Ma 8 éves a WMN: Veletek vagyunk, kitartunk, összekapaszkodunk. Ez a dolgunk. Ez a szigetünk

–

Úgy érzem, szinte a lehetetlenre vállalkozom, amikor – ennek az anyagnak a szerkesztőjeként – elsőként próbálom elmondani, mit is jelent számomra a WMN. De miután lementem hídba és meditáltam két napot egyhuzamban, hogy megtaláljam a választ (jó, nyilván túlzok, de a lényeget értitek: nem volt könnyű), végül egyetlen (cseppet sem szenvedélyes, de ez van) szó rajzolódott ki előttem nagyon élesen: a remény.

Évekkel ezelőtt egy kemény kiégés kellős közepén voltam, amikor arra jutottam: elengedem a gyerekkori álmom, felhagyok az újságírással, amiről akkor azt hittem, nincs már számomra hely benne. És aztán mégsem lett igazam. Mert miközben szakmát váltottam és elementáris erővel próbáltam elnyomni magamban a hiányérzetet, valahogy mégis „összegabalyodtunk” a WMN-nel, ami akkor visszaadta a hitemet – önmagamban. Abban, hogy az álmomat, amiért már annyit küzdöttem, nem kell feladnom. Az első perctől tudtam, hogy különleges helyen vagyok, és hogy most kezdődik igazán, amire szakmailag mindig is vágytam.

Mert nyolc éve, amikor Kriszta megnyomta azt a bizonyos entert – abban a bizonyos régi Adidas melegítőben –, és létrehozott egy élő, lélegző organizmust, amit azóta közösen alakítunk, egy olyan hely született, amely folyton tanít és inspirál, amely állandó önreflexióra késztet. Ami mérhetetlenül emberi.

Ami képes fejlődni, és ahol szabadon lehet lenni – gondolkodni, érezni.

És egy végtelenül összetartó közösség is született vele, amelyben mindenki önmaga lehet a hibáival, az örömeivel és a nehéz érzéseivel együtt – nemcsak mi, akik a WMN-t írjuk, hanem az olvasók is. És ha egy ilyen helyet létre lehetett hozni, akkor az mi más, ha nem remény a jobbra?

Milanovich Domi ennél is tovább megy: számára egyszerre jelent szabadságot és felelősséget

„Nekem a WMN nem volt szerelem első látásra. Relatíve keveset tudtam a magazinról, és mire a közelébe kerültem, már túl voltam több kiégésen, fájdalmas munkahelyváltáson, és arról is volt tapasztalatom, mennyire nehezen lehet változásokra bírni a másikat, a szervezetet, ahol dolgozol, bármennyire szereted is. Ha a harmincas éveid közepén ismerkedsz, jobban vigyázol magadra, lassabban épül a bizalom.

Ráadásul voltak, akik azzal riogattak: »folyton magadról kell majd írnod«. Sőt, olyan is volt, aki egy konfliktus kapcsán a fejemhez vágta: »mész a WMN-be celebkedni«. Ezen azóta is jókat nevetek, mert szerintem soha nem dolgoztam még ennyire keményen, mint itt, pedig aki ismer, tudja, hogy alapból elég hajtós vagyok.

Persze nem azért dolgozom sokat, mintha Kriszta, Borcsa, vagy bárki más ostorral állna mellettem. Hanem azért, mert látom-érzem, hogy itt minden adott ahhoz, hogy minőségi, jelentésteli dolgokat hozhassak létre. És ez egyáltalán nem magától értetődő, hanem egy megbecsülendő állapot, és én igyekszem értékelni, amíg csak tart (remélem, jó sokáig). A cikkszám lehetővé teszi az elmélyedést, az utánaolvasást, a működésünk műhelyszerű, és rengeteg szakmai-emberi támogatást kapok.

Mert igazából mi a WMN? A WMN dinamikus és változó, mindig a benne lévő és a hozzá kapcsolódó emberek alakítják. Ez alkotói oldalról egyszerre jelent szabadságot és felelősséget, hogy megőrizzek, építsek valamit, ami fontos.

