–

Mindenki itt van, mindenki boldog

Erős a gyanúm, hogy bár a jelenség már jó ideje létezik, a digitális forradalom óta újra a virágkorát éli: egyszerűen nem divat siránkozni azon, ami elmúlt. Persze a megbánás nem jelent siránkozást, de igazából az sem divat, hogy egyáltalán gondoljunk a múltra. Sokan pont ezért nem mennek pszichológushoz, holott nagy szükségük lenne rá: mert félnek, hogy előkerülnek a múltjukból olyasmik, amiket visszamenőleg már megváltoztatnának, pillanatok, melyeknek a balsikere kizárólag rajtuk múlt – ez pedig olyasmi, amivel valóban iszonyúan nehéz szembenézni. De ha nehéz, az azt jelenti, hogy nem is hasznos?

Sokan és sokféleképp leírták már, hogy a Facebook és az Instragram korában a legjobb arcunkat illik mutatni, amibe az is beletartozik, hogy a „kellett volna” és a „lehetett volna” helyett a „kell” és a „lehet” lett a nélkülözhetetlen új irányvonal. Elvesztetted a munkád? Oké, annyit megengedünk, hogy levond a konzekvenciákat, de ne túl sokáig, helyette inkább kapd össze magad, és keresd az új célokat! Ugyanígy szakítás után: gondold át, milyen hibákat követtél el, de aztán ne merengj a múlton, csak előre, előre!

Ezzel nincs is semmi baj, én is az asszertív megoldások híve vagyok, azonban azt hiszem, egyvalami gyakran hiányzik ezekből a folyamatokból: az, hogy meg merd gyászolni a saját rossz döntéseidet.

A cicanadrág karácsonykor

Tudjátok, mit? Én elég sok mindent másképp csinálnék, ha visszamehetnék az időben. Amikor arra gondolok, mi az, amit tényleg megbántam, mindig két eset jut eszembe. Az egyik egy karácsonyi sztori: hétéves lehettem, amikor az ünnep közeledtével meg voltam őrülve valami hülye és nyilván méregdrága játékért, ám amikor kibontottam a csomagomat a fa alatt, egy fényes, világoskék sztreccs cicanadrág volt benne. Anyukám ragyogó arccal nézett rám: meg volt győződve, hogy ki fogok ugrani a bőrömből, hiszen a cicanadrág akkor jött divatba, mindenki ilyet viselt (szerencsére nem sokáig), én pedig imádtam öltözködni. Szóval a cicanadrág jó választásnak tűnt, egy gond volt vele – hogy nem ezt akartam, ezért akkora hisztit vágtam le a karácsonyfa alatt, amekkorát még nem látott a világ. Anyukám arcán az öröm fokozatosan kétségbeeséssé változott; a végén már majdnem sírt, és itt mindig megállítom a képzeletbeli filmszalagot, hogy jól az eszembe véssem ezt az emléket. Kicsi voltam, nem tudtam felmérni, milyen fájdalmat okozok, de a gondolat, hogy anyukámnak át kellett élnie: nem tudott örömet szerezni nekem… nos, ez egy életre megvédett attól, hogy valaha hasonlót tegyek bárkivel is.

A kendő

Évekkel ezelőtt egy buszmegállóban álltam, mellettem a padon egy néni ült, alatta a kendője (tél volt, a pad pedig jéghideg). A busz befordult a sarkon, mire a néni felpattant, és ahogy kinyílt az ajtó, azonnal felkapaszkodott, nehogy lemaradjon, a kendőjét pedig a padon felejtette. Kopott, szegényes ruhában volt, a kezében szatyor, gondolom, nem sok hasonló meleg, vastag kendője lehetett – és én nem szóltam utána. Gőzöm sincs, miért, de csak álltam... és néztem, ahogy az ajtó becsukódik a néni mögött, ő észreveszi a padon hagyott kendőt, és az arcára kiül a pánik. Nem vagyok, és sose voltam gonosz, tényleg nem tudom, miért nem tettem semmit, talán ennyire féltem akkor még az emberektől... vagy ki tudja, de azóta, ha valaki elejt vagy otthagy valamit valahol, én vagyok az első, aki szól neki, még akkor is, ha az csak egy vászonzsebkendő. Ki tudja, mennyi van még neki... vagy kitől kapta ajándékba.

Ne bánd, hogy megbántad!

A megbánás nem bűn. Az, hogy ha ma dönthetnék, másképp döntenék, nem bűn. Nem kell beletespedni, és hagyni, hogy átvegye az irányítást, az igaz – de meggyászolni a rossz döntést szerintem fontos és hasznos.

Egy kemény, de nélkülözhetetlen tanulási folyamat része: azé, amikor rájössz, még mindig nem tudod, hogyan akarsz élni, de azt már igen, hogyan nem, és ez egy tök jó kezdet.

Ja, és ne hidd el, ha valaki azt mondja, hogy benne aztán nincs egy deka megbánás sem. Ez azt jelentené, hogy minden döntésével elégedett, mert szerintem az, hogy utólag a rossz döntéseinket is a helyükön tudjuk kezelni, megbékéltünk velük, és megértettük, miért kellett így történnie, nem egyenlő azzal, hogy egy adott helyzetben újra ugyanúgy döntenénk, bármiről is legyen szó. És az a jó a megbánásban, hogy bármikor fel lehet oldani: egy következő kapcsolatban már okosabb leszel, és legközelebb nem mondod le a családi ebédet csak azért, mert fáradt vagy. Hogy az évek múltával egyre kevesebb dolog legyen, amit megbánhatsz.

Kalapos Éva Veronika

Kiemelt képük forrása: Budapest Film