–

Napok óta ez van: ahányszor belépek a Facebookra, nagyon hamar be is kell csuknom. A felbukkanó hírek, a gyalázkodó posztok önmagukban is épp elég elszomorítók, de a hozzászólásokban követhető gyűlöletpingpong konkrétan émelyítő, elkeserítő és felháborító.

Legyen szó a gyerekverésről, az úszóbotrányról, a pszichiátriai betegségekről, a szülés utáni depresszióról, a homoszexualitásról, különböző függőségekről, az oktatásról, a problémásnak nevezett gyerekekről, a családon belüli erőszakról – bármiről: táborokba osztódunk, mindenki kitartóan és rendíthetetlenül mondja a magáét. Az indulatok kíméletlenül elszabadulnak.

Kategóriákban gondolkodás

Ami nagyon jól megfigyelhető ebben a hangulatban, az az, hogy mindenfajta ítélkezés, kirekesztés leghatékonyabb melegágya az általánosítás, a kategóriákban gondolkodás. A „mai gyerekek”, „a neveletlen gyerekek”, „a depressziósok”, „a homoszexuálisok”, „az alkoholisták”, „a drogosok”, „a romák”, „a migránsok”, „a zsidók” – mind olyan kifejezések, amelyek eleve nem túl szerencsések. És ez csak néhány kiragadott példa. Úgy hangzanak, mintha egy embertömegről lenne szó, amelynek minden egyes tagja ugyanolyan.

Az ilyen „gyűjtőfogalmak” mögött könnyen eltűnik az ember. Aki egyedi és megismételhetetlen, akinek olyan élettörténete, sorsa van, ami megkülönbözteti őt másoktól, a többi mai gyerektől, a többi homoszexuálistól vagy a többi szenvedélybetegtől. Amíg nem próbáljuk meg az embert látni a jelzők mögött, addig esély sincs arra, hogy bármi is változzon.

Amikor autistákkal dolgoztam, többen kérdezték tőlem, milyenek az autisták. Erre a kérdésre nincs válasz. Volt köztük fiú, lány, magas, alacsony, nyugodt vagy félős. Volt, akihez nem lehetett hozzáérni, mert minden érintéstől rosszul volt, akadt, aki hosszú időt szeretett ölben tölteni. Volt, aki hatévesen tökéletesen beszélt angolul, más magyarul sem szólt egyetlen egy szót sem. Volt, aki bármilyen filmet látott, annak részleteit szóról szóra megjegyezte, és bármikor elő tudta adni. Egy másik imádott úszni, de akadt olyan is, aki már a víz látványától is kikészült. Egyikük állandó dührohamokkal küszködött, vagy a saját haját tépte foltokban, de volt olyan gyerek is, aki békésen játszott órákig egyedül egyetlenegy autóval.

Nincsenek egy csoportba tartozó autisták. Van mindenféle autista. Nincs szülés utáni depressziósok csoportja. Van anya, akinek gondjai vannak, akinek a talán már rég elfeledettnek hitt fájdalmait, traumáit épp a gyereke születése keltette újra életre. Nincs alkoholisták tömege. Van olyan ember, akit legtöbbször már sokat bántottak, aki a saját magában élő érzelmi viharra nem talál más választ. Aki a szenvedésén úgy próbál enyhíteni, hogy az alkoholba menekül. Van, aki ha iszik, gyakran megveri a saját családtagjait, de olyan is, aki ittasan, ahogy hazaér, elalszik, és nem bánt senkit.

Nincs olyan, hogy arctalan tömeg

Nem gondolhatunk semelyik nemzetiségre sem általánosságban. Van roma, zsidó vagy bármilyen más származású gyerek, felnőtt, fiú, lány, mindenféle szakmájú, képességű, gyakran zseniális tehetséggel megáldott ember. Meg olyan is, akinek félresiklott az élete. Nincsenek neveletlen gyerekek. Van gyerek, aki szeretetben nő fel, de nem tanítják meg neki, hogy hol a határ, és ettől lehetnek magatartásproblémái. Akad, akit kétnaponta elvernek, mert az ő környezetében ez a „nevelés”, ő pedig ettől válik agresszívvá. Nincsenek szorongó gyerekek. Van gyerek, akit burokban próbálnak tartani, és emiatt szorongásos tünetei vannak. Más a szülei szorongását cipeli, és olyan is van, akit az apja, nevelőapja rendszeresen megerőszakol, és ő ettől szorong.

Nem lehet úgy gondolkodni, hogy „a mai szülők”. Én egész más szülő vagyok, mint a szomszédom, ő egész más, mint az unokatestvére vagy bárki más. Nem vagyunk egyformák. Nem lehet „tanárok” sablonban gondolkodni. Vannak tanárok, akik mindig minden erejükkel a gyerekek érdekeit képviselik, a gyereklelket simogatják, mindig kiállnak mellettük. És vannak tanárok, akik már kiégtek. Egyesek nehezebben értik a gyerek jelzéseit, mások visszaélnek a gyerek feletti hatalmukkal. A katolikusokat vagy bármelyik más egyház tagjait sem merném egy kalap alá venni. Mert bár egyre több zaklató, molesztáló papról lett tudomásunk az utóbbi időben, ez véletlenül sem jelenti azt, hogy minden katolikus pap ilyen lenne.

Amíg csoportban, kategóriában gondolkodunk, addig általánosítunk, stigmatizálunk és skatulyázunk. Addig nem látjuk az embert a csoport mögött. Ebből adódóan pedig könnyen ítélkezünk, utálkozunk, és könnyen osztjuk az észt.

