„Számtalan kudarc ellenére kell a legjobbat kihozni magunkból” – SNI-s gyerekek a magyar iskolarendszerben

–

Így éli meg az „SNI-s létet” egy érintett diák

„Az SNI az életemben nagyon meghatározó, minden napomat körülöleli. A matekfelmentés számomra átok és megkönnyebbülés egyszerre: átok, mert az emberek nagy része ezt fogyatékosságnak tekinti, gyakran kellemetlen kérdésekre kell válaszolnom, és megváltás, mert nem kell végigbukdácsolnom az iskolát. Az általános iskolában heti kétszer is kaptam fejlesztést, azonban a gimnáziumban ez már nincs így. Intézményt sosem kellett váltanom, de a felvételinél nagyon sok hátránnyal indultam. 

Az iskolák kilencven százaléka nem vesz fel »selejtes« diákokat, mert rontanánk az iskola színvonalát. 

Az általános iskolában egy ideig nem igazán értették, mi ez az egész, azt gondolták, »kigyógyítható«, így az összes létező matekos korrepetáláson részt kellett vennem. A felvételinél matekból felmentésem volt, így a magyarból szerzett pontjaim duplázódtak »elvileg«. Ebből mégis rengeteg gond volt, nem hívtak be szóbelizni a matek hiánya miatt, és külön be kellett menni az igazgatóhoz szólni, hogy én ponthatár fölött vagyok. A gimnáziumban a tanárok egyáltalán nem nyújtanak segítséget. A legtöbben nagyon nehezen akarják figyelembe venni a felmentésemet. Szerintem az igazgató se örül, hogy felvett engem.

A lelki része is nagyon nehéz. Számtalan kudarc, degradáló kifejezés és a demagóg gondolkodás ellenére kell a legjobbat kihozni magunkból. Rengeteg visszautasítással, kellemetlen magyarázkodással és küzdelemmel élünk együtt egész életünkben”

 – áll egy középiskolás lány vallomásában, hogyan kíséri végig az életét az SNI-státusz a magyar iskolarendszerben. 

Miért érdemes mégis diagnózist kérni?

A sajátos nevelési igény felmerülésével kapcsolatban a Fővárosi Pedagógiai Szakszolgálat két főigazgató helyettese, Dombóvári Ildikó Szilvia és Metzger Balázs adnak választ a szülők leggyakoribb aggodalmaira, problémáira.

„A szakértői bizottság fogalma vélhetően félelmet kelt a szülőkben, nem tudják, pontosan mi fog történni a gyermekükkel a vizsgálat során. Pedig a Fővárosi Pedagógiai Szakszolgálat alapvető célja, hogy gyermekcentrikus szemléletmódjával és szaktudásával megadja a szükséges segítséget a családoknak. Döntésünket a szülőkkel, a gyermek nevelését, oktatását ellátói intézmények pedagógusaival – pedagógiai vélemények bekérésén keresztül, – valamint a szakértői bizottság diagnosztikai munkatársaival együtt hozzuk meg annak érdekében, hogy a gyermekeket, tanulókat olyan többletszolgáltatáshoz juttassuk, amivel a jelenleg fennálló hátrányok leküzdhetők, kompenzálhatók. Megújult szakmai protokollunk a pontosabb pedagógiai-pszichológiai diagnosztika záloga, melyben hangsúlyos szerepe van a szülői kérdőíveknek is. A szülőt tehát ilyen értelemben is abszolút partnernek tekintjük” – magyarázza Dombóvári Ildikó. 

„Ráadásul az intézményen belül is kettős szűrő működik, nem csupán egy alkalommal jön be a gyermek, és nem ugyanazok a kollégák látják. Fontos része a munkánknak, hogy megértsük azt a helyzetet, amiben a szülő van. Az első döntés, amit meghozunk, nem örökre szóló. Nagyon nagy a jelentősége a felülvizsgálatoknak, hiszen ez egy követéses vizsgálati rendszer. Az első felülvizsgálat általában egy év után történik, de sor kerülhet rá hamarabb is, és nemcsak mi, hanem a szülő és a pedagógus is kezdeményezheti a szülő beleegyezésével. Ha az intézmény kéri, a gyermeket a saját iskolai környezetében is van lehetőségünk hosszabban megfigyelni, ahol még teljesebben láthatjuk az összképet” – egészíti ki Metzger Balázs.

