Steiner Kristóf: Az elengedés és a józan bolondság művészete

–

„Azok a kedvenc eseményeim, amiket lemondanak” – jegyezte meg nevetve Nimi, mikor a vezetőség a Tel-Avivi bárból, ahol DJ-ztünk volna, jelezte nekünk: a terrorcselekmények és tüntetések miatt bezár a bazár hétvégére. Természetesen egyszerre volt rémisztő és szomorú, hogy egyik hazánk már megint lángokban áll, de a mulatság lefújása cseppet sem fájt egyikünknek sem, mi több, fellélegeztünk. 

De nem ez volt az első eset, hogy hasonlóan éreztem – előfordult például, hogy egy közösségimédia-együttműködés kapcsán valami nem klappolt, és bár nyilván anyagi szempontból hasznos lett volna, ha a kollaboráció megvalósul, a megrendelő eltűnése a fenti történethez hasonló emóciókat vált ki belőlem: „Szuper, legalább egy melóval kevesebb.” 

És – megint csak – ismerős a helyzet olyan esték kapcsán, mikor barátok érkeznek hozzánk vendégségbe, vagy mi vagyunk úton haverokhoz, majd kapunk egy üzenetet: ilyen, olyan, amolyan oknál fogva „tegyük át máskorra”.

Akármennyire szeretem a barátaimat, sőt, vártam is, hogy együtt legyünk, az ölembe hulló szabadság mindig felderít. 

Nagyon szeretem azt is, amikor színházba, koncertre, táncelőadásra megyünk barátokkal, és valamelyik színész, zenész, táncos ismerőseiként az előadást követően köszönni és gratulálni szeretnénk neki, ám addigra ő már elment, így „kénytelenek vagyunk” leülni egy italra egy közeli bárba – az öltöző előtt való toporgás helyett. 

Hú, és az milyen varázslatos érzés, amikor az egyik kedvenc boltunk, éttermünk, kávézónk felé baktatva azon merengünk, milyen jó lesz megint találkozni azzal a kedves és közvetlen eladóval, pincérrel, baristával, akivel olyan vicceseket szoktunk dumálni, majd megérkezve a helyre kiderül, hogy az illető aznap nincs benn, aki pedig helyette dolgozik, kimondottan csendes és visszahúzódó, így elmarad a nagy parolázás. 

Ja, meg amikor megérkezünk egy partira, ahol szinte bizonyosan ott lesz X, Y, és Z, akikkel annyi közös emlékünk van, akikkel olyan összehangoltan táncolunk együtt, mintha begyakorolt koreográfiánk lett volna, majd belépve a buliba kiderül, hogy X, Y és Z nem biztos, hogy jönnek, de ha igen, akkor is csak sokkal később, aztán hamarosan bejelentik, hogy ezt most kihagyják. 

Még abban is van valami jó, mikor egy hőn szeretett, ám annál komplikáltabb lélek a környezetünkből egyszeriben megsértődik kicsit, és pár napra megszűnik komplikálni az életet. Persze az is jó, mikor megbocsát, ahogy az is, ha X végül megjelenik a táncparketten, ha a kedvenc pincér előre köszön, ha virággal gratulálhatok egy remek előadás után, ha a barát nem mondja le a vacsorát, ha a munka, projekt, küldetés, amit kaptam, mégiscsak megvalósul.

Egyszerűen arról van szó, hogy nem teszem függővé az elégedettségi szintemet és sikerélményemet, pláne nem a boldogságomat attól, hogy mennyire aktív vagy inaktív a szociális köröm.

Miért tenném, amikor a világ talán legevidensebb dolga (kéne, hogy legyen): végre kialudni magam, egyedül ücsörögve gyakorolni az ukulelén az akkordokat, kigazolni a kertet vagy egyszerűen csak feküdni a füvön és bámulni az eget. Ezek – az én szememben legalábbis – minimum olyan izgik, mint másokkal lenni. 

De tudom jól, hogy én csak én vagyok, és mint ilyen, nem feltételezhetem, hogy mások is megtalálják a mókát a magányban. Afelől azonban biztos vagyok, hogy ha többen volnának képesek magukban jól lenni, a kollektív tudatosság szintje egyszeriben az egekig emelkedne – hiszen lássuk be, gondjaink-bajaink jelentős része abból származik, hogy valaki vagy valakik nem olyanok, mint amilyennek mi szeretnénk őket.  

Másokat megváltoztatni sokkal nehezebb, mint magunkat – mégis minduntalan az előbbivel próbálkozunk sokan, rettenetesen kevés időt töltve azzal, hogy megtanuljunk nélkülük is boldogulni. És nemcsak a bizonyos féle-fajta emberek, hanem a vágyva vágyott körülmények nélkül is. Felismerve, hogy a biztonságot, kényelmet keresve egyre több olyan pillért, támpontot hozunk be az életünkbe, amelyhez hozzászoktatjuk az egyensúlyérzékünket. Aztán ha kiesnek, elesünk. 

Pedig az a fajta szellemi stabilitás és lelki egyensúly, amit várunk, elvárunk a környezetünktől, könnyebben adja magát, ha függetlenítjük magunkat. Attól, amit mások várnak tőlünk, és még inkább attól, amit mi várunk másoktól, áthelyezve a hangsúlyt arra, mégis mi az, amit mi várunk saját magunktól. Én azt várom magamtól, hogy legyek hasznos tagja a társadalomnak, és hogy találjam meg a megengedő kedvesség és szeretetteljes szigor közti egyensúlyt az életben. 

