–

 Lékbe estem, ki húzzon ki?

Volt egy elképesztően ostoba játékunk gyerekkorunkban: annyiszor riogattak bennünket a szüleink azzal, hogy „bele ne szakadj!” (tudniillik a tóba, ami a házunk előtt áll), hogy állandóan azt játszottuk, megrepedt alattunk a jég. Ahogy az a farkast kiáltó kisfiúnál is történt, ennek egyszer meglett a böjtje. Egy nap csapatosan játszottunk a tó szélén, amikor a nádasban megláttam egy nagyon szép, a jégből kiálló uszadékfát. Arra gondoltam, ez tökéletes lesz a kiskertembe, szó nélkül odasétáltam, távolabb a többiektől, hogy letörjem a kilógó részt, és hazavigyem.

Csakhogy a jég mindig gyengébb a nád tövén, hiszen nem folytonos, és ott a víz is mindig melegebb picit – úgyhogy elég volt csak egy picit feszítenem az ágat ahhoz, hogy a talpam alatt a jég kettényíljon. Én elvesztettem az egyensúlyomat, és mire észbe kaptam, a kisebbik jégtáblával a fenekem alatt már csúsztam is befelé a nagyobbik alá.

Nyilván óbégattam, ahogy a torkomon kifért, de mindenki azt hitte, csak szórakozom. Már combközépig jártam a két jégtábla közt, amikor az egyik barátunk megérezhette, hogy tényleg baj van – gyorsan kihúztak.

Az a néhány perc viszont egy életre megtanította, hogy ilyesmivel nem baromkodunk.

Lék, második felvonás

Ez persze nem azt jelentette, hogy többé nem csináltam marhaságot. Minden téli hétvégén elővettük a csákányunkat, és körbejártuk a partot, hogy léket vágjunk. Ez egyrészt hosszan elhúzódó teleken fontos feladat, hogy jusson levegő a jég alá (mi legalábbis meg voltunk győződve erről), másrészt pedig rendkívül felnőttes dolog.

A lékvágásnak persze megvannak a szigorú szabályai: például messziről is jól láthatóan fel kell állítani a kivágott táblát, hogy véletlenül se gyalogolhasson bele senki a lyukba, illetve, hogy bizonyos időközönként körbe kell járni, és a frissen képződő vékony jeget feltörni, hogy ha a hó befedné, akkor se tévesszen meg senkit a látvány. Tegyük hozzá: talán furcsának tűnik, hogy mindezt gyerekek csinálják, ha viszont valaki víz mellett nő fel, akkor egyáltalán nem az, hiszen pici korától megtanulja ezeket a dolgokat. Nem úgy az a férfi, aki nem jelölte meg a lékét, s emiatt az egyik barátunk szó szerint belegyalogolt a láthatatlan lékbe. Annyi volt a szerencsénk (és ez esetben ez konkrétan az életét jelentette), hogy annyira határozottan lépett a lékbe, hogy az iszapos aljzat visszalökte, és ugyanott jött fel, ahol beleesett. Mi odafent döbbenten álltunk: a barátunk szó szerint eltűnt két másodpercre, aztán újra felbukkant.

Az én második lékbe esésem egy hétvégi járőrözésen történt, és leginkább egy Chaplin-film jelenetére hasonlított. Az éjjel befagyott léken nagyon vékonynak nézett ki a friss hártya, így aztán

nem akartam csákánnyal szarakodni, a csizmám sarkával rúgtam be a jeget. Azaz, hogy rúgtam volna: az ugyanis elsőre épp csak berepedt. Na de másodjára! Olyan dühös lettem a kudarctól, hogy mindent beleadtam a rúgásba – és azzal a lendülettel mentem én is a lábam után a jéghideg vízbe.

Mindez mínusz tíz fokban történt, így mire hazasétáltam, a nadrágom ropogósra fagyott rajtam, csak robotmozgással tudtam közlekedni.