Nekem a WMN azért fontos, mert szerintem egyedülálló női tér az online médiában. És amikor ezt mondom, nem azt értem rajta, hogy nőktől szól nőknek nőkről, hiszen ennél sokkal szélesebb a választék, vannak férfi, nonbináris szerzőink is (talán én magam is), és mindenféle nemű, nemi identitású ember történetét, szempontjait igyekszünk láthatóvá tenni.

Nekem azért női tér a WMN, mert olyan értékek dominálnak benne, amelyeket hagyományosan a nőiességhez kötünk: az együttműködés kultúrája a versengéssel szemben, az elfogadás a gyűlöletkeltéssel szemben, és a konstruktív düh, az uralkodó (előítélet)rendszerekkel szembeni kritika.

A WMN mi vagyunk, és a min titeket is értelek, akik olvassátok, nézitek, hallgatjátok.

Abból áll össze az egész, hogy ti is írásokat küldtök, kommenteltek, ötleteket adtok, nyilatkoztok vagy visszajeleztek nekünk. Közhely, hogy elképesztően ingergazdag világban élünk, de így van, ezért is vagyok hálás, hogy figyeltek ránk, párbeszédbe elegyedtek velünk.”

Minden változik, de Both Gabi számára van, ami örök

„A sejtjeim kicserélődtek ugyan a nyolc év alatt, amióta itt dolgozom, és amióta Szentesi Éva elment, már csak ketten vagyunk Krisztával a legeslegelső csapatból. Évi mindig itt marad velünk, a szívünkben mindenképp. Én most épp Bolognából, a nemzetközi gyerekkönyvvásárból írok nagyon rapid üzenetet, nem cifrázom túl idő hiányában. Nekem a WMN az a hely, ahol az lehetek, aki vagyok. Örök hála érte!”

Csepelyi Adrienn és a hely, ahol…

„Én nem írnék most megható dolgokat, épp elég könnyemet látta ez a csapat az utóbbi négy évben. Hogy mi nekem a WMN? Nagyon egyszerű, egyben elképesztően összetett is: a hely, ahol lehet.” 

Krajnyik Cinti álma is valóra vált végül 

„A WMN számomra mindig egy olyan etalont jelentett, amiről azt gondoltam, hogy újságíróként nem ütöm meg a szintjét. Az egyik legnagyobb szakmai elismerés az volt az életemben, amikor két évvel ezelőtt Kriszta ezt írta a levelében, amelyben felajánlott egy szerzői állást a magazinnál: »Nagyon érzem, hogy nekünk (neked és a WMN-nek) van közös utunk.«

Nem akarok nagyon érzelgősnek tűnni (de ha annak tűnök is, kit érdekel), amikor ezt elolvastam, elsírtam magam, és az az érzés kerített hatalmába, hogy »URAMISTEN, EZ AZ A PILLANAT, AMIKOR EGY ÁLMOM VALÓRA VÁLIK«. Tudjátok, milyen ritka az ilyen?

A harmadik Covid-hullám zenitjén voltunk, úgyhogy két hónapot kellett várnom, mire részt vehettem az első személyes értekezleten, és nem csak online találkoztam a kollégáimmal, akiket persze már rég ismertem névről, olvasóként, Kurucz Adrit és Szentesi Évit pedig személyesen is.

Az elmúlt két évben megtapasztalhattam, milyen az, amikor az ember kiteljesedik a munkájában, egy olyan alkotó közösség tagja, ahol értékelik és elismerik az ötleteit, az észrevételeit és ambícióit, ahol támogatják és szurkolnak érte, ha valami baj éri, és vele örülnek, ha örömben van része.

Úgy érzem, hogy a WMN egy olyan hely, ahol értéket teremtünk, ahol van értelme a munkánknak, a kimondott és leírt szavainknak, ahol olyan fontos ügyeket és embereket helyezünk reflektorfénybe, amelyek és akik igazán megérdemlik a figyelmet. Egy olyan hely, amelynek hála még a hétfőket is szeretem.”

