„Örök igazság, hogy a nagyszülő-unoka viszony a szülő-nagyszülő kapcsolatán múlik”

–

A szülői szerep változásai kapcsán rengeteg információval, beszélgetéssel vagy könyvvel találkozhatunk, amelyekből persze nekünk kell kiszűrni, melyik hiteles, a nagyszülői szerepről azonban, amely legalább ennyi fordulatot hozott az elmúlt több mint fél évszázadban, kevesebb szó esik.

L. Stipkovits Erika pszichológus szakemberként és a hétköznapokban is ‒ hiszen évek óta gyakorló nagymama ‒ sok tapasztalatot gyűjtött a témában. Nagyszülők a kispadon? című könyvében pedig részletesen körül is járja a szerep XXI. századi elvárásait, buktatóit, örömeit, és a generációk közti konfliktusokat.

Ahogy mondja, nem meglepő, hogy sokkal több a kérdés, illetve a jól hallható vagy szembetűnő konfliktus, mint régen. A hierarchia lényege ugyanis az volt, hogy a szabályok előírtak, kétségbe vonhatatlanok, így nem volt érdemes vitázni róluk.

„A demokrácia mindig időigényes, az együttműködés az alapja, amelynek megvalósulásához viszont rengeteget kell kommunikálni. Ez nem mindig könnyű, főleg hogy a mintát nem követni, hanem alakítani kell. Régen a szülők sokszor már megvették a telket vagy a házat, mire a gyerek 16 éves lett, és természetes volt, hogy majd ott fog lakni. Szó szerint beleszóltak a fiatalok életébe, ez volt a rend. Ma már ez szerencsére nincs így, viszont ahhoz, hogy elérjük az arany középutat, rendszerint előbb át kell esni a ló túloldalára” ‒ fogalmaz L. Stipkovits Erika.

Bölcs öreg vagy vén hülye?

A ló túloldala pedig éppen e két állítás egyik véglete: miközben a fiatalok már hallgathatnak a saját igényeikre, ambícióikra és meghozhatják a maguk döntéseit, a függetlenedés nem csak a pozitív hatásokat hozta el. „A keleti kultúrákban az idősek tisztelete máig megmaradt: a bölcs öreg, aki már megjárta a maga útját, hiába nem a modern világban tette azt, de mégis figyelmet érdemel, hiszen a tapasztalata nyilvánvaló tudás is egyben. Jó lenne ezt a fajta attitűdöt a nyugati társadalmakba is átemelni, ahol sokszor inkább a »vén hülye« a mérvadó hozzáállás. Mindezt úgy, hogy emellett a családi demokrácia természetesen nem törlődik el” – mondja a szakértő.

Persze az emberi viszonyokban mindig kettőn áll a vásár, ezért annak az egyensúlynak a megtalálása, hogy egyik tiszteli a kort és a tapasztalatot, a másik viszont az önálló véleményt és döntéseket, közös feladat. Ha pedig bármelyik fél kiszáll, és a maga részét nem vállalja, a másik nem tud egyedül csodát tenni.

Az anya mint kapuőr

A nagyszülői szerepet tekintve már abban is hatalmas a változás, hogy míg régen a gyermekágyi időszakban természetes volt a segítségadás és annak elfogadása, ma ezen a téren meginog a bizalom. „Sok fiatal édesanya tévesen gondolja, hogy nem elég jó anya, ha nem egyedül old meg mindent. Nyilvánvalóan minden családnak ki kell alakítania a maga ritmusát, de ha jól kommunikáljuk a határokat, el lehet fogadni a támogatást, mert attól senki sem veszít a saját kompetenciájából, hogy egyes feladatokat a másik kezébe ad néha” – hangsúlyozza a szakértő.

Az első időben az anya az ősbizalom, a biztonság maga, éppen ezért ő az úgynevezett kapuőr, aki eldönti, kit enged közel az újszülötthöz. Előfordul, hogy emiatt az anyai nagyszülők egy ideig elsőbbséget élveznek, de ez sem feltétlenül igaz, ha a tágabb családban jó a viszony. „A legújabb érzelmi intelligenciakutatások egyébként felhívják a figyelmet arra, hogy mennyire lényeges az apa szerepe az első pillanattól kezdve. Abban például, hogy a gyerek miképpen kezel majd konfliktust, hogyan kommunikál, milyen módon tud motivált lenni, nagyon-nagy jelentősége van az apai inspirációnak. Éppen ezért nem érdemes semmiféle sorrendet felállítani” – fűzi hozzá a szakértő, aki szerint a túl sok információ is okozhatja a generációk közötti távolságot.

„Ma már mindenre van tanácsadó az első felsírástól kezdve, ami persze lehet hasznos, ettől függetlenül jó lenne, ha a generációk egymástól is fogadnának el tanácsot.”

