–

A párom révén ismerkedtem meg a barátnőmmel nyolc évvel ezelőtt. Ők is már tizenéve voltak együtt a pasijával, ahogy mi. Egy nagyobb társaságba jártunk együtt, de mivel közel laktunk egymáshoz, gyakran csináltunk közös programokat négyesben. Ők szinte folyton utaztak, és szintén nem akartak gyereket. Nagyon örültem ennek, nehéz ugyanis olyan barátnőt találni, akivel ebben a témában azonos állásponton vagytok. Bár neki nem én voltam a legjobb barátnője, nagyon szoros kapcsolatunk volt, sokat tudtunk egymásról.

Aztán egy buliban váratlanul bejelentette, hogy gyerekük lesz. Lefagytam. Ő, aki mindig azt hangoztatta, hogy a szabadsága a legfontosabb… Elárulva éreztem magam.

Mégis mi történt?? Nem az a fajta volt, akinél csak úgy becsúszik egy gyerek. Döbbentem kérdeztem, hogy mi ez az egész. A társaságban másoknak már voltak gyerekeik, azt mondta, hogy csak úgy beszélgettek, hogy milyen lenne, ha nekik is lenne, hogyan változna az életük, és úgy gondolták, hogy klassz lenne. Arra gondoltak, hogy megpróbálják, ha összejön, akkor lesz, ha nem, akkor nem. Én harmincöt voltam akkor, ő harminckettő. Gratuláltam, de azért nem titkoltam a meglepetésemet.

Néhány nap önsajnálat után úgy döntöttem, elég nagylány vagyok, majd lesz valahogy a továbbiakban, igyekszem őt támogatni.
Aztán egyszer csak előállt azzal az ötlettel, hogy „legyünk együtt terhesek”. Mintha ez csak így menne…

A döntésem hátterében, hogy nem akarok gyereket, elsősorban a családom és a gyerekkorom állt, de igazán soha nem gyerekekkel képzeltem el az életemet. Ugyanakkor harmincöt voltam, last and final call, ahogy a reptereken mondják, a munkámban is csak nyűglődtem akkoriban (ez megér egy külön írást, hogy vajon mennyire jó döntés egy szar melóból a gyerekvállalásba menekülni…) Szóval arra gondoltam, hogy adok ennek egy utolsó esélyt. Jól hangzott, hogy a gyerekeink együtt nőnének fel, főleg, hogy sem a páromnak, sem nekem nincsenek testvéreink, a gyerekünknek nem lett volna unokatestvére.

Annak már nagyon hamar voltak jelei, hogy nekem valószínűleg nem lehet orvosi segítség nélkül gyerekem, mivel nem egy kapcsolatomban használtam, az egyik kolléganőm szavaival élve a „Kelenföldnél kiszállunk” nem éppen megbízható módszerét. A maximum az volt, hogy tizenkilenc évesen két napot késett a menstruációm, később még ennyi sem történt. A párom akkor már negyvenöt éves volt, szóval nem indultunk túl jó esélyekkel, de belevágtunk.

És itt jön, az, amiért ezt az egészet elkezdtem írni. 

Az első hónapban csak csalódott voltam. A másodikban viszont…

Én talán általános iskolában egyszer hibáztattam utoljára a tanárt egy rossz jegy miatt, különben mindenért magamat okolom, akkor is, ha ez nem jogos. Soha nem keresek bűnbakot, nem helyezem magamon kívülre a felelősséget, de akkor, a második hónapban, amikor ismét bekarikázhattam a naptárban a menstruációm első napját, valami zsigeri gyűlölet támadt bennem minden nő iránt, aki éppen gyereket várt vagy nemrég szült. El sem tudtam képzelni, hogy ilyenre képes vagyok. Ez a rettenetes érzés nem uralta a mindennapjaimat, de a legváratlanabb pillanatokban fellángolt és halálra is rémített. A barátnőmet nem utáltam, de random nőket az utcán igen.

Borzasztóan éreztem magam. Egyrészt a csalódottságtól, hogy „gyereket elvileg minden hülye tud csinálni, de én még erre sem vagyok képes”, másrészt ettől az irracionális gyűlölettől. Rendkívül tudatos ember vagyok, igyekszem minden helyzetben empatikusan viselkedni, szóval mi ez az egész?

Hiszen alapvetően nem is akarok gyereket, ez csak egy esély, amit adok magamnak, akkor meg honnan jön ez a zsigeri gyűlölet? A reprodukció vágya tényleg ennyire felülír mindent, hogy még egy olyan embert is kiforgat magából, mint én?

A harmadik hónapban tovább romlott a helyzet, addigra nagyon megrémítettek az érzéseim. Ki ez az ember, akivé válok?? Ez volt az a pont, amikor úgy döntöttem, hogy engedjük el. Nekem ez ennyit nem ér, főleg, hogy továbbra sem vagyok biztos benne, hogy jó anya lennék. Megmondtam a barátnőmnek is, hogy én ezt nem erőltetem, de neki persze segítek, amiben kéri.

Életem egyik legjobb, ha nem éppen a legjobb döntése volt, hogy nem vállaltam gyereket, ma már hálás vagyok, amiért akkor mégsem jött össze. Viszont az a tapasztalat, amit akkor szereztem, sokat segít egy hasonló helyzetben. Hiszen, ha én, aki igazából nem is akart gyereket ilyen rettenetes kétségbeesést éltem meg, mi lehet annak a nőnek a lelkében, aki gyerekkora óta az anyaságra készül? Akinek az identitásának alapvető része, hogy gyerekeket szül, és ezt mégsem képes megtenni. Aki vagyonokat költ és éveket tölt el az életéből különböző módszerekre, orvosi beavatkozásokra, csak azért, hogy végre megfoganjon az első gyereke.
Emberként hozunk döntéseket, és néha meggondoljuk magunkat ezekkel kapcsolatban. Ilyenkor előfordul, hogy elveszítünk másokat, akik fontosak voltak az életünkben, mert nekik ez nem elfogadható. Mindenkinek fáj, de senki nem hibás, nincs kit okolni, az élet megy tovább.

A barátságok olyanok, mint a párkapcsolatok. Vannak, amik egy életen át kitartanak, mások csak egy bizonyos ideig. Néha helyre lehet őket hozni egy konfliktus vagy árulás után, máskor örökre végük. És amikor véget érnek, nem ritkán jobban fájnak, mint amikor véget ér egy nagy szerelem.

 Márti