Steiner Kristóf: A legnagyobb gazdagság az, amikor az ember képes látni a dolgok valódi értékét

–

„Te könnyen beszélsz az önkéntesen választott egyszerűségről – hiszen mindened megvan!”

„Azért ugye tudod, hogy a te minimalizmusodnak az bája, hogy bármikor magad mögött hagyhatod, ha úgy tetszik?” 

„Oké, hogy huszonkét négyzetméteren laksz, de olvastam, hogy van egy másik huszonkét négyzetméteres lakásotok is, amit kiadtok – az már negyvennégy!” 

Ilyen és efféle kommentek gyakorta jelennek meg a downsizingról, low waste livingről, félnomád életmódról szóló cikkeim, posztjaim alatt, én pedig maximálisan megértem a felháborodást, hiszen a kommentelőknek igazuk van. Elismerem, kiváltságos vagyok sokakhoz képest.

Tény, hogy úgy élvezem a fényűzéstől mentes otthonunk kényelmét, hogy valójában bármikor azt mondhatom: „Elég volt – visszaköltözöm Budapestre, és kiveszek egy lakást Budán, vagy felveszek hitelt egy pesti penthouse-ra, legfeljebb fizetem életem végéig, végül is nincsenek súlyos anyagi nehézségeim.”

Visszaköltözhetnék Tel-Avivba, vagy Londonba is, de akár maradhatnék Görögországnál, és a falunk csendjét Athén pörgésére cserélhetném, vagy akár áttehetnénk a székelyünket valamelyik puccos szigetre, mint Szantorini vagy Míkonosz. De nem tesszük – mert nem vágyunk rá. 

Azt, hogy releváns vita-e a kritikusok részéről az „úgy egyszerű egyszerűen élni, hogy könnyedén könnyebbé tehetnéd a sorsod”, nem tisztem megítélni.

De abban bizonyos vagyok, hogy az oly sokakat csábító luxusélet akkor sem jelentett számomra instant boldogságforrást, amikor szinte egyáltalán nem volt bevételem.

Mi több, ha olyan közegbe kerültem, ahol mások lesték a kegyeimet, ahol sofőr, stylist, fodrász, sminkes, asszisztens, házvezető, és menedzser vett körül, ahol minden csilivili volt körülöttem, abban egyfelől idegennek éreztem magam, másfelől pedig előbb-utóbb elkezdtem valamifajta depresszióba zuhanni.

Olyasmiket kezdtem érezni, mint: „Minek ez nekem?”, „Mennyi felesleges pénz, energia, és idő megy el a világon totálisan jelentéktelen dolgokra”, „Tényleg van, akit ez tesz kiteljesedetté?!”, és persze a leglényegesebb: „EZ a gazdagság?!” Mert – nekem – nem ez a gazdagság. Mi több, ki merem jelenteni: számomra a gazdagságnak vajmi kevés köze van ahhoz, hogy valakinek mennyi pénze van a bankban, vagy a matrac alatt. Lehet valakinek rengeteg bankója, és zéró fogalma, mit kezdjen vele. Lehet valaki anyagi szempontból nincstelen, mégis megélheti a „mindenem megvan” érzését. 

És persze az is egy lehetséges út a bőség felé, hogy akár épp van, akár épp nincs pénzünk, az értékrendünk megmarad ugyanott, ezért aztán se nem kezdjük szórni, se nem ülünk rajta, mint tyúk a tojáson – csak azért, mert több akad, nem veszünk luxirucikat, sem indokolatlanul drága borokat, és fine dining éttermekre sem szokunk rá, nem költözünk nagyobb házba, mint amekkorára szükségünk van, és nem veszünk beszélő-repülő-úszó autót. De, mondjuk, kicsit többet segítjük magunkat, és másokat. Bőkezűen, de nem tékozlóan adunk – az énnek, és a közös jónak. 