Leszúrt Rittberger

Kicsi korunkban mindannyian megbűvölve figyeltük a műkorcsolya-közvetítéseket, és amikor a jégen csúszva próbáltuk utánozni a mozdulatokat, mélységes meggyőződéssel mondtuk, hogy ez most egy tripla Lutz vagy Axel volt.

És nekem egyszer sikerült egy leszúrt Rittberger is – igaz, nagy futás lett a vége.

Mindehhez fontos tudni, hogy ha valaki sok időt tölt a jégen, akkor tudja, melyik repedés hangjától kell félni, és melyik veszélytelen. Ahogy közeledik a tavasz, úgy sokasodnak a repedések a felületen, ha azonban a páncél maga jó vastag (márpedig gyerekkorunkban volt, hogy húsz centisre fagyott), akkor nincs mitől tartanunk. Feltéve, hogy valami nem feszíti szét a repedést.

A házunk előtt általában jókora korcsolyapályát csináltunk magunknak, minden hóesés után takarítva a felületet, így aztán a falu gyerekeinek többsége előbb-utóbb ott kötött ki. Jéghokiztunk, sikanyóztunk (igen, nálunk így hívják a csúszkálást!), korcsolyáztunk, vagy épp a kisebbeket húzogattuk a szánkóval. Én épp a tripla Lutzokat gyakoroltam, és eléggé elfáradtam már, amikor úgy gondoltam, megpihenek egy otthagyott szánkón.

Leültem hát, elégedetten hátradőltem, kinyújtóztatva a lábaimat – majd nemes egyszerűséggel beleállítva a korcsolya élének hátsó, kiálló részét a jégbe.

Ami természetesen azonnal repedni kezdett, rémisztően vészjósló hangok kíséretében. Menekültünk mind, amerre láttunk, és mire a partra értünk, a repedés már végigért a túlsó partig. Jó pár napig nem mehettünk a jégre, de senkinek sem árultuk el, mi volt a valódi ok…

„Nagyon vigyázz a húgodra!”

Miközben e sorokat írom, a húgom a szomszéd kanapéról bőszen helyesel. Egyrészt, hogy minden úgy történt, ahogy írom – másrészt, hogy mégis, mi az istent gondolhattunk. De tényleg.

Szóval a tél az utcánkban a vérre menő szánkórallykról szólt. Minden gyereknek volt saját szánkója, amelynek tuningolására komoly gondot fordítottuk a téli szezon előtt. Számolgattuk, hova essen a terhelés, leszereljünk-e róluk egyes alkatrészeket ahhoz, hogy a mi járművünk száguldjon a leggyorsabban a parton lefelé.

A versenyzés szigorú szabályok szerint folyt, amelyeket „valamiért” sosem osztottunk meg a szüleinkkel: az egyik versenyszám például a háttal ülve lecsúszás volt, az igazán kemények pedig (például én, természetesen) állva (!) szánkózással szerezhettek plusz pontokat.

Egyik karácsonyra nagyon szép, kétszemélyes fa szánkót kaptunk a húgommal – szegény, naiv szüleink nem is sejthették, hogy eszünk ágában sincs kettesben siklani.

Különösen én ágáltam ez ellen, hiszen nekem ott volt az agyontuningolt szovjet fémszánkóm, amivel már több rallyt is nyertem – a szüleim viszont hajthatatlanok voltak. Ultimátumot kaptam: vagy a húgommal szánkózom, aki még kicsi volt ahhoz, hogy egyedül menjen, vagy sehogy.

Nagy duzzogva kimentünk hát ereszkedni a tó jegére, és adtunk az érzésnek.

Menet közben persze kiderült, hogy milyen borzasztóan demoralizáló, hogy az átkozottul lassú kétszemélyes szánkót kell hajtanom – és mindennek a tetejébe még a kis hülye húgom is előttem ül. Ezért aztán hátraparancsoltam szegényt, aki először ellenkezett, aztán úgy volt vele, mi baj lehet.