Deli Csenge kalandos, felfoghatatlan utazása

„A WMN számomra egy máig felfoghatatlan utazás – szakmai, önismereti, de magánéleti értelemben is. Amikor szinte a kezdetek kezdetén, tizenhat éves kamaszfejjel megváltottam a jegyem, még nem is sejtettem, mire fizetek be. Hol közelebbről tanulmányoztam a wmn-ességet, máskor csak a távolból csodáltam mindazt a könnyedséget és komoly munkát, ami a csapatból áradt, majd amikor a legnagyobb kilátástalanság közepén (Covid első éve marketinggyakornokként, helló!) jöhettem dolgozni, az egyszerre töltött el félelemmel vegyes boldogsággal, és egyfajta magától értetődő biztonságérzettel.

Az »elmúltnyócév« ugyanis csodás kapcsolódásokat hozott az életembe, csapaton belül és jócskán azon kívül is – csak hogy a legfontosabbat említsem, a férjem is egykori olvasóm.

Mégis féltem egy kicsit, hogy már kiöregedtem az aranyos és néha dacos kamasz szerepből, így nem lesz mit hozzáadnom, de közösen felderítettünk lehetséges útvonalakat, amelyek alapján izgi szakmai feladatokat görgettek elém, gyakran éles körömmel karcolgatva a határaimat, és bár még mindig nem tudom, hogy »mi leszek, ha nagy leszek«, azt tudom, hogy most nagyon jó helyen vagyok. Olyan hálót vont körém a WMN, hogy bármi történjék is, lesz, ami megtart, lesz hova kapaszkodnom.”

Pásztory Dóri rálelt az ő világítótornyára

„Én egy hónappal az indulás után csatlakoztam, így nem a kezdetek óta, de szinte tényleg a nulladik órától követem a WMN útját. Három hónapja éltünk Angliában és teljes egészében az anyaság töltötte ki a hétköznapjaimat.

A WMN nekem egyfajta világítótorony, amihez képest tudom viszonyítani a irányváltásokat, a fókusztolódásokat, az identitásom alakulását.

Emellett pedig messzelátómon keresztül én is figyelem, ahogy a világítótoronyban jönnek-mennek az emberek, változik, fejlődik, növekszik, és egyre világosabb. 

Nagyon sok fantasztikus, izgalmas embert ismertem meg ebben a nyolc évben, amiből a távolság ellenére is tudtak barátságok kialakulni. A kezdetekben olyan kevesen voltunk, hogy hetente találtam témát, amiről tudtam írni, rengeteg mondanivalóm volt, és nagyon sok olyan téma is volt, amiben úgy éreztem, az én látásmódom tud újat nyújtani. Most már bátrabban evezhetek távol ettől a világítótoronytól, mert egyrészt tudom, hogy sosem vesztem szem elől – és ő sem engem –, másrészt tudom, hogy biztos kezekben van, és minden számomra fontos témában vannak olyan szerzők, akik relevánsan, az én értékrendemet is tükrözve fogalmazzák meg gondolataikat.

Szóval nekem a WMN az állandóságot és a változást is jelenti egyben – nézőpont kérdése –, de elképesztően fontos tükör, iránymutató és személyiséget gazdagító közösség a távozókkal és az új érkezőkkel együtt.”

Amiért Szabó Anna Eszter mindennap hálás

„Külsősként öt éve, belsősként most lesz két éve, hogy csatlakoztam a csapathoz. Minden egyes nap összeteszem a két kezem, hogy ekkora mákom van. Voltam már kávézóban pultos, játékteremben ruhatáros, cukorkakészítő, marketinges, színész és castingasszisztens is – de sosem éreztem a helyemen magam. Mintha csak szerepet játszottam volna. Nem is voltam boldog, sőt nyomorultul éreztem magam, de nem mindig tudtam, hogy miért: hol a pénz miatt, hol szimplán megalázónak éreztem a munkát, vagy csak nem tudtam azonosulni a rám osztott szereppel.

