–

Influenszereket utálni menő?

Sokszor ragadok le a kommentszekciónál, és már egy ideje érlelődik bennem a tapasztalat, hogy mintha divattá vált volna az influenszereket utálni. Már-már ott tartunk, hogy maga az influenszer kifejezés is egyfajta szitokszóvá vált, sőt, szinte az ingyenélés szinonimájává. Megfigyeltem, hogy akármilyen kontextusban is merül fel az influenszerkedés – akár virtuális, akár valós közösségekben –  már a szó puszta említésére automatikusan beindul a társaságokban a fikázás. Még az is fikázza, akinek valójában fogalma sincs az egészről.

Pedig valaha mennyire kúl dolog volt vlogokat nézni, mennyire jó érzés volt végre friss új, egyedi tartalmat látni az unásig gyártott tévés formátumok után.

Személy szerint azért kezdtem el különböző csatornákat követni az Instától a YouTube-ig, mert egyszerűen lekötöttek és szórakoztattak a különböző vloggerek minden hibájukkal, esetlenségükkel együtt. Nem érdekelt, hogy nem olyan profi a világítás vagy a hang, mint egy tévés produkcióban, mert amit mondott az illető, ahogyan mondta, egyáltalán amilyen figura mondta, valahogy jobban behúzott, mint bármelyik népszerű főműsoridős vetélkedő.

Nem akarok kifejezetten kiemelni kedvenceket, számtalan baromi jó, unikális tartalom van a neten, amit a mai napig nagyon szeretek, és akár vissza is nézek nosztalgiázásképp.

Én azzal a szuperidealista romantikával néztem a youtuberekre/influenszerekre, hogy ők valahol a meglévő médiapiac ellenforradalmaként jöttek létre, rámutatva arra, hogy mi minden hiányzik a platformokról: őszinteség, önazonosság, szabadság és tabudöntögetés.

Abban hittem (és talán a legelején mintha ez is történt volna) hogy elindult egyfajta forradalom, ami kitermelt új arcokat, új típusú tartalmakat, amivel sokszínűbbé válik a meglévő piac. Magam is jókat szórakozom azon, hogy is gondolhattam ezt komolyan. (El tudom ragadtatni magam, na.)

Csak egyvalamit nem láttam jönni. Azt, hogy mára tényleg (de, tényleg!) mindenki influenszer lehet, és ennek meglesznek a maga következményei.

via GIPHY

Ilyet amúgy én is tudok

Ahhoz, hogy megpróbálj influenszer-karriert építeni, „csak” a privát szférádról kell lemondanod, ami a következő három dologgal jár: a.) az életed mostantól a nyilvánosság előtt zajlik, b.) rendszeresen tartalmat szolgáltatsz a követőidnek, c.) amit bárki, bármikor megítélhet és véleményezhet (lábjegyzet: és elküldhet indokolatlanul a picsába, ebben a szakmában ez pedig elég gyakori).

Nagyjából ez a közös halmaz, akár egy kiskamasz kezdi építeni magát poénból, akár egy profi tartalomgyártó vág bele az influenszerkedésbe. 

Az a durva az egészben, hogy felnőttek, kölykök ezrei örömmel és dalolva mondanak le a magánszférájukról, és hagyják, hogy verbálisan rugdossák őket, a hosszú távú jutalom érdekében.

Ez a jutalom pedig bármi lehet (ne csak szponzortermékekre gondoljatok) közösséghez tartozás, látszódás, önkifejezés, pusztán az, hogy foglalkozzanak veled, sokaknak már ez is önmagában megéri, hogy csatornát indítsanak. Nem minden influenszer azzal a szándékkal indul neki a tartalomgyártásnak, hogy híres legyen, hanem egyszerűen magányos és valahová tartozni szeretne. Belemondja a kamerába a véleményét, az internet pedig felkapja… vagy nem. De azért láthatóan sokaknak sikerül. Ez pedig sokakat idegesít. 

Rákérdeztem szakmabelieknél, civil ismerőseimnél arra, vajon mi idegesítő (sic!) annyira az influenszerekben. A válasz persze nem volt meglepő, egyszerűen, sokan úgy érzik, hogy nincs semmilyen igazi meló az eredményeik mögött. Másképp mondva: „kiteszi a seggét, aztán kapja rá a lájkokat, hát, gratulálok”. 

via GIPHY

Mások azt nehezményezik, hogy mérhetetlenül mételyes és kretén tartalmakkal van elárasztva mindegyik felület. Van, aki például a hírnévért bármire képes, akár élő videóban bebaszni, behányni, táncolni, csak hogy nézzék őt. A végtelenségig sorolhatnám, hogy mi mindent megtesznek néhányan a követőkért. Bármennyire is sokkoló, de valójában ennek is megvan a maga közönsége, akik egyszerűen ezt szívesen nézik. Ez van.

