„Ne felejtsd el, fiam: valaggal megyünk el, de pofával kell visszajönni” – nagyszüleink örök érvényű tanításai

–

Boldogságnagykövetek

Anyai nagymamám, aki nagyon közel állt hozzám, mindig azt mondta, az a jó a nagyszülőségben, hogy nincs benne a szülők vállát nyomó felelősség, és így lehet csak a csuda jó dolgokra koncentrálni. Ő pedig fejest is ugrott velünk, unokákkal a csuda jó dolgokba. Persze, nála is voltak korlátok, nem lehetett „eszetlenkedni” (legfeljebb módjával), de a feltétel nélküli szeretet fogalmát, amit ráadásul korlátlanul öntött ránk, én tőle tanulhattam meg. De a boldogságra való hajlamom is tőle ered. A nagymamám váltig állította: az életben csak az lehet boldog igazán, aki megtanulja értékelni az apró örömöket is. Ilyen egy csésze kávé a piac oldalában, amit a bevásárlás végeztével mindig megivott békességben, nem rohanva, hanem megadva a módját. De ilyen az is, ha az embernek már nagyon kell pisilnie, és akkor talál egy szép tiszta nyilvános illemhelyet a városban. A nagymamám azt mondta, aki ezeket nem képes értékelni, az a gazdagságot, a luxusnyaralást, a leggyönyörűbb ruhákat sem fogja tudni.

Petra nagymamája hasonló habitusú lehetett. Róla azt mesélte az unokája, hogy bár kemény élete volt, temérdek nehézség nyomta a vállát – a háború, az édesanyja korai halála, éhezés, majd egy gonosz mostohaanya –, mégis sokat mondogatta, amikor már valamennyire sínre került az élete:

„Azzal vagyok elégedett, fiam, amit a jóisten adott.” 

A régi öregek gondolkodását biztosan nagyban befolyásolták a nehéz körülmények, amikbe az élet és a történelem viharai belesodorták őket. Julinak talán emiatt is tanította azt az apai nagymamája, hogy a dinnyét mindig a legfinomabb részével kezdje, mert sosem lehet tudni, mit hoz az élet, lehet a jóra már nem lesz ideje, vagy addigra pont jól lakik. Juli ezt meg is fogadta, és csak jóval később tudta meg: a nagypapája minduntalan elcsente a nagymamája által félretett legfinomabb részt.

Philemonok és Baucisok

Zsuzsa a nagyszüleitől kitartást és keménységet tanult, de azt is elmesélte, milyen volt azt látni, hogy egy házaspár egy hajóban evez, ahova nem férkőzhet be senki – még az unoka sem. Zsuzsannát is lenyűgözte a nagyszülei között lévő harmónia. Neki a nagypapája mindig azt mondta:

„Én vagyok a fej, nagyanyád a nyak. És úgyis arra fordulok, amerre a nyak akarja.” 

Gabriella számára is a nagyszülei házassága lett a mértékadó: „Azt tanultam meg tőlük, hogy milyen egy boldog szerelmi házasság, ami a sírig tart. Gyerekkoromban megfogadtam, hogy csak akkor megyek férjhez, ha olyan kapcsolatom lesz, mint nekik. Nagyapám 60 évesen is huncutul belecsípett nagyanyám fenekébe, amire a 60 éves nagyanyám pont olyan hangsúllyal mondta, hogy »jaj, papa«, mint egy 15 éves fruska.” 

Krisztina pedig azt a tanácsot kapta a nagymamájától, hogy randikon mindig nézze meg a fiúk cipőjének sarkát is. „Ha azt is lepucolja az illető, akkor biztos lehetsz benne, hogy tényleg fontos vagy neki!”

„Csak még egyet, a nagymama kedvéért!”

Paula nagymamája azt vallotta, hogy vasárnaponként rántani kell, mert úgy méltóságosabb a hús.

Krisztina nagymamája szerint a galaburgyi (azaz az öreglebbencs) az öntöttvas fazékban lesz a legfinomabb. Karolinának azt tanította a nagymamája, hogy üres kézzel nem szabad sehová se menni, és mindig mindenkinek csomagolni kell ételt, aki náluk evett. Mindig le kell ültetni a vendéget, akinek ha törik, ha szakad, ennie kell, különben elviszi az álmot. 