Titkon mindig arra vágytam, hogy inspiráló, jó és izgalmas emberekkel legyek körülvéve, szabadon, kreatívan dolgozhassak. Őszintén szólva még mindig nem hiszem el, hogy ez megvalósult. Épp pár napos szabadságomat töltöm, de a hétfői, kihagyott meeting miatt volt bennem egy rossz érzés – pont amiatt, hogy kimaradok belőle. Ez azért sokat elárul…

Inkább lábon kihordtam egy vesekövet, mint hogy kihagyjak egy napot. Na jó, ez sem normális, de a WMN van annyira szuper hely, hogy ezt jelzik is. Csupa közhely jut eszembe, hogy ez nem csak egy munkahely, ez egy közösség, egy alkotóműhely, ahol az álmok megszületnek és valóra válnak, de az a helyzet, hogy ez tényleg így van.

És a titka talán az, hogy mind hiszünk benne, hálásak vagyunk érte, óvjuk, őrizzük, bármi áron.”

Hobbi, munka, karrier vagy hivatás? – Tóth Flóra megtanít különbséget tenni

„Arra a kérdésre, hogy mit jelent számomra a WMN, először is egy TikTok-videóval válaszolnék, ami különbséget tesz a »hobbi«, a »munka«, a »karrier« és a »hivatás« között:

@ursulayt

Unlock your potential 🌱 part 2 by Elizabeth Gilbert for Acumen Academy

♬ original sound - Ursula

És akkor részletezem is:

bennem erős félelmek voltak a gyerekvállalás előtt azzal kapcsolatban, hogy utána lehet-e még a szó minden értelmében karrierem – vagyis olyan munkám, amit szívvel, és néha erőn felül csinálok azért, mert sikereket szeretnék elérni benne (és erre van is valódi esélyem).

Mivel ez mindig is nagyon fontos volt nekem, folyamatosan kerestem a lehetőséget, nagyon kicsi gyerekek mellett is. De eleinte nem találtam azt a helyet, ami több tudna lenni szimpla munkánál. És amikor megtaláltam a WMN-t, akkor az első pillanattól egyértelművé vált, hogy ez több lesz. Aztán egy idő után kiderült, hogy amellett, hogy a szépen lassan építkező feladatkörök mindegyik részét valódi karriernek élem meg (a videóban elmondott értelemben mindenképpen), de közben vannak olyan részei is, amiket kifejezetten a hivatásomnak is érzek, és még pénzt is kapok érte.

Abban, hogy a WMN ezt »tudja«, szerintem mindenkinek szerepe van, aki a csapat tagja. És a csapattal kapcsolatban egy fontos és egyedülálló dolog van még szerintem: ez az egyetlen olyan munkahely, amihez közöm volt, ami tud fejlődni csapatszinten. Nem (csak) bővülni, alakulni, vagy adaptálódni nehéz helyzetekhez, hanem tényleg fejlődni.”

Nyáry Luca a WMN-nél nőtt bele önmagába

„Tizenhét éves korom óta írok a WMN-re, így nem lenne túlzás azt mondanom, hogy itt nőttem fel – és ennél jobb közeget nem is találhattam volna, ahol belenőhetek önmagamba.

Elveszett, szárnyait bontogató írópalántaként érkeztem ide, és az anyukámat is akkoriban veszítettem el, így nemcsak szakmailag, de emberként is nagyon sokat tett hozzám az a támogatás, amit itt kaptam.

Valahogy megérezték, hogy nekem most rájuk van szükségem. Mindenki kicsit a szárnyai alá vett, megtanítottak vesszőt használni, kutatni, úgy megfogalmazni a véleményemet, hogy azt képes legyek eljutattni olyanokhoz is, akik nem értenek velem egyet, és közben mégis mindig az volt az első azoknak a szerkesztőknek és kollégáknak, akikkel dolgoztam, hogy vigyázzanak a lelkemre, és hagyják, hogy úgy, abban az iramban fejlődjek, ami illik hozzám.