Sokszor a fiataloknak nehéz nem megsértődni egy-egy javaslaton, még ott is, ahol jó a viszony, hiszen éppen ők maguk is egy új szerep kialakításában keresik a biztonságot. Máskor a nagyszülők kommunikálnak túl erőteljesen, ennek azonban érthető módon előbb-utóbb az a vége, hogy nem szívesen vonják be őket a család életébe. „Nekem két fiam van, és nagyon szeretem a menyeimet. Nem mondom, hogy minden esetben könnyű volt elfogadnom, ha valamit másként csináltak, mint én tettem volna.

Viszont sohasem szóltam bele: csak akkor mondok véleményt, ha kérdeznek.

A tapasztalatom pedig az, hogy éppen ezért többször fordulnak hozzám, ha valamiben bizonytalanok” ‒ meséli saját megéléseiről L. Stipkovits Erika. 

 

A túlkontroll és a határtalan szabadság

Éppen a rengeteg információ, kutatás, könyv miatt a mai fiatal szülők hajlamosak túl sok kapaszkodót keresni, mert nagyon nehéz a tömérdek lehetőség között magabiztosnak érezni egy-egy döntést. Ez a fajta kontrollhoz való ragaszkodás pedig gyakran megjelenik a nagyszülők felé is. „Sok mama, papa azért veszít a kedvéből nagyszülőként, mert túlkontrollálják. Például nem sütheti meg a régi, kedves receptjét, mert otthon csak teljes kiőrlésűt esznek. Talán ez az egyik legfőbb szeretetnyelve, de nem használhatja, mert letiltották. Pedig, ha csak a gyerek nem allergiás, miért ne ehetne máshol kicsit mást, és lazíthatna a nagymama a gyeplőn, hogy ő maga is komfortosan érezze magát. A hasonló törekvés persze fordítva is szükséges: ha a gyerek otthon nem ehet édességet, örüljünk, hogy figyelnek az egészségére, aztán maximum egy kocka csokit adjunk neki evés után, az még rendben van. Tömni viszont ne tömjük, mert az már inkább játszma, ami szülő-nagyszülő közt zajlik, de a gyereken csattan” – fejti ki a szakértő.  

Szintén a mai világ sajátja az a fajta nagyszülő, aki nem vágyik még a mama-papa szerepre, mert túl fiatalnak érzi magát hozzá, vagy egyszerűen arra hivatkozik: most jött el az ő szabadságának ideje. „Ez megint csak az énközpontú társadalom hibája: persze nem a nagyszülőnek kell felnevelni az unokát, vagy feladni az elfoglaltságait, nyilvánvalóan sokan még aktívak, dolgoznak is. Senki nem lesz azonban idősebb attól, ha érkezik az életébe egy olyan feltétel nélküli érzelmi kapcsolat, amelyhez nincsen fogható.

Örök igazság, hogy a nagyszülő-unoka viszony bizony a szülő-nagyszülő kapcsolatán múlik.

Ha szeretem a fiam, a menyem, a lányom, a vőm, jól érzem magam a családomban, akkor kevésbé érzem azt is fárasztónak, hogy az unokáimra vigyázok. Persze előfordul, hogy én is elfáradok a nap végére velük, de sokkal többet adnak, mint visznek, és szívesen segítek a szüleiknek, mert hálás vagyok, hogy ők meg szívesen bízzák rám a gyerekeiket. A velük átélt élmények pedig semmivel nem pótolhatók” – mondja a pszichológus.

„A hála lefelé áramlik”

A mai világunk jellemzője az is, hogy egyre több a borostyánszülő, azaz a túlóvó anya és apa. Ők – kissé eltúlozva – még „a falatot is megrágnák a gyerekeik helyett”. Nehezen engedik el, és el sem tudják képzelni, hogy például pár napot mással töltsön. „Sokszor ebben az esetben a túlzott ragaszkodás nem a nagyszülő ellen szól, hanem a szülő saját félelmeiről, komplexusairól, netán szeretethiányról, azonban nem ritka, hogy mégis a nagyszülővel való konfliktusban robban ki. Nagyon fontos lenne ebben az esetben szembesülni a ténnyel, hogy nagyobb szabadságot adni a gyerekemnek, illetve az anyámnak, apámnak, nem a saját veszteségem: sőt valójában lehet mindenki számára komfortosan és nyereségesen alakítani ezt a fajta elengedést” – figyelmeztet a szakértő.

A borostyánszülőségre persze a nagyszülők generációjában is akad példa. Ez a típusú mama vagy papa nehezen engedi el a gyeplőt, és még akkor is teljes erőbedobással „irányít”, ha az már régen nem is nála van. „Ezekben a helyzetekben nagyon nehéz kommunikálni, hiszen a szülő saját gyerekkorában nem tudott fellépni ellene, felnőttként pedig már nehéz úgy kiszállni, hogy happy end a vége. Mégis muszáj megszólalni, mert ezzel esélyt adhatunk a változtatásra. Hogy a másik fél aztán hajlandó-e közösen indulni a jó irányba, az már az ő felelőssége” – mondja L. Stipkovits Erika, aki szerint ehhez kapcsolható mérgező magatartásforma lehet még a hála forszírozása.