Mindenki irritál valakit

De ne legyünk szermémesek, nem csak a szélsőséges trash-tartalmak verik ki sokaknál a biztosítékot. Egyszerűen van, aki az egész influenszerposztok modorosságát, műfaját utálja, és ez is bőven elég indok arra, hogy fikázza.

Teljesen mindegy, mennyire profin és ügyesen van megszerkesztve, egyszerűen hidegrázást kap attól, ha meglát valakit egy drága cuccal pózolni, ami alatt szerepel a hashtag szponzoráció. 

Ahhoz pedig, hogy valaki influenszerré váljon, bőven elég, hogy számokban eredményes legyen. Tök mindegy, hogy szeretetből nézik vagy utálatból. Márpedig ezeket a gyűlölve imádott, fikázott termékeket sokan nézik. Iskolai végzettségtől, intellektustól függetlenül mindenkinek van egy-egy guilty pleasure-oldala, amit titkon bizony imád etetni. 

Így hát az is tök érthető, hogy azok, akik bazi sok energiát raknak bele a márkájuk, közösségük építésébe, mindent megtesznek azért, hogy valahogy elválasszák magukat az „influenszerektől”. Szívesebben hívják magukat inkább creatornak, youtubernek, vloggernek, bárminek, mielőtt az egész szcéna lerántaná őket a süllyesztőbe.

via GIPHY

Miért néz valaki egy oldalt, ha gyűlöli?

Engem speciel ebben az egészben nem az zavar, hogy vannak béna tartalmak a neten, mert ezek egyszerűen kikerülhetők. Hanem az öncélú gyűlölködéstől és fikázódástól vagyok kiborulva.

Influenszereket kollektíven rugdosni ma pontosan olyan sportág, mint amit régebben a bulvárcelebekkel tettek a fogyasztók. Teljesen mindegy, hogy azt egy valós baráti társaság, vagy egy cikk alatt összevergődött virtuális közösség teszi.

Erre a fogyasztói magatartásra az angolnak két kifejezése is van, a hate watching (gyűlölve nézés) és a már fent említett guilty pleasure (bűnös élvezet). Közösségi média előtti időkből a Dallas jó példa erre; a tévénézők kéjes örömmel imádták utálni Jockey Ewing karakterét, és ezzel egyidejűleg rajta keresztül élték ki napi frusztrációjukat. 

Guilty pleasure-ként pedig olyan sorozatokat, tévés műsorokat követünk, amelyek különösebb értéket nem képviselnek, sőt igazán ciki nézni, abszolút nem nekünk szól, de mégis élvezetet okoz. Nem feltétlenül fontos a szereplővel való azonosulás, nem vált ki belőled különösebben szélsőséges, hosszan tartó gyűlöletet, egész egyszerűen a képernyő elé tapadsz.

Nekem pont ilyen élvezetet ad Vajna Timi Insta-oldalának a végigpörgetése – vállalom. Én is életben tartom ezt a gépezetet. Van benne valami, ami miatt függőjévé váltam az oldalának. 

Ezzel szemben a hate watching az, amikor beismered, hogy azért vagy rendszeres nézője vagy egy műsornak, mert egész egyszerűen gyűlölöd xy szereplőt. Morálisan, emberileg abszolút nem tudsz azonosulni a produkcióval, egyáltalán nem képvisel számodra semmilyen értéket, de mégis valahogy odatapadsz a képernyő elé, és mint egy katasztrófaturista, végignézed a szereplő bukdácsolását, és élvezettel utálod. Jó példa erre a Győzike show, a Való Világ, vagy szinte bármelyik magyar reality. Az a tapasztalat, hogy hiába vannak nagyon jó sorozatok a piacon, a fogyasztók mellette ugyanúgy nézünk bóvli tartalmakat is, mert néha igenis jó, de mindenképpen emberi érzés „hate watchingolni”.  

Ennek pedig a közösségi média az igazi felvevőpiaca. Sőt, egyes tartalmak erre még rá is játszanak. Például videó is készül, amiben egyik vlogger a másik vloggernek a tartalmát fikázza és kiparodizálja. Ez pedig nem más, mint maga a hate watching csúcsa. A trollkodás és az ordenáré kommentek írása pedig valószínűleg ugyanerről a tőről fakadnak. 

De mégis, ha ennyire utálja mindenki az influenszereket, akkor hogy lehet, hogy még mindig nem pukkadt ki az influenszerlufi?

Szerintem egész egyszerűen azért, mert mi magunk is nézzük a tartalmaikat. Méghozzá egyre többen. Ha bevalljuk, ha nem.

Én egy picit cinikusan állok hozzájuk, de gondolom, ezzel is sokan vagyunk így.

Valójában szinte teljesen mindegy, hogy meddig duzzad az influenszerbuborék, hiszen ha elmúlik ez az időszak is, ugyanúgy jön majd helyette más őrület, amit ugyanígy fogunk fogyasztóként gyűlölve imádni.  

Szőcs Lilla

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images