Még ha a szülő elsőre így is látná jobbnak, semmi esetre sem javasolják az SNI-státusz megkerülését, ugyanis ez egy nagyon komoly dolog, és a tanuló egész életére kihathat. 

Ha időben felismerik a problémát, akkor tudnak egy olyan intenzív segítséget adni, amivel a megjelenő hiányosságok kiküszöbölhetők, így hamarabb megszűnhetnek a bajok, és a gyerek iskolai beilleszkedése, valamint a felnőtt élete is sikeresebb lehet. Ha nem derül ki, akkor a gyerek esetleg csak a középiskolára jut el odáig, hogy nem tudja kompenzálni a lemaradásait – sem intellektussal, sem pedig szorgalommal. 

Az SNI-státusz által a gyermek különleges bánásmódot, kiemelt figyelmet kell hogy kapjon, gyógypedagógiai többletszolgáltatásra jogosult, ez pedig pozitív megkülönböztetés.

A szülők által észlelt problémák, visszajelzések a pedagógiai szakszolgálathoz is eljutnak, ezért két módon is dolgoznak az intézményelhelyezés ügyén. „Amikor a sajátos nevelési igényt megállapítjuk, mindig gondosan mérlegeljük azt, hogy milyen intézményben folytatódjon a gyermek vagy tanuló nevelése, oktatása. Törekszünk arra, hogy a család lakóhelyéhez legközelebbi intézményt javasoljuk, ami alapdokumentuma alapján biztosítani tudja a szakértői véleményben megfogalmazott fejlesztési javaslatokat. Ezt a javaslatot természetesen a szülői konzultáció után tesszük meg, és a későbbiekben is lehetőséget kínálunk a szülőnek arra, hogy akár többször is tudjon velünk konzultálni, személyes tapasztalatot szerezhessen az általunk preferált intézményről” – számol be Dombóvári Ildikó a terveik egyikéről. Balázs pedig kiemeli, hogy a fenntartói kapcsolatok erősítését, és ezen keresztül a befogadó intézményhálózat kialakításának, fejlesztésének ösztönzését is folyamatos feladatként tartják számon.

Ildikó azt mondja, ők minden esetben visszajelzik a fenntartónak, ha valahol szakemberhiányt látnak, és a szülőknek is ezt javasolja. „A fenntartó feladata az, hogy megszervezze az ellátást, a gyermeknek a többletszolgáltatás ingyen jár. Ezért 

fontos, hogy a szülő az ellátási nehézségeket azonnal jelezze akár a fenntartónak, akár a pedagógiai szakszolgálatnak.” 

Az általam kérdezett szülők között a hiány orvoslására többféle egyéni megoldással találkoztam: van, aki idővel kijárja a fenntartónál, van, aki magánúton oldja meg, van, aki beéri a kevesebb fejlesztéssel, és saját maga tanul otthon a gyermekkel, esetleg ezek valamilyen kombinációját választja. Azonban ezek a „megoldások” nagyban múlnak a családi szociokulturális háttéren is, és pont az a gyerek maradhat szükséges fejlesztés nélkül, akinek a leginkább szüksége lenne rá. A pedagógiai szakszolgálatoknál a szakértői bizottsági felmérésnél kötetlenebb úgynevezett nevelési tanácsadás is elérhető a szülők számára, ami semmilyen kötelezettséggel nem jár, de sokat segíthet a tisztánlátásban.