„Legyél hálás, mert felneveltelek, és úgy csináld, ahogy én akarom. Ez nem működik. Ahogy mondani szoktam: a hála lefelé áramlik. Úgy vagyok hálás a szüleimnek, ha a saját gyerekeimet szeretetben, a kapott értékek mentén felnevelem. Felfelé nincs adósságom, kivéve, ha az idős szülő segítségre, betegen ápolásra szorul.”

Elkényeztetés helyett létező üzemmód

Gyakori tévhit, hogy a nagyszülőnek el kell kényeztetni az unokát. Szakértőnk szerint a mai gyerekeknek erre már igazán nincs szükségük, hiszen általában mindenük megvan.

A nagyszülő feladata sokkal összetettebb dolog: ez pedig nem más, mint a létező üzemmód megmutatása.

„Az életünket alapvetően kétféle »programon« éljük, a tevékeny és a létező működésben: előbbi sokkal gyakoribb, és az elfoglalt, napi dolgokat kézben tartó szülőknek nagyrészt ebben kell teljesíteniük. Amikor óvodás gyerekeim voltak, nem maradt időm arra, hogy két saroknyit haladjak 50 perc alatt, és részletesen tanulmányozni a temetőbogarak vonulását, jellemzőit. Az unokámmal volt. Ez a létező üzemmód, amelyet a szülők a különleges napokon, mi pedig a nagyszülős napokon tudunk biztosítani nekik” – hangsúlyozza a szakember. 

 

Éppen erre a lényeges mozzanatra alapul az a jelenség, hogy sok nyugati országban az idősotthonokat és az óvodákat egymás mellé építik. A gyerekek megtanulnak ebben a lassabb, megfontoltabb létező üzemmódban lenni, az idősek pedig az úgynevezett tükörneuronok segítségével – amelyek akaratlanul is visszatükrözik a kicsik életörömét ‒ életerőt nyernek a gyerekekből. Ahogy a szakértő mondja, fontos elfogadni azt is, hogy minden nagyszülőtől mást kap a gyerek, de éppen ez a jó. „Aki túrázós, az hadd vigye kirándulni, aki sütni szeret, az hadd gyúrja vele a tésztát.

Hadd legyen önazonos a mama meg a papa, és így a gyerekek tényleg rengeteget tudnak tanulni tőlük észrevétlenül, felszabadultan.

Mi pedig nagyszülőként legyünk nyitottak feléjük, és ne zárkózzunk el megnézni az ő okoseszközeiket, figyelemmel követni az érdeklődésüket, bármilyen modern, új dolog is, amelybe éppen belevágtak.”

  

Bizalom és megbecsülés

Felsorolhatunk sok mindent a mai világból, amely oka lehet a megváltozott szerepeknek: a magasabb nyugdíjkorhatár, a nagyobb aktivitás, a több információ, az erősebb szülői kontroll, azonban a szakértő úgy véli, a fő mozgatóerő mindig a bizalom.

Ha utóbbi nincs, mert például a szülő „ellenazonosul” a saját nevelési mintáival, vagy a nagyszülő nem hajlandó idomulni a saját elgondolásain kívül máshoz, akkor ezeken a konfliktusokon kell előbb dolgozni, mert nagy eséllyel addig nem lesz kifogástalan a nagyszülő-unoka viszony sem.

Amellett, hogy természetesen mindig akadnak nehéz példák, azért számos szívderítő törekvést látni, ahol a nagymama életében először 60 felett repülőre ül, a nagypapa heti többször videócsetel, az após idegen nyelven kezd tanulni, hogy anyanyelvén beszélhessen a vőjével.

„Becsüljük és szeressük ezeket a lelkes nagymamákat és nagypapákat, akik komolyan veszik az élet adta leckét, hogy a fejlődés mindvégig tart, és szeretetből dolgoznak magukon. Ne feledjük: a nagyszülők, dédszülők a család krónikásai, az önismeret szempontjából is szükségünk van a történeteikre, mert a transzgenerációs történeteket át kell adni szájról szájra, így épül a család, az ember. Az idősebbek attól, mert meghallgatják és meghallják őket, a szülők és a gyerekek pedig attól, mert találkoznak a pozitív és negatív értékekkel is, amelyekből majd eldöntik, mit visznek tovább és mondanak el a saját unokáiknak” – hívja fel a figyelmet L. Stipkovits Erika.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/DjelicS

Széles-Horváth Anna