Ha úgy hozta a sors, hogy épp jobban kerestem, mint máskor, többet adományoztam a számomra és a világ számára fontos ügyeknek, szervezeteknek, illetve többet jártam masszőrhöz, pedikűröshöz, borbélyhoz, megengedtem magamnak, hogy, mondjuk, ne negyven, hanem nyolcvan eurót költsek egy hotelszobára, vagy ne a legolcsóbb, hanem az eggyel kényelmesebb kocsit béreljem ki utazáskor. De olyan sosem volt, hogy csupa vagyonos emberrel vettem körül magam, hogy mutassam: ők az én új „köröm”. De még olyan sem, hogy, mondjuk, első osztályra szóló repjegyet vásároltam volna. 

És nem azért, mert bármi baj volna a fentiekkel – akinek jólesik, akinek kerekíti az életét, tegye. Egyszerűen azért nem, mert

olyan kegyes volt velem a sors, hogy megtapasztalhattam mindkét szélsőséget.

Nem éppen jómódú szülőkhöz születtem, édesanyám takarítónő volt, édesapám valutát váltott az utcán, tévénk nem volt, a kocsink egy öreg Trabant, és gyerekkoromban előfordult, hogy egy héten át ettünk egy kenyeret és egy dinnyét. Aztán a szüleim sorsfordító döntést hoztak: összehangolva a személyes és szakmai útjukat, indiai, tibeti, nepáli meditációs kellékeket és ajándéktárgyakat kezdtek árulni, ez pedig bejött.

Volt egy rövid időszak a kilencvenes évek elején, amikor a papa bármikor leemelhetett egymillát a konyhakredencünk titkos polcáról – így hát a szüleim vásároltak egy kis tévét, és egy használt, de a Trabinál mindenképp jobb állapotú Volkswagent, és elkezdtünk külföldön nyaralni – ám ötcsillagos szállók helyett kempingekben laktunk. Aztán nem sokkal később, amikor Magyarország fulladozni kezdett a keleti ajándéktárgyakban, a családi biznisz megtorpant, és megint csak ugyanott voltunk, mint régebben – héjában sült krumpli vacsira, nyaralás az Őrségben, én pedig gyerekként szinte semmit sem vettem észre a változásból. 

Hiszen az életem pillérei nem az anyagi bőség és a társadalmi státusz voltak. És akkor most mesélek kicsit arról az időszakról, amikor nem sokkal a tévés karrierem kezdete után, a húszas éveim elején egy pillanatra „megzakkantam” – akkoriban elég elveszett voltam ahhoz, hogy bedaráljon a hollywoodi celebkultúra, és őszintén elhittem: a világom színesebb lesz, a szívem pedig boldogabb, ha minél több tervezői darabbal tarkítom a ruhatáram, és posh partikon mutogatom magam. Ez volt az a periódus, amikor Paris Hiltont tekintettem a mentoromnak – és bár volt ebben egy kis önirónia is, nem voltam észnél. 

Belevetettem magam a „híresek-gazdagok” életébe, taxival tépve flancos éttermek és dizájnerbutikok között, ám miközben tepertem, hogy elismerjen és megismerjen a „high society”, egyre mélyebbre kerültem.

Az új eredményeket, bármily hangzatosak és látványosak voltak is, nem tudtam értékelni, hiszen valahol mélyen pontosan tudtam, hogy mások siker- és boldogságértelmezését próbálom magamra erőltetni.

Szerencsére kicsi volt rám. Így hát lehámoztam magamról, és nekiindultam a nagyvilágnak. 

Az első igazi „boldog nyomor” időszakot Londonban tapasztaltam meg – amikor is kilenc lakótárssal osztoztunk egy régi viktoriánus ház öt szobáján. Magyar újságírói fizetésem legfeljebb arra volt elég, hogy hetente egyszer vegyünk egy üveg bort, amit megosztottam Anna barátnőmmel, akivel az ágyamon is osztoztam. De voltak napok, hogy olyan üres volt a zsebünk, hogy egy zacskós levest öntöttünk ketté. Boldogságból viszont olyan sok volt, hogy az egész világ összes lakójával megoszthattam volna – életem egyik legszebb esztendeje volt. 