Nagyobb együttműködés kell a többségi és a gyógypedagógusok között

A pedagógusoknak is nehézséget jelent, hogy nem kapnak elég iránymutatást és segítséget ahhoz, hogy a nagy létszámú osztályokba járó sajátos nevelési igénnyel résztvevő tanulókat úgy tudják bevonni, hogy annak senki se lássa a kárát. Hova fordulhat segítségért ilyenkor a pedagógus? – merül fel a kérdés.

A sajátos nevelési igény megállapítását követően nemcsak egy szakértői véleményt kapnak a pedagógusok, hanem közösen le kell ülniük a gyógypedagógussal, és a gyermekre szabott egyéni fejlesztési tervet kell készíteniük, ugyanis a módszertani tudás átadása is kifejezetten delegált feladata az Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézményeknek (EGYMI).

„A fejlesztés tehát ne arról szóljon, hogy »végre kiviszik Lacikát, legalább addig sincs ott«: hanem arról, hogy »bemegy a pedagógus Lacikához«.”

 – mondja Metzger Balázs, és felhívja a figyelmet arra is, hogy ehhez attitűdváltás szükséges, amelybe beletartozik az is, hogy az oktatásban határozottabban jelenjen meg az élménypedagógia, a kooperatív technikák, a tananyagok különböző szintű lebontása, a szöveges értékelés és az a szemlélet, miszerint a tanár nem előadóként, hanem szervezőként vesz részt az órán. 

Megemlítem szakértőinknek a gyakori visszajelzést, hogy az iskolai kapacitás egyszerűen nem bírja el a fejlesztési igényt, nincs elég gyógypedagógus, ezért sokszor nem teljesül az előírt fejlesztési óraszám. „Több szakember kell a rendszerbe mindenütt, erre a fenntartók is törekszenek, és ha kell, akkor fel is veszik a szakembert. Nyilván a mi dolgunk is, és még sok mindenkinek a dolga, hogy kedvet csináljon ehhez a pályához” – válaszolja Dombóvári Ildikó. Metzger Balázs elmondja, hogy a megoldás valóban nagy kihívásokat rejt magában, azonban összességében pozitívum az, hogy ma már szélesebb körben állnak rendelkezésre segítő szakemberek, például az iskolapszichológus és a logopédus is. „Egy óriási iskolarendszernek idő kell ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjon. Nem mondom, hogy a papíron létező ideális állapot fennáll, de azért lassan halad a rendszer efelé” – vonja le a következtetést Balázs.

Hogy éli meg mindezt a tanár? 

„Az egyik ADHD-s alsós gyerek rendszeresen négykézláb mászkált a padok alatt, nem lehetett vele mit csinálni. Volt, hogy inkább a kezébe adtam egy autót, tologassa azt, legalább így békén hagyta a többieket”

 – meséli egy nemrég nyugdíjazott általános iskolai szaktanár, aki a pályája utolsó öt évét integráló iskolában töltötte. „Harminc fős osztályokban, ahol a tanulók közel fele SNI-s vagy legalább BTM-es, arra törekszik az ember, hogy valahogy túléljük mindannyian a közösen eltöltött időt” – folytatja.

Egyéni fejlesztési terveket egyáltalán nem volt módjuk kidolgozni, mert az iskolában rendelkezésre álló segítő szakembereknek minden kapacitása le volt kötve. Ezért egyszerűen bemásolták a napló végébe azt a néhány mondatot, amit a pedagógiai szakszolgálat javasolt egy-egy érintett gyermek fejlesztésére és számonkérésére vonatkozóan. 

Megkérdeztem tőle, hogy a szakemberek és a pénz hiányán kívül (mintha ez nem lenne elég) mi az, ami gátolja, hogy komolyabb változás induljon el. Szerinte nagyon nagy probléma, hogy elöregedett a pedagógustársadalom, nem érkezik meg a képző intézményekből a friss tudás, az energia, és nem tud kialakulni az a kölcsönös oda-vissza irányuló segítség fiatal és idős kolléga között, ami működött még, amikor ő pályakezdő volt. 

