Az otthonkától a farmernadrágig: lassan teljesen eltűnnek a hagyományos nagymama- és nagypapaviseletek

–

Akárhányszor a házból kiléptünk, nagymamám mindig kendőt kötött a fejére. Két csücskénél fogta meg a finom anyagot, meglibbentette a levegőben, majd szinte ugyanazzal a mozdulattal háromszögűre hajtogatta. A következő pillanatban már hátrafésült ősz haján húzta végig a kendőt, amit aprócska álla alatt összecsomózott.

Kicsi asszony volt, kicsi, mosolygós arccal. A kendő két szára mindig a vállára lógott, amitől egyszerre volt mulatságos és szép. Sosem tudtam máshogy látni, csak szépnek. A kendője mindig a ruhájához illett. Otthonkának nevezte azt, amiben a házban és a ház körül sertepertélt, ünneplőnek vagy templomba járósnak azt, amit az utcán hordott. A pongyolaszerű darabok az otthoniak voltak, ezeket végig gombok fogták össze, lábszárközépig értek, míg a közösségben viselt ruhák kétrészesek voltak, kosztümfélék, amelyeknek már a szabásuk is árulkodott a viselőjükről, de főként az apró virágminták, színük és anyaguk jelezte, hogy az idősebb korosztálynak készültek.

A tisztaszobában tartotta a kedvenceit

Ott volt a tükrös szekrény is, benne megboldogult nagyapám összes valamirevaló mandzsettagombjával. Gyerekként azt hittem, ezek a darabok sosem kopnak ki a divatból: amíg nagyanyám a nyári konyhában szilvás gombócot főzött, én beosontam a szobába, és gyorsan magamra kaptam a legféltettebb otthonkáit. A mandzsettagombokból még fülbevalót is rögtönöztem magamnak, és illegtem-billegtem a tükör előtt, próbáltam elképzelni, hogy milyen „Annamári” lesz belőlem, ha megöregszem.

Leszek-e olyan kacagós, leszek-e olyan humoros? Lesz annyi ruhám, annyiféle színben? Az én hajam is megőszül majd, és az ezüstszálakat én is fonott kontyban fogom össze a tarkómon, hogy kendővel rejtsem el? Nekem is lesz botom, templomba járós és otthoni, utóbbi seprűnyélből rögtönözve? 

Sokáig hittem, hogy én sem leszek másmilyen idős ember, mint ő. Azaz öregasszony. Ő még így nevezte magát, de egyáltalán nem bánta, hogy „eltelt az idő”. Kacagott azon, hogy kivé változott az évtizedek folyamán, és szinte mindig mesélt egy történetet, hogy azt is tudjam, milyen volt fiatal leánynak. A történeteiben megemlítette, hogy az ő nagyanyja is így meg úgy tett, az ő anyja is ilyen meg olyan volt, ezért lett ő olyan nagymama, amilyen. Hát hihettem volna egyebet, mint azt, hogy ugyanolyan leszek?

Most meg csak itt ülök és mosolygok magamon

Nehéz lesz a farmernadrágot egyszer csak pongyolára cserélni, vagy kétrészes kosztümkére a vállaimat mutató, testhezálló ruhákat, elegáns ingeket és rövidebb szoknyákat. Nehéz, azaz lehetetlen. Kevesebb mint három évtized alatt akkorát változott a világ, hogy nemcsak az én gondolataimból kopott ki a majdani időskori képem (amin, ha eszembe jut, ma is kuncogok rajta), hanem az erdélyi társadalomból is eltűntek a kontyos-kendős nagymamák, a kalapos, pödört bajszú nagytaták. 

Pedig mi még egy hagyományosabb és zártabb közösség vagyunk itt, Erdélyben. Mégis alig látni a településeken olyan néniket és bácsikat, amilyenek a gyerekkoromat meghatározták. És ha igen, a nyolcvanas, kilencvenes éveikben járnak, és már a gyerekeik is nagyszülők, akik hozzám hasonlóan farmernadrágot viselnek, a hajukat nem fedik kendővel, és a testüket sem rejtik pongyola alá. A hátuk sem görbe, botot sem használnak, és kikérik maguknak, hogy néniként vagy bácsiként hivatkozzunk rájuk. Sportolnak, kirándulnak, különféle eseményeken vesznek részt, autót vezetnek, sokuk még munkába jár vagy bébiszitterek módjára az unokákra vigyáz.