Ez egy olyan hely, ahol mindenekfelett azt várjuk egymástól, hogy őszinték és önazonosak legyünk, mert tudjuk, hogy ebből születnek a legjobb írások. És én bizony itt lettem író, sőt igazi felnőtt is, ezt az élményt pedig nem cserélném el semmire.”

Molnár Erika számára a WMN egy kimeríthetetlen forrás, ahol kiélheti rendrakási vágyait (persze nem ő fogalmazott így, de ha a valóságot nézzük, lényegében akár meg is tehette volna – a szerk.)

„Engem a WMN kirángatott a komfortzónámból. Több mint húsz évig a multivilágban tengettem a mindennapjaimat, unalmas számok és elemzések közepette. Mindig is tudtam, hogy nem tartozom oda, de soha nem mertem lépni.

Aztán 2017-ben, egy szép februári napon, amikor három barátnőmmel az egyik budai cukrászdában kávézgattunk, rájöttünk két nagyon fontos dologra. Az egyik az volt, hogy öregszünk, mert cukrászdába járunk ahelyett, hogy egy bárpultot támasztanánk, a másik meg, hogy Krisztának (DTK) kell egy irodavezető – SOS.

Március elsején már itt is voltam, két héttel később pedig a teljes irodát átköltöztettem a Nyúl utcába. Nagyon klassz buli volt, mindenki pakolt és cipekedett, volt étel-ital, és nagyon csekély számú bútor. Azóta már egyszer le kellett cserélnem az asztalokat, hogy mind elférjünk.

Most könyvespolcra gyűjtök, mert az iroda úgy néz ki néha, mint egy könyvraktár, mindenhol könyvek vannak felstószolva.

Engem a legjobban az idegesít, hogy nem tudok olyan kicsi asztalt venni nekik, hogy ne pakolják tele könyvekkel.

Ez is tutira »multikulti« maradvány nálam: a »clean desk policy« – a csajok (beleértve Bandit és Gazsit is), soha nem fogják ezt megérteni, de nem baj, én így is szeretem őket.

Tulajdonképpen kisregényt tudnék írni arról, hogy mit jelent nekem a WMN, és miért szeretek itt dolgozni, de most folytatnom kell a számlázást. Már rendet raktam a konyhában, mindjárt beindítom a mosogatógépet, mindeközben megeszem azt a csokit, amit Borcsi hagyott itt nekem, mert ő most (is) fogyókúrázik. Aztán lehet, bejön Didike (Szentkuti Judit marketingvezető – a szerk.) is a kisfiával, Donóval (akit most szoktat bölcsibe) ebédelni. DTK és Flóra elindultak Elviszleket forgatni – és ez csak egy átlagos keddi nap.”

Kurucz Adri és az ő saját szigete

„Nekem a WMN egy sziget lehetősége.

Egy biztonságos hely, ahol öt és fél éve kiköthettem, ahol szeretettel fogadtak, és ahol értelmes munkát végezhetek egy közösség érdekében, amely fontos számomra, és amelyben önmagam lehetek.

A többi lakóval (meg)értjük egymást, ugyanis egy nyelvet beszélünk, de legalábbis egy nyelvcsaládhoz tartozó nyelveket, és közös bennünk az is, hogy nem rombolni szeretnénk a menedékünket, hanem építeni.

Emberileg és szakmailag is otthonunk tud lenni ez a terület, de ezért sokat kell tennünk nap mint nap, nem kényelmesedhetünk el, mint a kövér mókusok a Misi mókus kalandjaiban, az élet ugyanis sok szempontból kihívásokkal teli, a szabadságnak például ára van, és fenyegető, sötét, zavaros a tenger, ami körbevesz bennünket, hemzseg a cápáktól. De mi itt vagyunk, nem menekülünk el, kitartunk és összekapaszkodunk. Ez a dolgunk. Ez a szigetünk.”

