Hurrá, tavasz van, az éves rendes hazautazásunk kőbe vésett időszaka. A húsvét, a családi szülinapozások, a tavaszi Budapest imádata vonz haza minket ilyenkor. Persze a kitörő lelkesedés pont addig tart, amíg előkerül az az utálatos tárgy, amibe három hétre kell elrendeznem az életünket. Ez a csomagolás még a karácsonyit is felülmúlja. A szeszélyes április igazi szitokszóvá válik, amikor áll az ember a szekrény előtt, és a tekintete befogja a rövidnadrágtól kezdve a gumicsizmán át a vastag pulcsiig az összes ruhadarabot.

Kikészülök a gondolattól, hogy öt foktól huszonötig mindenre fel kell készülnöm, ráadásul néhány tévéfelvételre is meghívtak, ott leszek a Hello! WMN esten, megyek színházba, futóversenyre, és rengeteg időt töltünk majd különböző házak és parkok füvén a gyerekeket legeltetve.

Nemcsak a ruhák vastagsága, hanem a kihasználhatósága miatt is nagyon okosnak és szervezettnek kell lennem ahhoz, hogy húsz kilóba tömörítsem magam és kiskorú útitársam outfitjeit.

Legutóbb pont egy ilyen kétségbeesett pillanatomban jött szembe velem a The True Cost (A valódi ár) című dokumentumfilm, ami a ruhaipar embertelen körülményeit mutatja be, és azoknak a modernkori rabszolgáknak az életét és reménytelenségét, akiknek az olcsó termékektől roskadozó gardóbjainkat köszönhetjük. Ez az a film, aminek a megnézése után kétszer is meggondolom, hogy megvegyem-e azt a csábító ruhadarabot. Aztán elolvastam Gina minimalista cikkeit (ITT és ITT), majd találkoztam a 333 projekttel, ami egy olyan kihívás, amelyben három hónapon át harminchárom ruhadarabot és kiegészítőt lehet csak kombinálni.

Ezek az impulzusok épp elengedők voltak ahhoz, hogy elkezdjenek e körül forogni az agytekervényeim: hogyan lehetne optimalizálni az öltözködésemet olyan szempontok alapján, amelyek fontosak: jól variálható, sokrétűen használható, jó minőségű, a méltányos kereskedelem feltételei szerint előállított, hosszan tartó. Nagyjából ezeket az igényeket fedi le a kapszula-gardrób fogalma.

Nem kezdtem el megszámolni a szekrényem tartalmát, de az biztos, hogy fénykoromban csak tűsarkúból több mint harminchárom pár volt a gardróbomban. Most már nincs ennyi, de azért még mindig van hová fejlődni.

Első lépésként végiggondoltam a napjaimat és az igényeimet. Az én esetemben ez elég egyszerű, mert nincs bejárós munkahelyem, úgyhogy többnyire itthon vagyok (jobb napokon elmegyek futni), a délutánokat pedig Barni szórakoztatásával töltöm, aminek valamelyik játszótér, állatkert vagy múzeum a színtere. Ha éppen meg tudjuk oldani Marcival, akkor egyszer-egyszer elmegyünk étterembe, ezen kívül évi néhány kulturális esemény látogatásával (színház, koncert, kiállítás) kell számolnom. Meg persze a különböző családi kirándulásokkal.

Az a néhány hét merőben más, amit Magyarországon töltünk, mert ott mindez sokkal koncentráltabban valósul meg, kiegészítve néhány tévés szerepléssel, fotózással. Tehát a ruhatáramat a kényelmes, könnyen mosható, a mozgást maximálisan szabaddá tevő darabokra kell építenem, egy-egy alkalmi megjelenéssel kiegészítve. Eső-, szél-, gyerek- és tömegközlekedés kompatibilisen.

Az igényeim felismerése elég volt arra, hogy szanáljam azt a doboznyi alkalmi ruhát, amihez évek óta nem nyúltam, de nagyon vártam azt a pillanatot, hogy újra felvehessem őket. Rá kellett jönnöm, hogy nemcsak a testem, de az ízlésem is változott azóta, hogy utoljára felnyitottam ezt a dobozt, úgyhogy nem volt nehéz megszabadulni a flitteres, csipkés csodáktól. Ugyanígy jártak a szinte alig használt cipőim és a válltáskáim, amiknek a helyét már teljes egészében átvette a hátizsák (mert abból is van ám elegánsabb fajta).

Második körben a rossz minőségű, kinyúlt, kifakult, ételfoltos pólók kerültek lapátra. Rólam tudni kell, hogy nagyjából abban a pillanatban eszem le magam, amikor kitalálom, hogy mit főzzek, így kijelenthetem, hogy nincs olyan ruhadarabom, amin ne szerepelne egy kis emlék valamely étkezésünkről.

Ebből következett a szintlépés, a kapszula-ruhatáram alapszínének kiválasztása. Nálam szóba sem jöhetett más, mint a jó öreg sötétkék. Ezen egyrészt nem látszik annyira a kajafolt, másrészt feketét egyáltalán nem hordok, ez pedig a színek feketéje, harmadrészt a farmer színe, ami a megjelenésem egyik alapdarabja. A kék mellé még két színt választottam: a szürkét és a magentát. Ebből a három színből kezdtem felépíteni az alapruhatárat és a kiegészítőket úgy, hogy sokrétűen tudjam variálni őket.

Mivel a kapszula-gardrób kialakításának egyik motivációja a felhalmozott divatáruk minimalizálása, így el tudtam mozdulni abba az irányba, hogy kicsit drágább, de jó minőségű, és főleg fair trade-módon előállított darabokat szerezzek be.

Ez igényel egy kis utánajárást, de nagyon megéri, ráadásul beleszerettem egy magyar márkába, ami tökéletesen tükrözi a mostani ízlésemet, a látásmódomat és a divathoz való hozzáállásomat: jó minőségű pamutból előállított kényelmes, minimalista darabokat gyártanak magyar tervezővel, saját varrodában.

A mosást is lényegesen leegyszerűsíti, hogy nagyjából ugyanolyan anyagú és színű ruhákat hordok, a csomagolás pedig – ha nem is mámorító öröm –, de sokkal kevesebb stresszel jár, mint korábban.

Volt az életemnek olyan periódusa, amikor az egész személyiségemet bele akartam tuszkolni a megjelenésembe, és a színek, formák, anyagok teljes kavalkádjával próbáltam a világ tudtára adni, hogy mennyire sokszínű vagyok (szó szerint). Szerettem ezt az időszakot is, szerettem a több száz cipőt, táskát, felsőt, sálat, amit felhalmoztam, de most máshol tartok.

Érzékenyebb lettem az engem körülvevő világra, sokkal nagyobb felelősséggel tekintek a vásárlásra, a környezetvédelemre, a gyorsuló világ (és divat) rombolására.

Felszabadító érzés volt a felismerés, hogy a felelősségteljes öltözködés most már sokkal boldogabbá tesz, mint a változatos. Ez egy hosszú folyamat, nem értem még teljesen az átalakulás végére, de úgy érzem, jó az irány. Próbáljátok ki!

 Pásztory Dóri