Nem számított semmi más, csak a kék ég, és a fölénk magasodó hegycsúcsok

–

Miért pont Zakopane?

Itthon már február közepén elkezdődött a télbúcsúztatás: a napsütéses, enyhe időben mindenki a tavasz egyre biztatóbb érkezését várta. Mi viszont épp ekkor készülődtünk óriási izgalommal a tél leghavasabb élményére, a több napos szánkózásra. Az időpont adva volt: a gyerekeink iskolájában, óvodájában kitört a farsangi szünet, amit más intézményekben általában síszünetként tartanak számon. Bár mi nem síelünk, eldöntöttünk, hogy kiélvezzük az évszak előnyeit, amíg még tart egy kicsit.

Természetesen belföldön is kereshettünk volna olyan tájegységet, ahol még nem olvadt el a hó, de egyrészt biztosra akartunk menni, hogy tényleg lesz mibe belehemperegni (és az a valami nem csak sár lesz), másrészt egykori lengyel szakosként én mindig Lengyelországba vágyom, és igyekszem megragadni az ilyen alkalmakat a nyelvgyakorlásra.

Még egygyermekes családként éltünk is Krakkóban két évet, Zakopanéban mégsem jártunk együtt soha. Ahogy megérkeztünk a városba bő öt óra autózás után, rögtön rájöttem, miért hagyhattuk ki ezt az állomást krakkói életünk során: Zakopane rendkívül népszerű turisztikai célpont nemcsak a lengyelek, de számos más nemzet körében – főleg télen a síelés miatt. De a síelőkön és a turistákon kívül jónéhány iskolai csoportba is belebotlottunk – egyébként én is egy gimis osztálykiránduláson jutottam el ide először.

Tehát van forgalom és nyüzsgés, ezzel együtt Zakopane mégis szerethető, hangulatos kisváros.

Zakopanei stílus

Aki járt már itt, az nem felejti el a jellegzetes faházakat, amelyekből régi és újépítésűt egyaránt látni. A meredek tetejű, fazsindelyes épületek nagy múltra tekintenek vissza ebben a régióban, ám ma ismert formájukban a XIX. század végén és a XX. század elején lettek népszerűek egy lengyel művész, Stanisław Witkiewicz hatására, aki az építészeten kívül festészettel, irodalommal és művészetelmélettel is foglalkozott. Ő alkotta meg a „zakopanei stílust” (lengyelül styl zakopiański), melyet a környékbeli góralok, vagyis a dél-lengyelországi hegyekben élő emberek egyszerű kunyhói inspiráltak.

Az eredetileg kétszobás házikók alaprajzát a tervező jelentősen kibővítette és a módos megbízók igényei szerinti tágas villákat, üdülőket épített. A ma már tipikusnak mondható fedett veranda és a tető alatti kis szobák kialakításának ötlete is tőle származik, hiszen korábban a padlásteret csak a széna tárolására használták. A népies díszítő elemeket a korszellemnek megfelelő szecessziós motívumokkal egészítette ki.

Ottlétünk harmadik napjára sikerült meggyőznöm a családomat, hogy látogassunk el a Tátrai Múzeum Művészeti Galériájába, amely a Witkiewicz által tervezett Oksza Villában működik. Bár a férjem erősen kételkedett a program sikerességében, szerencsére bebizonyosodott, hogy két, enyhén szólva élénk ovis gyerekkel és egy kiskamasszal is lehet XX. századi festményeket, plakátokat és szobrokat nézni.

Csak viszonylag gyors tempóra kellett kapcsolnunk és ignorálnunk a teremőrök zavarba ejtő közelségét és árgus tekintetét, amit folyamatosan magunkon éreztünk. A kiállítással együtt járó „jólneveltségi feszültséget” előtte-utána egy kis hógolyózással vezettük le a villa udvarán – remélhetőleg ebből nem sok hallatszott be a kiállítótér tökéletes csendjébe…

Hegyek ölelésében

Sokat lehetne írni még a város építészeti és kulturális kincseiről, ám Zakopane varázsa elsősorban mégis a földrajzi elhelyezkedéséből fakad. Délről a Tátra vonulata, északról pedig a Gubałówka hegycsúcs határolja, így szinte akármerre néz az ember, mindig hatalmas, égbe törő hegyeket lát maga körül.