Egyik pillanatban még ötcsillagos szállókban és vörös szőnyegeken készítettem interjút Anne Hathawayjel, Jake Gyllenhaallal, SJP-vel, Twiggie-vel vagy épp Madonnával, míg a következőben lesétáltam tizenkét metrómegállót, mert nem volt pénzem feltölteni az Oyster-bérletemet [az Oyster egy elektronikus kártya, amelyet a londoni közlekedésben használnak 2003 óta – a szerk.]. Ez pedig elgondolkodtatott. Vajon miért várja el a világ leggazdagabb sztárjainak PR-csapata, hogy nyakkendőben, fényes cipőben, frissen belőtt séróval jelenjünk meg a nevetségesen túldíszített termekben, mi, „halandók”, csak hogy „harmonizáljunk” a talmi csillogással?

A válasz egyszerre szomorú és vicces – nyilván azért, mert

amíg jó sokan elhiszik, hogy ez a felfújt lufiélet a cél, addig elég puccba vágni Szaros Pistát, becsekkolni őt a Ritz szállóba, és szerezni neki pár együttműködést egy luxuscéggel – máris validálva van, hogy miért ünnepeljük őt, mi, kis emberek.

De ez nyilván baromság – Szaros Pista pont olyan hülyén érzi magát ebben a szituban, mint mi, „fogyasztók”, ráadásul az első adandó alkalommal, amikor igazi értéket kell átadnia – mondjuk, egy interjún, vagy egy díjátadóval járó beszédben, elvérezhet. 

Ő maga, és ez a mesterségesen életben tartott szörny is – az eleganciának, csillogásnak, gazdagságnak tulajdonított fontosság. És – szerencsére – amennyire én látom, hullik is a férgese – egyre kevesebben hiszik el, hogy attól lesznek valakik, ha mennyiség szempontjából többet tudnak felmutatni, mint mások, akiknek kevesebb jutott. Egyre ritkábban futok bele olyanokba, akik még mindig a konformizmusban keresik a boldogságot. Ami pedig talán a legnagyobb és legfontosabb változás: ma már kimondottan ciki pazarolni – a hívószó a fenntarthatóság, hiszen nem a pénztárcánkat, hanem a bolygót féltjük. 

Idén Mexikóban töltöttük a telet, ahol vegán főzőkurzusokat tartottunk – ám míg tavaly a mostanság oly divatos Yucatán-félszigeten tartottunk elvonulást, idén Oaxaca felé vettük az irányt, a szállásunk pedig – napi húsz euróért – egy lombház volt, egy fa tetején, a dzsungel szélén. A mosdó a teraszon, légkondi nuku, ablaküveg helyett szúnyogháló. Ahogy elfoglaltuk a szállást, azonnal belém költözött az a fajta felszabadultság, amit csak akkor tapasztaltam meg, amikor végre megint csak magamra számíthattam. 

Ismerős érzés abból az időszakból, amikor a válásom után egy kis vitorlás hajón éltem hónapokon át, és a fürdőszobám a tenger volt. Abból az időből, amikor végre meghoztam a döntést, és elköltöztem Magyarországról, majd féllegálisan beköltöztünk egy lebontásra váró épületbe Tel-Avivban, ahol lyuk tátongott a plafonon. És persze gyerekkoromból, amikor még a mamával és a papával tengődtünk temérdek boldogságban egy matracon, amin hárman aludtunk. És hogy miért írom le mindezt? Egyszerűen azért, mert ma már tudom:

a cél sokkal közelebb van, mint legtöbben hinnénk. 

