépve egy pillantással jelezte a titkárnőjének, megérkezett, jöhet a szokásos dupla presszó, tej nélkül, két cukorral, meg egy pohár víz, savasan.

Miközben a táskájából előhalászta a laptopját, a tekintete az asztalra tévedt. Hófehér boríték hevert az egyik mappának támasztva. A címzett ő maga, a feladó a HR-osztály.

Ez meg mit jelentsen? Miért nem e-mailt írtak? Mekkora baromság így házon belül levelezgetni, elment a józan eszük? Csak termelik itt a szemetet. Valaki ezért még szorulni fog, az fix.

Határozott fellépésébe azonban most mégis valami kényelmetlen, feszítő érzés keveredett. Furcsállva vette észre, hogy a tenyere izzadni kezdett, a torkát pedig láthatatlan erő szorítja össze.

Reszkető kezekkel nyitotta ki a borítékot. Az első bekezdés után érezte, elsötétül előtte a világ, a papír fekete betűi ijesztően villódzni kezdtek. „A munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) 65. § alapján. 90 nap felmondási idővel… Felmondási idő teljes tartamára a munkavégzés alól felmentem. A cég tulajdonában lévő gépjármű… Azonnali hatállyal… Végkielégítés… Távolléti díj… Felmondás indoka…”

De hát… Ez képtelenség. Csak valami rossz vicc, netán félreértés húzódhat a háttérben. Hitetlenkedve újra és újra és újra elolvasta a levelet. Még azt sem vette észre, hogy időközben megérkezett a kávéja a vízzel. De hiába nézte végig a papírt sokadszorra, az üzenet tartalma nem változott.

Leroskadt a hatalmas, kipárnázott székébe.

Mi lesz így vele? Mihez kezd most? Kivé lesz?

A gyomra forgott, a fejébe belehasított a migrén. A szívéhez kapott. Csak nem fog itt szégyenszemre infarktust kapni?!

Nem bírt a szűk szobában megmaradni, el innen, el, ki a levegőre…

Vagy haza, a biztonságos fészekbe.

Szédelegve botorkált le a lépcsőn, a fordulóban még a korlátba is meg kellett kapaszkodnia egy pillanatra. Kifelé menet odapillantott a portásra. „Viszontlátásra!” – szólt oda neki, de az őszes férfi a pult mögött nem nézett fel az újságjából.

Fiala Borcsa

Miért vágyunk a státuszszimbólumokra? Miért hajszoljuk magunkat a nagyobb autóért, drágább farmerért, az újabb telefonért? Erre keresi a választ a HVG Pszichológia Extra magazin pszichológus segítségével. 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Martin Dimitrov