Az ember itt rögtön megérzi kicsiségét a természet lélegzetelállító nagyságával szemben és automatikusan kapcsolódni kezd az őt körülvevő tájhoz.

Megszűnt a kattogás a fejemben a gázszámláról, a piti konfliktusokról, a határidőkről, a végtelen teendőkről. Nem számított semmi más, csak a kék ég, a fölénk magasodó hegycsúcsok, a fehér takaróval borított fenyőfák és mindennek a közepén: mi együtt.

Tudom, nagyon szentimentálisan hangzik ez az egész, és az igazsághoz hozzátartozik, hogy ott is veszekedtünk, kiborultunk, hisztiztünk és megsértődtünk, külön-külön és egyszerre is, de mindez jelentéktelenné vált ahhoz az örömdózishoz képest, amit az egész miliő adott.

Ritka, mint a fehér hó

Ehhez pedig nagyban hozzájárult az a végtelen mennyiségű hó, ami mindenhol körülvett minket, és ami a gyerekeim életében egyre inkább különleges ritkaságnak számít. A szálláshelyünk udvarán tornyosuló, „saját használatú”, kétméteres hókupactól kezdve a járdát az úttesttől elválasztó hófalon át egészen a város szélén kezdődő erdőig mindenhol ezzel a puha fehérséggel találkoztunk, ami elvarázsolt és folyamatos játékra hívott minket.

Gázoltunk, hemperegtünk, másztunk, futkároztunk benne és nem tudtunk vele betelni. És a szánkózást még nem is említettem!

Már érkezésünk napján leteszteltünk egy kifejezetten szánkózásra kijelölt pályát, amit egy kezdő sípálya mellett találtunk. Nem volt rossz, de másnap inkább már freestyle-ban nyomtuk: elindultunk egy erdőszéli úton, húztuk magunk után a gyerekeket, és ha megláttunk egy jó lejtőt, megálltunk egy kis csúszkálásra. Közben megfigyeltük a téli túrázós, szánkózós trendeket: volt, aki kör alakú, felfújható gumimatracon csúszott (brutál gyorsan!), és volt, aki hólánccal felszerelt bakancsban kirándult. Azt hittem, nagyon jól felkészültem az utazásunkra, amikor a gyerekeknek indulás előtt beszereztem egy-egy rendes hótaposót egy tél végi leárazáson, de a hóropogás hangjaiba vegyülő lánccsörgést hallva rájöttem, hogy mindig lesznek nálunk profibb túrázók, akik a fagyott, síkos emelkedőn is könnyedén felsétáltak mellettünk a „lánctalpak” segítségével, amíg mi csúszkálva, hadonászva próbáltuk megőrizni az egyensúlyunkat.

 Bejutottunk a világ legnagyobb hólabirintusába is – és ami még jobb, hogy ki is jutottunk belőle!

Bevallom, a híre és a róla készült képek alapján egy kicsit többet vártam a labirintustól. Élőben nem tűnt olyan hatalmasnak, bár ezt a benyomást az is okozhatta, hogy több iskolás csoporttal együtt kerestük a kijáratot – így inkább a hely szűkösségét tapasztaltuk meg, és nem annyira az útvesztő izgalmát. Sebaj, utána mentünk újra szánkózni. 

Miután alaposan kitomboltuk magunkat a hóban, begyűjtöttünk néhány szánkózós kék foltot és egy adag izomlázat, feltöltődtünk a havas hegyek és völgyek megnyugtató látványával, illetve magunkba szívtuk a lengyel hangokat, ízeket és a zakopanei stílust – hazautaztunk, és elővettük a vékonyabb kabátokat. Most már tényleg jöhet a tavasz!

 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/cegli

Héda Veronika