Nem, nem kell addig dolgozni, míg medencés házunk lesz hat hálószobával – azon jó dolgozni, hogy megtaláljuk és megértsük a saját igényeinket, saját céljainkat. Egészen elképesztő, milyen kevés elég ahhoz, hogy az ember új életet kezdjen, ledobva magáról a nehéz súlyokat, legyen szó a társadalom, a család, vagy az egyén elvárásairól. A legkönnyebb persze folytatni a „bezzegséget”, mindig arra koncentrálva, ami elválaszt minket a céljainktól, következetesen másokat okolva azért, hogy nekünk „nem jött össze”.

A röhej mégiscsak az, hogy milyen sok olyan ember van, akinek az oly nagyon gyűlölt életével mások, megfelelő fontossági sorrenddel, végtelenül elégedettek volnának. Egyszerűen azért, mert már észrevették: elég. Elég a kis lakás. Elég a zöldség, ami az évszakban, a környéken megterem. És ha egyszer elegen leszünk, akik mindezt megértettük, elég lesz a világban a megelégedettség is. Én nagyon várom, hogy a kollektív tudat eljusson a pontra, amikor kér ugyan, de nem követel, és érti: van ugyan feljebb, de az itt és most is remek lehetőségeket ad. 

És legjobban várom, hogy a világ megérjen rá: efféle megértést fontosabb továbbadni másoknak, mint, mondjuk, tudatni a világgal, hogy új iPhone-unk, vagy antik aranyóránk van. Nem azért, mert azt szeretném, hogy mindenki úgy vélekedjen, mint én – hanem azért, mert azt szeretném, hogy minél többen érezzék magukat boldognak, mi több, kiváltságosnak. Nem is kell hozzá olyan sok. Aki pedig eljutott idáig – mármint az írásom végéig –, mondhatja, hogy „hm, érdekes, ezzel én is így vagyok”, meg azt is, hogy „hm, érdekes, én ezzel az egésszel teljesen másképp vagyok”. Mindkettő kiváló következtetés. 

Az viszont sántít, ha valakinek az a konklúziója, hogy „akkor minek keresel pénzt”, „akkor miért nem dolgozol ingyen”, és „akkor miért kéred meg az árát a munkáidnak”. Ők azok, akik sajnos nem értették meg:

a világon semmi szégyellnivaló, kellemetlen, vagy rossz nincs abban, ha az ember pénzt keres, vagy van neki – különösen akkor, ha azt is értik: abban sincs feltétlenül szégyellnivaló, kellemetlenség, és rosszaság, ha valaki épp nem keres pénzt, vagy nincs neki.

A pénz energia: így értékes, mindamellett vannak nála nagyobb, erősebb, jelentősebb energiahalmazok, -terek, -bankok is. 

A legnagyobb, leghatalmasabb, és legbizonyosabb gazdagság azonban az, amikor az ember képes látni a dolgok valódi értékét. Megpillantani a kincset abban, ami másoknak talán egy halom szemét volna, és észrevenni a mások által felbecsülhetetlen értéknek vélt dolgokban, ha azok valójában fabatkát sem érnek, a rájuk ruházott aktuális jelentésen kívül. Ez az egyetlen fajta gazdagság, amelynek birtokában sosem válhatunk nincstelenné, ugyanakkor abba a csapdába sem eshetünk, hogy elhiggyük: az anyagi vagyon egyenesen arányos a psziché boldogságával, a lélek kiteljesedésével, a szív „megérkezettség” érzésével. 

Egy nálam sokkal bölcsebb ember soraival zárok, amelyet buddhista családban nevelkedve, gyerekkoromtól rendszeresen hallhattam otthon, olyankor is, ha volt mint a tejbe aprítanunk, és olyankor is, mikor tejünk se volt, nemhogy aprítanivalónk. Ahogy Buddha mondta: „Valójában semmit sem birtokolsz, csak őrzöl egy darabig. S ha képtelen vagy továbbadni azokat, akkor azok birtokolnak téged. Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál. Mert ha megszorítod, eltűnik. Ha kisajátítod, tönkreteszed. Tartsd szabadon, és örökre a tiéd marad.” 

A képek a szerző tulajdonában vannak

Steiner Kristóf