–

Akárhányszor leparkolok a közeli bolt előtt, a mozgássérült hely kivétel nélkül mindig foglalt – bent az üzletben viszont még soha, egyetlen alkalommal sem láttam kerekesszékes vagy sérült embert, de még bottal közlekedőt se nagyon. Ahányszor kimegyek a forgalomba Budapesten, szinte mindig látok autót, biciklist piroson átmenni. Ahogy olyanokat is, akik másokat egy kereszteződésben akadályoznak, öklöt ráznak. Egyre többször látok robogót és rollert harminccal menni járdán, és minden alkalommal észreveszek kettős indexszel vagy minden jelzés nélkül sáv közepén, biciklisávban, mozgássérült helyen, tilosban szabálytalanul parkoló, várakozó, forgalmat kinyíró furgont, taxit, „sima” autót. A forgalom és a közlekedés csak azért fontos példa, mert mindig a társadalom lelkiállapotának egyik tükre.

Ma Magyarországon leszorítjuk, akadályozzuk, bántjuk egymást, őrjöngünk az utcán – eléggé ordít rólunk, mennyire nem vagyunk jól. Egymást sem bírjuk elviselni.

Nincs ebben meglepetés, ha megkérdezel itthon bármilyen felnőttet, kilencvennyolc százalékban tiszta, egyértelmű választ fog adni arra, hogy kit gyűlöl, kit hibáztat, szerinte ki miatt szar az élet, és ki miatt rossz minden. Részben igaz, hogy az aktuálpolitika egyik kiemelt és nem is titkolt szándéka, hogy mindenkiből ellenséget csináljon valaki számára, és megszüntesse az ember és ember közötti értelmes párbeszédet. Csakhogy van itt egy apró gond. 

A politika egy folyamatos valóságshow, amit szavazatokért játszanak

Azt fogják mondani a politikusok, amit szerintük hallani akar a közönség, és a politikai kommunikáció határait is az fogja meghatározni, amit a közönség megenged. Csak olyat mondanak, amiről még tudják, hogy elviseli a „közönség”, és nem mondanak olyat, amiről tudják, hogy már túlzás, amiért bünteti őket a szavazó. Ezért végső soron a közönség lelki, intellektuális és érzelmi korlátai szabják meg, mit lehet mondani egy társadalomnak, és mit nem. Ha zsidózással kinyírod magad a politikai ketrecharcban, nem fogsz zsidózni, ilyen egyszerű.

Ma Magyarországon nem kizáró ok, hanem kifejezetten népszerű, menő dolog buzizni, cigányozni, migránsozni, anyázni, mocskolni, gyűlölködni. Abszolút nyerő taktika, kimutathatóan megtérülő kommunikációs befektetés.

De nem politizálni akarok, hanem csak megpróbálom körberajzolni, mekkora a baj. Ez a gyűlöletkeltő kommunikáció ugyanis borzasztó tisztán rámutat, milyen állapotban vagyunk mi, magyarok – együtt. Nem véletlenül írtam ezt a szót a mondat végére. Ugyanis szerintem ma nincs itthon olyasmi, hogy együtt. Amit a gyűlölet és a rettegés tart össze, az nem létezik. Az egy átmenetileg felduzzasztható, közösségnek hazudható valami, de hosszú távon működésképtelen. Éppen a rettegés és a gyűlölet miatt. Ezek nem tudnak egyben tartani tömegeket, nem képesek hosszú távon építeni, stabilitást, nyugalmat, békét és boldogságot hozni (és azt megtartani, működtetni), hiszen a rettegésben nincs nyugalom, a gyűlölet nem lehet békés. Ha az tart össze minket, hogy szerintünk kit kell elpusztítani, legyőzni, eltörölni, megszüntetni, abból sosem lesz építkezés.  