Ha nagyanyám látná, hogy a vasárnapi húslevesfőzést nem azzal kezdik, hogy a legkövérebb tyúk vagy kakas torkát elnyiszálják, valószínűleg nagyot csodálkozna. Ahogyan azon is, hogy szentmise után már nem ülnek ki a padra a szomszédasszonyok, nem suttognak össze az elhaladó fiatalok háta mögött, mert helyette Facebookot használnak, ott vitatják meg a dolgok folyását. És nem kapálnak naphosszat a kertben. A hajukat modern frizurákban hordják, különféle színekre festik. És a gyerekeket sem úgy nevelik, hogy lesz, ami lesz, tapasztalja meg, nyúljon a tűzhöz, ha a kezét megégeti, legközelebb majd nem csinálja meg, hanem második szülőként óva-féltve, a legfrissebb pszichológiai könyvek és podcastok alapján.

A mai idős emberek szülei, de legalábbis a nagyszülei még gyakran viseltek népviseletet. Ők annak a generációnak a tagjai voltak, akik a háborút is megélték, aminek következtében teljesen más életszemléletük alakult ki: takarékoskodtak, újrahasznosítottak anélkül, hogy tudták volna, mennyire fontos lesz ez a jövőbeni nemzedéknek. És megvontak maguktól sok mindent, hogy az övéik érvényesülhessenek, mégsem panaszkodtak, mert olyan életet építettek maguknak, amiben a bánat mellett a mulatozásnak is volt helye. Pedig legtöbbjük kemény fizikai munkával menetelt előre már egészen fiatal gyerekkorától. 

Nagymamám az 1930-as években született

Óriási generációs szakadék volt köztünk, hiszen én a kilencvenes évek végén érkeztem. De a „barátnéihoz” képest modernebb felfogású volt: akárhányszor azt mondtam neki, hogy énekesnő és táncosnő leszek, kacagott, hogy „legyél, fiam, az, aki csak akarsz, neked az is sikerül”, sosem mondta, hogy elképesztő és falusi leánykának nem való hivatás lenne ez. Ő már kezdett nyitni a változásokra, amelyeknek a szele a gyerekeiken keresztül az ő generációját is meglegyintette. De ez a generáció valahogy nem akart más lenni, mint az elődei. Sokkal jobban akart hasonlítani, mint amennyire különbözni akart. Ezért is voltak egy kicsit egyformák.

Hasonlítottak egymáshoz, legalábbis külsőleg, a Pista, Laji és Karcsi bácsik, az Annamári, Margit és Anna nénik, akik a kapuban álltak esténként, ha érkezett a tehéncsorda. Disznót vágtak, és dolgoztak fel évente kétszer. A mezőre jártak, hogy szénát csináljanak, naphosszat gereblyéztek, kaszáltak kézzel. És ha nem volt egyéb, a téli hidegben odabent kerestek munkát maguknak, tollfosztást szerveztek, szőttek, fontak, horgoltak. Pálinkát főztek, kenyeret sütöttek.

Ők voltak az úgynevezett veterán generáció, amely a baby boom nemzedéket nevelte. Ezt követte az X, az Y és a Z – amelynek én is tagja vagyok, hát nem csoda, hogy ekkora különbségek ékelődtek közénk. 

Számomra mégis csodálatos tapasztalás, hogy az én életembe máris belefért ez a hatalmas változás, és ha szerencsés vagyok, akkor további generációkon keresztül követhetem még a folyamatot.

Ők is tudtak felszabadultan élni és méltósággal megöregedni. De szemérmesebbek, zárkózottabbak voltak, mert olyan nevelést kaptak, ami megkövetelte a távolságtartást, a komolyságot és a visszafogottságot. 

A szénaboglyákkal együtt tűntek el ezek az emberek Erdélyből. És szinte érthető is ez az egybeesés, mert a hagyományos mezőgazdasági munkálatok csak úgy tudnak a süllyesztőbe menni, ha művelőik is lassacskán elfogyatkoznak. Hát elfogytak. 

De megmaradtak az emlékezetünkben! És akárhányszor a tükörbe nézünk, és mosolygunk a divatos ruháinkra, eszünkbe jut, hogy az ő példájuk láttán milyenek akartunk lenni idős emberként. Vajon milyenek leszünk?

***

A Ki vele! május 20-i adásában Pásztor Erzsi, Bányai Judit, Linczényi Márkó és dr. Márky Ádám longevity kutató beszélget Csepelyi Adrienn moderátor vezetésével az öregedés testi-lelki nehézségeiről és persze örömeiről is. Hozzájuk csatlakozik D. Tóth Kriszta, D. Tóth András és Fegyverneky Sándor is. 21 órától láthatjátok a Viasat3 műsorán.

A képek a szerző tulajdonában vannak

Bereczki Szilvia