Ha bárkiben felmerülne, mitől lett „ekkora pofája” Fiala Borcsának, hát itt a válasz

„Nekem a jó nagy pofámat adta a WMN. De tényleg, viccen kívül. Ahogy azt már sokszor elmondtam: amikor – lassan nyolc éve – idekeveredtem (méghozzá úgy, hogy egy írásomat elküldtem Both Gabinak, őhozzá tudtam csak egy ismerősön keresztül kapcsolatot találni, ő meg szólt Krisztának, akivel aztán le is ültem rettentően izgulva egy kávéra),

egyszerűen letaglózott az a csodálatos érzés, hogy találtam egy helyet, ahol épp volt egy Fiala Borcsa alakú lyuk – betöltetlenül.

Úgy éreztem, hogy hézagmentesen pont ide passzolok, hogy azt csinálhatok, amit a legjobban szeretek, ezt mások értékelik is, nem kell kompromisszumokat kötnöm, csupa hasonló gondolkodású, értékrendű és érdeklődésű ember között lehetek, akiktől ráadásul sokat tudok tanulni is, szóval ez egy igazi örömmunka lett számomra. Ráadásul az időzítés is irtó szerencsés volt, hiszen akkor még a WMN is nagyon gyerekcipőben járt, így együtt tudtunk fejlődni.

Itt tudtam megélni azt, hogy amiket csinálok, annak van egy érdeklődő, a munkámat értékelő felvevőközege, hogy vannak, akik szeretik az írásaimat, plusz nagyon sok izgalmas feladat is megtalált időközben (podcastfelvételek, kerekasztal-műsorvezetés, az Élet sava Borcsa, a főszerkesztői pozíció – csak hogy párat kiemeljek). Ezek sokszor félelmetes kihívásnak is tűntek, de még a közös munka elején elhatároztam, ha az élet olyan lehetőséget dob nekem, ha olyan feladattal kínálnak meg, ami tetszik, és amiben, amivel tudok fejlődni, arra nem mondok nemet, még akkor sem, ha amúgy zabszem van tőle a fenekemben, mert ha más hisz abban, hogy én azt meg fogom tudni csinálni, akkor nekem is hinnem kell magamban.

Ezek miatt idővel aztán a magabiztosságom is megerősödött, és ma már (jó, ezt egy kissé reszkető kézzel írom le, legszívesebben kitörölném) körülbelül tudom, mi az, amiben jó vagyok, mi az, amihez értek, és ez nagyon klassz érzés.”

Kerepeczki Anna is úgy érzi, itt önmaga lehet 

„Ez a harmadik felnőtt munkahelyem, úgyhogy hatalmas tapasztalattal nem rendelkezem, de azt így is látom, hogy óriási szerencsém van, hogy itt dolgozhatok. Nem szeretem, amikor »családozunk«, mert ez akkor is egy munkahely, ha nem úgy nevezzük is, de ha máshogy akarok fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy a WMN egy emberbarát munkahely – és mint ilyen, ma már nagyon ritka.

Számomra egyfajta szabadságot ad mind a munkarend, mind a kreativitás szempontjából, itt lehetek önmagam, élvezhetem és szerethetem, amit csinálok.”

Pichler Zsófi olvasóból vált a mi Picinkké

„WMN-olvasóként álmodni sem mertem róla, hogy egyszer itt fogok dolgozni. Rendesen paráztam az első időben, hogy olyan emberek között dolgozom, akiknek az írásait évek óta olvasom, és felnézek rájuk. Ezt mostanra nagyjából sikerült feldolgoznom – legalábbis azt hiszem.

Az olyan nagyszabású alkalmakon pedig, mint a SzuperWMN, büszkén képviselem kis fogaskerékként a WMN-t, mert

nagyon jó ehhez a csapathoz tartozni, és ez akkor is mozgat, amikor láthatatlan kis feladatokat végzek (végzünk) a háttérben, amikből aztán összeáll valami klassz.”