Na, hát éppen csak annyi, hogy az első bukkanónál hanyatt vágódott, de mivel halálosan meg volt rémülve, a világért se engedte volna el a szánkót, így aztán az egy hosszú szakaszon vontatta magunk után, véres foltokat hagyva. A tarkója fölött egy kis helyen ma is látszik a forradás.

Pedig olyan jó ötletnek tűnt

Anyukámnak volt egy csodaszép, lapos talpú combcsizmája. Mindig nagyon szerettem volna felvenni, nem véletlenül nem engedte. Aztán egy szép, tél végi vasárnapon azt gondoltam: ez a napfényes idő pont szuper alkalom arra, hogy „kölcsönvegyem” a lábbelit.

És mi más lehetett volna a legjobb alkalom a csizma megjáratására, mint egy túra a határba? Négyen indultunk neki: a húgom, két barátunk és én. A két fiú egyike vadonatúj, hófehér sportcipőben, amit előző nap kapott. Igen, ebből már sejthető a végkifejlet – mindenkit megnyugtatnék azonban: az még az előre láthatónál is sokkal durvább lett.

A mezőt vékony hó borította, azokon a helyeken pedig, ahol ősszel meggyűlt a belvíz, hatalmas, egybefüggő jégtáblák. Ez volt a menetelünk célja: mivel a tóra már nem lehetett rámenni, kitaláltuk, hogy majd ezeken korcsolyázunk.

Futva érkeztünk, de a fiúk még így is megelőztek bennünket – ám sajnos nem eléggé. Ugyanis, mire felmértem, hogy ők ketten már bele is szakadtak a gigászi befagyott pocsolyába, amelyre én épp készülök rálépni, talán még megállíthattam volna a mozdulatot.

Így azonban alig néhány másodperc után olyan mélyre süllyedtem a hónapok alatt teljesen felázott agyagos földbe, hogy anyukám csodálatos combcsizmája már nem látszott ki a sárból. És az csak egy dolog, hogy nem látszott ki: nem is moccant. Beleragadtam, mint a futóhomokba.

Végül a többiek húztak ki hosszas erőfeszítések és dagonyázások árán – csizma nélkül. Azt ugyanis csak külön-külön lehetett kifeszegetni a sárból, hason fekve a maradék jégen, hogy ne süllyedjünk újra bele a sárba.

Mondanom sem kell, a vadiúj edzőcipő is hasonló sorsra jutott. És persze mindannyian szobafogságot kaptunk.

Ott fúj! Ott fúj!

Gyerekkoromban sokat és kitartóan horgásztam – életem legnagyobb halát pedig a lékhorgászatnak köszönhetem. Igaz, nem feltétlenül úgy, ahogy arra vágytam.

Ahogy fent említettem, ha sokáig borította jég a tavat, lékeket vágtunk, hogy levegőzhessenek a halak. Egyik évben, amikor még március közepén is vastag volt a jég, hatalmas léket vágtunk a házunk előtt, és vasvillával elkezdtük felkavarni kicsit az iszapot. (Ez utóbbit már leginkább önszorgalomból tettük, valójában nem tudom, ennek van-e valós haszna szegény halak szempontjából.)

Szóval állok az óriáslék szélén, keverem a vizet a vasvillámmal – és egyszer csak egy hatalmas állkapocs ugrik ki a vízből. Azt hittem, képzelődöm, de többen is megerősítették: ők is látták a szörnyet, így aztán tovább kalimpáltam a vasvillával a vízben.

Végül sikerült újra a felszínre emelnem horgász-pályafutásom legnagyobb halát: egy tizenhat kilós csukát.

Kár, hogy már olyan büdös volt, hogy nem bírtunk megmaradni a közelében.

 

Csepelyi Adrienn