Onnantól, hogy meglátnánk az embert a rá akasztott stigma mögött, megismernénk, megtudnánk valamit a sorsáról, az élettörténetéről, a nehézségeiről, ha közel mernénk engedni magunkhoz, az ítélkezés, utálkozás sokkal, de sokkal nehezebbé válna. Sőt, valószínűleg a kéretlen jótanácsokat sem tudnánk annyira pufogtatni, mert jobban átéreznénk a másik érzéseit, és rálátnánk arra, hogy a helyzetére nincs feltétlenül egy egyszerű, kétmondatos életbölcsesség által született megoldás.

Ha megismerjük egy ember lelkét, a sebezhetőségét, szeretetreméltóságát is megérezzük, látjuk az arcát, onnantól sokkal nehezebb célpontnak használni, célpontként kezelni. Célra lőni csupán addig egyszerű, amíg nincs mögötte arc.

Egy élő arc. Egy érző ember.

Empátia hiányában

És bár a kirekesztő, gyűlölködő hozzászólások csoportokat, tömegeket céloznak meg, azok mögött mindig személyek vannak, arccal, érző lélekkel, saját sorssal. És soha, de soha nem tudhatjuk, az ő életében történtek mit váltottak volna ki belőlünk, mi milyen emberek lennénk, milyen állapotban lennénk, ha az ő helyében volnánk. Az empátia sajnos nem erőssége a mai magyar közgondolkodásnak, mondhatni talán a legnagyobb hiányossága. Ha már belegondolni nem tudunk a másik ember helyzetébe, legyen bátorságunk közel kerülni a másikhoz.

Aki megismerne közelebbről akár egyetlenegy autistát, homoszexuális vagy roma embert, egyetlenegy pszichiátriai beteget, depressziós anyát, „neveletlen” gyereket, picit is közelebb engedné magához az ő érzelmi világukat, ha csak egy fél napra is, nem tudná bántani többet őket.

Nem tudna célpontként tekinteni rájuk. Nem tudná kategóriába sorolni. Nem tudná kirekeszteni, legalábbis ha valamennyi jó érzés lenne benne.

 

És neked milyen színű a szemed?

Olvastam egy tanár kísérletéről. Az osztályt két csoportra osztotta. Nem huszonvalahány különálló gyerekként kezelte őket, csupán két csoport tagjaként. Az egyik csoportba a kék, a másikba a barna szeműek tartoztak. Egyetlenegy iskolai nap elég volt ahhoz, hogy az osztályban teljesen eluralkodjon az ítélkezés, a felsőbbrendűség, a gyűlölködés és a lekezelés. Egy napig azt mondta, a barna szeműek jobbak, szorgalmasabbak, okosabbak a kék szeműeknél. Többet dicsérte őket. A barna szeműek egyetlenegy tanítási nap alatt elhitték, hogy ők többet érnek, mint a kék szeműek, és joguk van a másik csoport tagjait bántani. Majd másnap reggel a tanár az ellenkezőjét állította: a kék szeműek azok, akik jobbak, okosabbak, szorgalmasabbak, jobb képességűek. Ebben a tudatban is hagyott eltelni egy napot. Az eredmény ugyanaz lett, csak ebben az esetben a kék szemű gyerekek váltak durvává, felsőbbrendűvé és lekezelővé.

Miután az osztályban minden gyerek megtapasztalhatta, milyen érzés kirekesztve, bántva, gyengébbként kezelve lenni, a tanár megbeszélte velük, mi is történt valójában, és hogy hova vezetnek az előítéletek. Ezek a gyerekek egy életre megtanultak, megértettek valamit. Megértették, hogy mi mindannyian emberek vagyunk, még ha sokban különbözünk is, nem vagyunk jobbak vagy rosszabbak, gyengébbek vagy erősebbek másoknál. A kísérletben részt vevő gyerekek egy életre megjegyezték, hogy senki nem ér többet a másiknál.

Eközben Magyarországon

Mi ma Magyarországon ettől fényévekre vagyunk. Még mindig azt hisszük, hogy vannak a „normálisak”, akik az átlagból nem lógnak ki (vagy nem mernek kilógni), akik lekezelhetnek, kirekeszthetnek, bánthatnak bárkit, akit ők nem tartanak normálisnak.

Csakhogy két nagyon fontos dolgot hagyunk figyelmen kívül. Az egyik, hogy a lekezelt, kirekesztett csoportok tagjainak a legeslegtöbb fájdalmát és szenvedését éppen ezek a magukat „normálisnak” tartó emberek okozzák.

Márpedig lényegesen élhetőbb lenne az élet, ha nem azokat az embereket tartanánk „normálisnak” és igazodási pontnak, akik rengeteg embertársuk szenvedésének forrásai. Akik ártanak és fájdalmat okoznak.

És még egy dolog: van egy párhuzam a kísérletben említett osztály és a mai Magyarország között.

Előbb-utóbb mind sorra kerülünk. Valamelyik lekezelhető, megalázható, bántható kategóriába maholnap mind bele fogunk tartozni.

Talán akkor majd megérti mindenki, milyen érzés stigmatizáltnak, kategóriába, tömegbe soroltnak, nem egyénként kezelve lenni. Vagy milyen érzés, amikor állítólag nem bántanak, nem rekesztenek ki, egész egyszerűen csak nem akarnak látni.

Egész biztos, hogy meg kell ezt várni?

 Sebestyén Eszter