Nyáry Luca: Egy kövér nőnek nem jár a tisztelet? – Egy közszereplő és az ő testsúlya

WMN Life – 2022. október 24. – NyL

 

Pedig a XXI. század egyértelműen az összetartó közösségekről szól

Arról, ami összeköt, és nem arról, ami szétválaszt bennünket. Azok az igazi közösségek, amelyek hasonló értékek mentén, egymást segítve építkeznek. Az nem fog minket összekovácsolni, hogy együtt gyűlölünk és együtt félünk a vélt vagy valós ellenségtől. Főleg nem egy Európa közepén található országban. És főleg nem olyan körülmények között, hogy a becsületnek már semmi respektje, hogy nevetség tárgya az, aki a szakmai hozzáértést fontosabbnak tartja annál, mint hogy „kit ismerünk”, kivel fogjuk elintézni okosba’, gyorsba’.

Magyarországon ezer és ezer rémisztő, riasztó, húsba vágó jele van annak, hogy nem egyszerűen kitoltuk a szociális határainkat, hanem megszüntettük azokat.

Naponta látunk senkit sem érdeklő, de annál beszédesebb híreket arról, hogy valaki két órát feküdt az aszfalton, mire az első idegen segítő szándékkal odalépett. Ma nem lépi át a szociális tűréshatárt, hogy faluhelyen nem harmadikosak a kisiskolások, hanem összevont osztályokban ők az „alsósok”. Az is épp csak karcolja a felszínt, hogy tanárokat rugdosnak ki az állásukból, hogy tüntető gyerekeket listáz a hatalom. Ahogy az is „elmegy”, hogy egymillió embernek nincs háziorvosa, hogy Európában az egyik legalacsonyabb várható nálunk az élettartam, hogy Európa kellős közepén, Magyarországon a lakosság kábé húsz százaléka tud angol nyelven egy beszélgetést lefolytatni. Harminchárom évvel a rendszerváltás után, tizennyolc évnyi EU tagság után. És még csak nem is szégyelljük magunkat ilyenek miatt, még mindig arról magyarázunk, hogy ki(k) miatt van ez.  

„A sötétség kap erőre, és magasodik a jó érzések fölé” – Bombák és félelemkeltés az óriásplakátokon

WMN Life – 2022. október 24. – GySz

 

Miközben ez nem politikai kérdés. Normálisan megállni egy kereszteződésben, normálisan szólni egymáshoz egy boltban vagy a játszótéren, nem politikai kérdés. Ha jó iskolát akarsz a gyerekednek, attól, ugyebár, nem leszel szarházi ellenzéki, csak egy normális szülő. Magyarországon sajnos nem. Magyarországon már az is politizálásnak számít, ha azt mondod, ne rúgják ki a tanárt, aki kicsit ideges attól, hogy a szomszéd kukástüntetésen a kukások ugyanazzal a fizetéssel elégedetlenek, amiért ő huszonöt éve tanít.

Így nem lehet élni, és láthatóan a magyaroknak sem nagyon megy

Úgy nem fogunk tudni egymással együtt élni, hogy rettegünk egymástól és mindentől, hogy gyűlölködünk. Úgy továbbra is pokollá tesszük egymás életét, és azon senki más nem fog nyerni semmit, csak néhány aktuális politikus. Kizárólag úgy tudunk egymással szót érteni, ha megértjük, hogy ez az évszázad a megegyezésről, a kompromisszumokról, a közös minimumról szól. A közösségekről, az emberekről, akik egy irányba mennek, és nem azért tesznek így, mert valami kivételes szónok egy pártból megszólította őket. 

A mostani világ arról szól, hogy a végtelen és korlátlan dolgok megszűntek végtelenek lenni, és ezért kell helyettük jobb ötlet. Fogyóban a tiszta víz, a tiszta levegő, a minőségi étel. Eljött az ideje a meglévő dolgok észszerűbb elosztásának egymás között, a takarékosságnak, a fenntarthatóságnak. Ehelyett Magyarország ott tart, hogy még modernebb és még fenntarthatóbb megoldások helyett újra fatüzelésen kell gondolkodnia egy országnak. Az egész modern világ az elfogadásról, a közös értékekről, a működő közösségekről szól, mi meg még mindig arról beszélünk, hogy a homoszexuális nem ér annyit, mint a heteró, hogy a fehér ember többet ér, mint a nem fehér.