Mózes Zsófi újra megtanult bízni

„Ha egy szóval kellene megfogalmaznom: nekem a WMN a bizalom. Nagyon jókor talált meg, nem sokkal korábban mondtam fel – elvi okokból – a helyen, ahol évekig dolgoztam, aztán egy print lapnak kezdtem írni, ahol kis idővel később elindult egy nagyon zavaros főszerkesztő-váltási folyamat. És miközben szerződést hónapokig nem kaptam, az első fizetésemre bőven több mint tíz hetet vártam. Na, ebben a végtelenül kiábrándult állapotomban kaptam meg Kurucz Adri e-mailjét, és egy pillanat alatt egy olyan közegben találtam magam, ahol minden adott, ami számomra fontos egy munkahelyen: a szabadság, a transzparencia, az elfogadás, és az, hogy partnerként kezeljük egymást.

Lehet rossz passzban lenni, ér hibázni, egyet nem érteni, miközben tanulunk, fejlődünk, és maradhatunk külön-külön, és egységként is önazonosak. Mindez pedig nem tudom, hogy működhetne bizalom nélkül.”

Dián Dórinak már annyi mindent tanított a WMN (note to ourselves: de a kishitűséget még ki kell nevelnünk belőle – a szerk.)

„Jól és biztonságban érzem magam a WMN-nél – mivel ez az első felnőtt munkahelyem, így nincs más tapasztalatom, de szerintem ez akkor is nagyon fontos. Jól érzem magam, mert egy támogató és összetartó csapat tagja vagyok, ami a bajban összezár, amikor meg valami jó történik, akkor tudunk együtt és egymásnak örülni.

És biztonságban is érzem magam, mert tudom, hogy itt nemcsak tanulni és fejlődni lehet, hanem hibázni is.

Előbbi talán a legfontosabb nekem szakmailag, mert hát bőven van hova fejlődnöm, és itt minden segítséget és támogatást megkapok hozzá, és rengeteg lehetőség áll még előttem.

És mivel nagyjából bármin képes vagyok halálra szorongani magam [ez a munkám minőségére hatványozottan igaz (de nem érezni meg rajta – a szerk.)], ezért hatalmas támaszt jelent, hogy tudom, ha néha valami nem sikerül, vagy erősebben fogalmazva: elbaszok valamit, akkor nem engedik el a kezem, hanem segítenek levonni a tanulságot, és ezáltal is fejlődhetek. Úgyhogy én csak annyit tudok a végére írni, hogy nagyon jó itt veletek, és köszi mindent, lányok és fiúk.”

És végezetül – frappáns lezárásként – jöjjenek annak a szavai, aki ezt az egészet életre hívta: DTK, akinek a gyerekéből lassan független, fiatal felnőtt vált

„Teljes mértékben lehetetlen egyetlen bekezdésben – vagy akár egy cikkben – összefoglalni mindazt, amit a WMN jelent nekem. A második gyerekem, a második otthonom, a második karrierem, az első és legfontosabb hozzáadott értékem ahhoz a szakmához, amit annyira szeretek. Tanúja mindannak, ami az elmúlt nyolc évben történt velem.

És közben a szemem előtt válik (vált?) önállóvá és önjáróvá, levedli lassan a bőrt, ami az én bőröm, és rajzol saját külalakot és belsőt magának. Pont olyan ez egyébként, mint amikor a kamasz körülrajzolja önmagát, meghúzza a saját határait, meghatározza a saját identitását, neked pedig addigra már nincs más dolgod, mint engedni szárnyalni, és figyelni. Fogni a kezét, de csak akkor, ha kéri. Milyen érdekes, hogy az életem két legfontosabb területén épp ugyanaz a folyamat megy végbe.

A WMN ma már sokkal több, mint én vagyok. 22 ember, 22 szív, 22 intellektus, 22 akarat, 22 vélemény (de van, hogy 122). Sűrű szövésű háló, amibe mindannyian beledőlhetünk, ha baj van. Ha boldogság van, akkor is.

A WMN független, fiatal felnőtt. De nekem mindig az a pici baba lesz, akinek az első lépéséhez egy régi Adidas melegítőben, apu kopottas kanapéján, épp egy influenzából felépülőben, sűrű szipogások közepette, remegő kézzel megnyomtam az entert.”