Polner Laura: Így lett – három gyerekkel az oldalán – az én nagymamám az első értelmiségi a családban
Rettentően furcsának találom, hogy bárki összefüggést keressen a diploma és a gyermekvállalás között. Amikor a családomról kérdeznek, mindig azt szoktam mondani, hogy engem erős és rendkívül okos nők neveltek, ebben az esetben pedig a nagymamámra és az anyámra gondolok. Harmadik generációs diplomás nő vagyok a családomban; az anyámat és a nagyanyámat a továbbtanulás nem tántorította el attól, hogy gyereket neveljenek, viszont a választott hivatásuk nagyban befolyásolta, hogy milyen gyerekeket neveltek. Nem gondolom, hogy valaki jobb vagy rosszabb szülő lesz attól, hogy papírja van valamiről – azonban én személyesen nagyon sokat köszönhetek annak, hogy ők ketten, az én erős nőim megszerezték a sajátjukat. Polner Laura írása.
–
A nagyanyám '44-ben kezdte el a tanítóképzőt Szabadkán, a tanulmányait pedig egy időre a háború miatt kellett megszakítania, aminek a történetét éveken keresztül mesélte nekem minden lefekvés előtt.
Azt, ahogy egy szál hálóingben, lábujjhegyen egyensúlyozva próbálta meglesni a líceum ablakából a német katonákat, meg azt, ahogy a dédapám a bicikli kormányára ültetve vitte őt haza Szabadkáról. Aztán a háború után férjhez ment, gyerekei születtek, háztartást vezetett, valamint gépíróként és fagylaltárusként dolgozott. Mindezek mellett esti tagozaton leérettségizett, és levelezőn elvégezte a főiskolát. Akkor még főiskolai végzettségnek számított, ma már diplomát kapna érte, az elsőt a családban.
Így lett – három gyerekkel az oldalán – az én nagymamám az első értelmiségi a családban, olyan tanító, aki negyven éven keresztül ugyanabban az iskolában – ugyanabban a teremben – tanított kisiskolásokat, ahol én is megtanultam olvasni.
Vagyis ott tanultam volna meg, ha helyette nem az étkezőasztala mellett tanultam volna. Tőle tanultam írni, számolni és németül is, nagycsoportos koromtól kezdve a felső tagozatig minden délután ott ültem a krémszínű abrosznál, együtt oldottuk meg a házi feladatomat. A nagymamám olvastatta el velem – vagy aztán a vége felé, inkább olvasta fel nekem –, az egész Kincskereső kisködmönt, ellenőrizte az olvasónaplómat, és ő tanította meg nekem rendesen a szorzótáblát. Az ő segítségével értettem meg először a kerületszámítást, és tőle tanultam helyesen szótagolni. Nem kis előny volt az életben a saját, „csak-az-enyém” tanárnénim.
Anyám orvosnak készült, aztán jogász lett. Az egyik első emlékeim között van, ahogy – valószínűleg már jócskán éjszakába nyúlóan – ülök mellette a kanapén, és próbálom értelmezni a Polgári Törvénykönyvet.
Anyám egy régi számítógépen pötyög, az íróasztalon szétterítve állnak a papírok, próbálna dolgozni, én pedig szótagolva olvasom fel neki ennek az irreálisan nehéz és bonyolult könyvnek a sorait, violinkulcsnak hívom a paragrafus jelét, és másfél percenként félbeszakítom, hogy megmagyaráztassam vele az aktuális, legalább négyszótagos latin kifejezést, amit nagy büszkén sikerült kiolvasnom.
Nem tudom, hány esténk telt el így, de a mai napig értem a jogszabályokat – sőt, még az apró betűs részt is – és elolvasok minden szerződést.
Az ő diplomájuk nem csak tárgyi tudást adott nekem, és abból sem keveset (azt hiszem, jó esetben a legtöbbünk magára szed valamit abból, amivel a szülei meg a nagyszülei foglalkoznak). Néhány jogszabálynál és a helyes szótagolásnál sokkal többet számított, hogy láttam, hogyan hasznosul minden tudás, amiért keményen megdolgoztak.
Alig lehetettem tízéves, amikor anyám elvitt az egyik tárgyalására. A tárgyalóterem ajtajával szemben egy kemény fapadon ültem legalább másfél órát, vártam, hogy végezzen. Amikor már tényleg, végérvényesen zselés halmazállapotúra untam az agyam, elkezdtem hallgatózni. Akkor hallottam először anyámat tárgyaláson, és sosem éreztem magam annyira büszkének azért, hogy az ő gyereke lehetek, mint akkor. Azt éreztem, az a nő ott a vastag lakkozott ajtó másik oldalán, valaki teljesen más – de mégis ugyanaz – mint akivel idefelé a Grease betétdalait énekeltük. Később arra is rájöttem, ugyanaz a nő volt, akitől megtanultam tényleg produktívan tanulni, aki bármikor el tudja nekem magyarázni, hogy mit jelentenek a bonyolult szavak, és az a nő is ő volt, akitől először láttam, hogy sokkal több is lehet az ember, mint valakinek az anyukája.
Ne értsetek félre, valaki anyukájának lenni bizonyára az egyik legcsodásabb dolog, számomra viszont ez a két rendkívüli nő mutatta meg először, mennyi minden lehet valaki az anyaság mellett. Láttam őket, ahogy élvezik a saját munkájukat, ráadásul a hivatásuknak tekintették azt, amit csináltak, így akarva-akaratlanul én is erre kezdtem vágyni. Az ő munkájuk, a diplomájuk és a tudásuk nélkül nehezen ülnék most itt, és valószínűleg nem is írnám meg ezt a cikket.
Ennek ellenére sosem köteleztek arra, hogy én is egyetemre menjek, hogy az ő nyomdokaikba lépve jogász vagy tanár legyek, és arra sem, hogy a be nem teljesült vágyaikat én valósítsam meg. Csak azt szerették volna, hogy legalább annyira élvezzem majd, amit csinálok, mint ők. Ez pedig teljesült.
A képek a szerző tulajdonában vannak