Mindenkit ki akarunk rekeszteni a világunkból, de nagy igyekezetben magunkat zárjuk ki az élhető világból. Ahogy a régi vicc mondja: a ketrecet megépítettük, csak nem vettük észre közben, hogy ki melyik oldalán is van a rácsnak.

Az igazi közösségeknek ugyanis az lényege, hogy együtt eldöntjük, mik azok a dolgok, értékek, elvek, amiket mi, együtt fontosnak tartunk

De ettől még nem kell utálnunk azokat, akik máshogy gondolkodnak, más közösségben élnek, vagy csak simán nem értenek egyet velünk.  Attól még simán elvagyunk egymással, tisztelhetjük, szerethetjük, elfogadhatjuk egymást. Azaz muszáj megértenünk, hogy nem hagyhatjuk egymást órákig feküdni az aszfalton. Nem rekeszthetünk ki mindenkit, aki másképp gondolkodik, mert az nem táplál majd bennünket, és a mi értékeink sem lesznek tőle erősebbek. Arra kell koncentrálunk, ami összetart bennünket – ahelyett, ami szétválaszt. 

Persze mindez nem kötelező. Lehetünk egy kompletten széteső társadalom egy-két évtized múlva. Ma még hitetlenkedve legyintünk arra, hogy többen mentek el az utolsó tíz-tizenöt évben Magyarországról, mint ’56-ban. Ma még vállat vonunk egy csomó problémára. Azonban a következő tizenöt év ugyanilyen gyorsan el fog menni. És amíg 56-ban rengeteg embert tartott itthon az ismeretlentől való félelem, addig ma két kattintás alatt megtudható minden. Még csak nagy földindulás sem kell hozzá, „mindössze” ezt a tragikus közhangulatot, harcot és gyűlölködést kell fenntartani, és pillanatok alatt egy hét-nyolc millió lakosú ország leszünk, kompletten elnéptelenedett vidékekkel. Lehetünk egy nagyon szélsőségesen elöregedő magyar társadalom, ahol nem születnek gyerekek, ahol a tizen-huszonéves korosztály nyolcvan százaléka elvándorol örökre, mert fröcsögés és rettegés helyett mosolygó és támogató társadalomban kívánnak élni.

Az itthon maradók pedig nem fogják érteni, ki, hol és mit rontott el, hogy mi ment ennyire félre. Hogy hova tűnt Magyarország.

Teljes sebességgel megyünk ebbe az irányba. Ma még tapsolnak sokan, mert azt hiszik, ez jó lesz.

  

Nem lesz az. Lehetetlen, hogy jó legyen. Mert az embernek alaptermészete, hogy biztonságot, nyugalmat és állandóságot keres, ahol viszonylag kiszámítható a holnap, és esetleg valami boldogságféle is fellelhető. Ez pedig az értékek mentén szerveződő közösségekben található meg leginkább. A nyugodt kertvárosban, ahol mindenki tisztára söpri a járdát a háza előtt, megfelelő napon kiteszi a kukát, és nem bömböl a zene éjjel egykor. Ahol mindenki vigyáz a tisztaságra a közös játszótéren, ahol mindenki egy héten legalább egyszer a helyi kisboltban vásárol a néninél, hogy ő se menjen tönkre, mert akkor az a lekvár és az a vajkrém, ami csak nála van, szintén eltűnik. Ahol senki sem lopja a másik wifijét, de mindenki gondol a rászoruló családra az utcában, amikor a garázsból a gyerek régi biciklijét kiselejtezi. Akkor is, ha abban a családban két apa van, és akkor is, ha az apa Szomáliában született. 

Nem mások miatt kell ezt megértenünk, elfogadnunk és megvalósítanunk…

…Hanem magunk miatt, a gyerekeink miatt, a boldogság keresése és őrzése miatt. Ha engedjük az életünket, a lelkünket, a családunkat gyűlölettel és rettegéssel megmérgezni, azzal mi magunk tesszük pokollá az életünket. Szerintem mérlegeljünk mindannyian. Mielőtt még nem okozunk magunknak és egymásnak végérvényes károkat. Mivel „csak” az életünkről van szó, megéri tanakodni rajta kicsit, nem?

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Rika Hayashi

Doffek Gábor