A pedagógusok mostani bérét a duplájára kéne emelni ahhoz, hogy egy fiatal pályakezdő ezt a szakmát válassza, és itt is maradjon. 

Nincs mentorálás és szupervízió. A pedagógiai asszisztensek sokat segíthetnének, nagyon jó lenne, ha nem csak fénymásolásra és kényszerhelyettesítésre használnák őket.

Hogyan vonja be a sajátos nevelési igényű gyerekeket az AKG Általános Iskola?

„Nagyon fontos, hogy a mi szemléletünk nem pusztán integráló, hanem inkluzív, vagyis nem csupán befogadjuk az SNI-s gyerekeket, hanem az iskola igyekszik alkalmazkodni az igényeikhez” – magyarázza az AKG Általános Iskola egyik kísérője (így hívják a gyerekek tanulmányait segítő pedagógusokat – a szerk.), Vesztergombi Krisztina – „miközben nem vagyunk integráló intézmény, ami azt jelenti, hogy csak úgy tudjuk felvenni a sajátos nevelési igényű gyermekeket, ha a számukra szükséges speciális szakértőt igénylő egyéni fejlesztés megszervezését és finanszírozását a szülő vállalja. A nehézség sok esetben azonban az iskolás évek elején derül ki, így a szülők számára nehéz helyzetet teremthet ennek elfogadása. Mindig közösen keressük meg a mindenki számára elfogadható megoldásokat.” 

Náluk ezt többféleképpen oldják meg a szülők: van, hogy a kisgyerek az iskolán kívül jár külön fejlesztésre, van, hogy a speciális fejlesztést adó kollégát a szülő viszi, aki a délelőtti idősávok egy részében külön foglalkozik a gyermekkel, és van, aki árnyékpedagógust hoz, aki a kisgyermek mellett ül az iskolaidő alatt. Az iskolai idősávokról való hiányzásokban egyedileg állapodnak meg, mindig az adott gyerek szükségleteit mérlegelve, és a fejlesztő szakember, az iskola pedagógusai és szülők között az egyeztetés rendszeres. Sokszor előfordul, hogy az osztályban lévő gyermek nehézségeihez alkalmazkodva olyan eszközöket is alkalmaznak, ami speciálisan segíti őt, és ezzel együtt a többieknek is jót tesz. Vesztergombi Krisztina ugyanakkor kiemeli azt is, hogy náluk sok a páros munka, a csoportmunka, és nagyobb emiatt a „munkazaj”, jobban fárasztja az idegrendszert, ingergazdagabbá teszi a környezetet, ez pedig a speciális nevelési igényű gyerekeknek nehezítő tényező. Ezért 

lehetőséget teremtenek nekik a pihenésre, arra, hogy kiléphessenek a helyzetből, a szenzorosan túlérzékeny gyerekek fejhallgatót is használhatnak. 

Az a többlet viszont, amit itt nyújtanak számukra, a szülők szerint bőven kompenzálja a hátrányokat. 

A nap végén a lényeg az, hogy a gyerekek mit élnek át

Mindenkitől alkalmazkodást és rugalmasságot igényel egy sajátos nevelési igényű kisgyerek tanítását megoldani a többségi oktatásban – a központi szinten kezdeményezendő strukturális változásokkal együtt, vagy attól függetlenül is. A szülőtől, a pedagógustól, az iskolaigazgatótól, a segítő szakemberektől és a fenntartótól. Mindenkinek meg kell tennie a saját szintjén a tőle telhető legtöbbet, ahhoz pedig, hogy rendszerszinten jobb megoldásokat kínáljunk, ennél vélhetően még egy kicsit többet is. Az, hogy milyen lehetőségeket biztosítunk az egyébként évről évre növekvő számú érintett gyerekeknek, nemcsak az ő egész életükre lesz hatással, hanem az egész társadalom sorsára és előmenetelére is, amit nem mellesleg úgy hívunk: társadalmi tőke.

Kőrizs Kata

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/gpointstudio