Hajni nagymamája állítja: a kelt tészta finomsága a szereteten múlik. Ez sok nagymamában közös tulajdonság lehet. Edina nagymamája mindennap elment érte a suliba, ahová elvitte a Moncsicsijét, és hozott neki medvetalpsütit vagy pozsonyi kiflit is. „Még 13 évesen is az ő Bucókája voltam. Szerintem kedvességből, szeretetből sosem lehet túl sok, és ezzel nem lehet túlkényeztetni. Ez mindenkinek jár!”

Noémi nagymamája másokra is gondolt, amikor a konyhában állt, azt mondta, mindig úgy kell főzni, hogy ha beesik egy éhes ember, legalább egy tányér étellel meg lehessen kínálni.

Andi nagyanyja uradalmi szakácsnő volt.

„A mai napig a fülembe csengenek a szavai, amiket a vacsora utáni mosogatásnál mondott: »Kisjányom, most se örömmel, de holnap meg körömmel!«”

Életpraktikák

„Az anyai nagymamám úgy utálta az éppen becsöngető sógornőjét, hogy fájós lábbal is képes volt leugrani ablaktisztítás közben a létráról, csak hogy meg ne lássa, és ne kelljen vele találkoznia” – mesélte Katalin, aki ebből azt tanulta meg, hogy azokra semmiképp ne szánjon időt, akiket nem szeret. Éva nagymamája viszont azt mutatta meg, hogy a legnagyobb veszteség után is meg lehet tanulni élvezni az életet, és tényleg azzal adunk a legtöbbet, ha képesek vagyunk szeretni. 

Zitát a közösségek működésére tanította a nagypapája, amikor azt mondta: sose legyen olyan, hogy az egyik sír, a másik meg nevet. Éva is rendszeresen hasznosítja azt, amire a nagymamája okította: mindent meg lehet mondani, csak nem mindegy, mikor, hol és főleg hogyan. „Tízig számolj, ne zsigerből reagálj.”

Ilona nagyszerű szólásokat kapott a nagyapjától, mint például ezeket: összeálltak, mint lovak a kánikulában, vagy buta, mint két segg összefordítva. Éva pedig egy igazi life hackkel lett gazdagabb:

„Ha piszkos az ablak, húzd rá a függönyt!”

Nagy kedvencem Katalin nagymamájának szövege, amely így hangzik: „Ne felejtsd el, fiam: valaggal megyünk el, de pofával kell visszajönni.” 

Amik ma különösen megszívlelendő tanácsok…

…amikor mindenhonnan ömlik ránk a (mesterséges) tökéletesség, és rengeteg fiatal küszködik önértékelési zavarral. Ezzel szemben Edit nagymamája mesteri szinten űzte az önelfogadást. „Azt mondta: nincs értelme máshoz hasonlítgatni magamat, mert mindenki másban tökéletlen. Meg hogy addig örüljek, amíg az a két tömőfa lábam elvisz mindenhova, mert a baj ott kezdődik, ha beteg leszek. »Akkor oszt fogysz majd, ha kell, ha se.«”

Éva nagymamája azt mutatta meg, hogy egyszerűségünkben is lehetünk kedvesek, és úgy is lehet ragyogni. Ezen kívül: „Akkor is tudsz adni, ha neked sincs sok. Akkor is lehetsz vidám, ha épp nehéz az élet. Az anyai Mamim egyszerű asszony volt, de sugárzott, és ezzel maga köré vonzotta az embereket.

Imádtam nála lenni, de nem csak én. A postást is behívta egy kávéra. A szomszédot ugyanolyan szívesen látta, mint a fia barátait. Akkor is, ha csak egy zsíros kenyérrel tudta megkínálni őket.

Ott ültek a konyhában mind. Mindenkivel tudott beszélgetni, mindenkihez volt egy jó szava, és az emberek szívesen jöttek hozzá, hogy sütkérezzenek a fényében.” 

Vicces nagyszülők

Emőkét a nagyszülei azoktól óvták, akiknek nincs humorérzékük (és ezzel én is maximálisan egyet tudok érteni). De Judit nagymamája sem lehetett semmi: „Mama megtanított rá, hogy a jó káromkodásban feltétlenül ott vannak a rosseb és ménkű kifejezések. Számos csúnya versikét szavalt nekem, amikor kicsi voltam, mindezt csillogó szemmel, lelkesen. Később a lányaimat is beavatta ezekbe a tudományokba, ebből kifolyólag az oviba sokszor legszívesebben álruhába mentem volna értük. A féltékenységről pedig azt vallotta, hogy felesleges, hiszen a jót nem kell félteni, a rosszat meg minek.”

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Jose Luis Pelaez Inc

Fiala Borcsa