Hogy úgy tudjak bánni magammal és másokkal, ahogyan korábban, még sokkal felelőtlenebb koromban másoktól vártam. Hogy meg tudjam adni magamnak mindazt, amiről egykor azt hittem: csak akkor kaphatom meg, ha mindenki úgy táncol, ahogy én fütyülök, beleértve persze az időjárást, a boltok nyitvatartását és a tévéműsort is.

Mindentől és mindenkitől azt vártam, hogy tudják, hogyan kell engem egyensúlyban tartani. 

Sokan kérdik tőlem, nem volt-e nehéz, megterhelő, összezavaró kiköltözni a semmibe, és legtöbben mondják (java részük félig-meddig viccelődve) milyen irigyek rá, hogy meg mertem tenni. És ilyenkor azt kérdik, hogyan lehet mindezt technikailag megvalósítani – hol kell világvégi házat nézni, hogy kell szabadúszni, miért jó kertet nevelni, és mi a rossz mindebben. 

És örömmel felelek, sőt, segítek, ha tudok – de az igazság az, hogy az aktuálisan domináló társadalmi normáktól való megszabadulás nem azzal kezdődik, hogy veszünk egy takaros kis lakást, és azzal sem, hogy megnyitjuk a magánvállalkozásunkat, de még azzal sem, hogy napelemekkel és generátorral termelünk áramot, vagy fúrt kútból iszunk vizet.  

A függetlenné, szabaddá válás, az úgynevezett „kivonulás” legfontosabb, első, és állandóan megmaradó mozzanata a magammal való viszonyom tisztázása. Annak megértése, hogy tényleg lehet bárhogy. Szakadhat az eső, miközben holnapra kirándulást terveztünk, bedőlhet a biznisz, mert maximum máshonnan jön majd a bőség érzése, nem a bankszámlakivonatról, és bármelyik rokon, barát, ismerős bejelentkezhet vagy eltűnhet egy időre, igazából mindegy, majd úgy is látjuk egymást, ha meg nem, akkor meg… láttuk egymást eleget. És voltunk elégszer moziban meg vidámparkban meg klubokban meg pódiumon meg reflektorfényben életünk során ahhoz, hogy mindenből kaptunk már eleget. Ha pedig esetleg még többet kapunk, az meglepetés, nem pedig követelmény. 

Tudom, szépen hangzik mindez – mégsem javasolnám mindenkinek, hogy elinduljon ezen az ösvényen – mert egyfajta józan bolondság kell hozzá, ami nem mindenkiben van meg. És azért sem, mert rengetegen vannak, akik még csak tisztában sincsenek vele: személyiségüket, életüket elsősorban a maguk köré gyűjtött támpontok definiálják, legyenek azok emberek, ingóságok, ingatlanok vagy státuszok. 

Nekik azt javallanám, engedjék el azt az illúziót, hogy „egy nap majd én is magam mögött hagyom az engem gúzsba kötő valóságomat, és olyan szabad, független, határtalan leszek, mint amilyennek Steiner Kristófot elképzelem”.

Egyfelől azért, mert én magam is hangyalépésekkel közelítek csak ahhoz a fajta valósághoz, amiben ma már meg-megtalálom a kiteljesedésemet, és máig meg kell kérdeznem magamtól időről időre, miért szabotálom a szárnyalásomat. 

Másfelől pedig azért, mert nem akarhat valaki ugyanabban a pillanatban megváltást várni mindattól, amit a populista lét nyom lefelé a torkán, ugyanakkor reménykedni abban, hogy egyszer csak megszűnik majd a kezelhetetlen presszúra, és minden megoldás megérkezik, mikor hátat fordít az eddigi fényforrásnak. A fény fakadhat csak úgy magától, sehonnan – egyszerűen azért, mert akármerről érkezik is, valójában mindig a saját benső fényünk visszaverődése. 

Kiszállni, elköltözni, újrakezdeni máshol lehet – de ha ezek a technikai döntések nem párosulnak azzal, hogy kiszállunk a velünk száguldó elvárásvonatból is, hogy elköltözünk a mások visszajelzéseiből épített képzeletbeli kastélyból, hogy restartot nyomunk az állandóan igazolásért kiállító énünkön, a vágyva vágyott függetlenség pont olyan megvalósíthatatlan álom marad, mint az, hogy mindig, mindenkinek, minden helyzetben meg tudjunk felelni. 

„Legalább egy száraz könnycseppet morzsolj el!” – nevetgélt velem Zoli, fotós barátunk, mikor nemrégiben egy közösen megvalósított munkánk kellős közepén szakadni kezdett az első, és miközben ő a fényképezőgépét menekítette, én az ételfotózásunk romjait takarítottam el, majd egy óvatlan pillanatban a teljes terített asztal összeomlott, és ripityára törtek a legszebb tányérjaink, melyeket Mexikóból hoztunk. Én pedig azt mondtam: „Végre! Van hely új tányéroknak!” 

Párom, Nimi elszontyolodva megjegyezte: „De ugyanezeket a tányérokat sosem találjuk meg többé, sehol.” „De olyanokat, amiket ugyanennyire szeretünk biztosan találunk még. És különben is, milyen szép életük volt ezeknek a tányéroknak!” Tudom, bagatell példa párhuzamba állítva azzal, milyen nagyon tudnak hiányozni emberek, és még inkább az emberi gesztusok, amelyeket várunk a környezetünktől. 

De hiszem: első körben a tárgyakon gyakorolni az elengedés művészetét, lassan de biztosan elvezethet oda is, ahol megtalálhatjuk a másoktól független határtalanságunkat is.

Aztán jöhetnek a helyszínek, és végül az emberek. Az utolsó pedig – a legizgalmasabb lépés –, elengedni aktuálisan ismert önmagunkat is, és teret adni annak, akik lehetnénk. Ha…

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van

Steiner Kristóf