–

Fiala Borcsa/WMN: Azt meséld el nekem, hogy friss diplomás mérnökként hogyan kerültél „vízközelbe”? Ha jól tudom, elég kacskaringós út vezetett a BWT ügyvezetői pozíciójáig, ráadásul Nigérián keresztül!

P. Gy.: Tulajdonképpen teljesen véletlenül csöppentem a vízbe, illetve kerültem Afrikába. Levelező szakon jártam vegyigépész szakra a Műszaki Egyetemen már a főiskola után. Régi vágyam volt Afrika, úgyhogy amikor a mérnökújságban hirdették, hogy egy pályázatra lehet Nigériába jelentkezni, azonnal beadtam a papírokat. Senki nem válaszolt, úgyhogy bementem egy hónap múlva, hogy érdeklődjek. Persze, meg sem találták a pályázatomat. Beküldtem még egyszer, de akkor sem jött semmi hír. Én azonban nem az a típus vagyok, aki könnyen feladja, úgyhogy megint visszamentem. Ahogy ott sétálgattam az épületben, láttam, hogy ki van írva: Nemzetközi kapcsolatok osztálya – ők intézték az utaztatásokat mindenkinek, így roppant népszerűek voltak. Benyitottam, a pult mögött üldögélt egy csinos hölgy, de mondta, sajnos ő sem tud segíteni. Azonban láttam, hogy épp a Nagykanizsai Bútorgyár prospektusát lapozgatja, én pedig történetesen épp nagykanizsai vagyok. Ahogy beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy a férje festőművész, akinek nem mindegy, hogy milyen árnyalatú a bútor, amikor az egész lakás olyan szépen ki van találva, minden klappol. De, ugye, az „átkosban” nem volt olyan széles választék még, mint manapság. Úgyhogy gondoltam egyet, elmentem a bútorgyár kárpitososztályára, ahol aztán addig beszéltem a lelkükre, hogy odaadták nekem kölcsönbe a színkockájukat. Azt bevittem a hölgynek, aki kiválasztotta a megfelelő árnyalatú kárpitot, leadta a rendelést…

Egy hónap múlva, amikor mentem megint a pályázatom miatt, a hölgy arcán hatalmas mosoly ült: leszállították a tökéletes színű bútorait. Úgyhogy karon fogott, és bevitt a főnökéhez azzal, hogy ő értem kezességet vállal.

Három pályázatot küldtek ki, negyediknek tették be utólag az enyémet, és végül a nigériaiak engem választottak a mérnöki képzettségem miatt. Így éltünk kint aztán a családommal négy és fél évig Afrikában. Ott találkoztam először azzal, hogy milyen, amikor probléma van a vízzel. Kint meg kellett küzdeni az ivóvízért. Amikor hazajöttünk, egyetlenegy cég volt az egész KGST-ben, méghozzá Nagykanizsán, ami vízlágyítókkal foglalkozott, amit nagyon hamar megvett egy kanadai befektető – ők már akkor tudták, a víz milyen fontos. Itt volt ügyvezető igazgató egy régi barátom, ő hívott oda dolgozni, mivel én tudtam angolul. A munkám során annyiszor kellett tolmácsolnom az újonnan megjelenő, korszerű víztechnológia témában, hogy egy idő után én értettem ehhez a legjobban az országban. Persze kell ehhez affinitás és egy elég erős érdeklődés is, csak úgy bújtam a könyveket a vízről. Aztán megalapítottam a saját cégemet ’91-ben, ez lett a CWG. Igyekeztünk behozni új technológiákat, tagjai lettünk az amerikai Water Quality Associationnek, minden évben kimentem a kiállításukra, hogy megnézzem, mik a legújabb trendek. 1995-ben találkoztam a BWT-csoport vezérigazgatójával, aki megdöbbent azon, milyen sok vízlágyítót adunk el Magyarországon, úgyhogy azonnal hívott, hogy menjek át hozzájuk. Végül 2008-ban jött létre az egyesülés, amikor eladtam a tulajdonrészem nagy részét a BWT-csoportnak, a magyarországi BWT-leányvállalat és a CWG összeolvadt, a vezetésével pedig engem bíztak meg. Nekem, aki addig a Water Quality Association kiállításán gyűjtögettem a legjobb ötleteket, gyakorlatokat, óriási élmény volt, hogy a BWT-nek saját kutatási részlege van. Ennek köszönhetően trendszetterek lehetnek a vízkezelő-termékek és technológiák terén, mi pedig a magyar csapattal közösen azt néztük meg, hogy mit lehetne ebből Magyarországon a legjobban kamatoztatni.

F. B./WMN: Beszéljünk egy kicsit a hazai vízhelyzetről. Bár víznagyhatalomként tartjuk magunkat számon, mégis érezhetőek voltak az elmúlt időszakban a vízzel kapcsolatos problémák. 1901 óta ez volt a legszárazabb nyár, több helyen, például Solymáron vízhiány is volt. Ez lesz a jövőnk?

P. Gy.: Az biztos, hogy egyre kevesebb lesz az ivóvíz, egyre nehezebb lesz hozzájutni a forrásokhoz. Jelen pillanatban két és fél milliárd ember nem jut biztonságos ivóvízhez, három és fél millió ember pedig nem tud higiénikusan élni, nincs lehetősége mosakodni. Egyre jobban szárad ki a Föld, elsivatagosodik. Nigéria felett van a Csád-tó például, 30 éve még halászfalu volt ott, mára ki van száradva. Az úgynevezett édesvízstressz egyre nagyobb problémát okoz a világban. Magyarország nagyon szerencsés, vízben gazdag. Azonban a mélységi vizek mind szennyezettebbek. Bármi, ami a levegőben van, amit kipufogtatunk, elégetünk, azt az eső bemossa a földbe, ez koncentrálódik, így egyre mélyebb rétegekben megjelenhetnek a különböző szennyeződések, amit aztán bonyolult vízkezelési technológiák alkalmazásával lehet eltávolítani. Talán így lehet a legjobban elképzelni a légszennyezés hatásait: ha gleccserhóban síelünk, ott három-négy hónapig ugyanaz a fehér, tiszta hó van, itt Pesten meg, ha esik, már másnap koszos latyak az egész. A vízzel is valami hasonló történik.

F. B./WMN: Az a benyomásom, mintha még mindig nem fogtuk volna fel, mennyire véges a tiszta ivóvíz.

P. Gy.: Magyarországon a ’90-es évek óta foglalkozunk csak azzal, hogy spóroljunk a vízzel. Emlékszem, előtte egyáltalán nem törődtek vele az emberek, nyitva hagyták a kerti csapot, de még a vezetékek is sokkal nagyobb vízhozamra épültek idehaza, mint amennyit most használunk. Aztán ahogy drágább lett a víz, sokan elkezdtek spórolni, kicserélték a csöpögő csap tömítését, elkezdtek tudatosabbak lenni. De még mindig úgy gondolom, hogy nincs a megfelelő értékén kezelve a víz. Még nem jutott el a tudatunkig, mekkora szerencse, hogy tudunk inni a csapvízből. Voltam például Sanghajban előadást tartani, ott tapasztaltam, hogy megépültek a legújabb épületgépészeti technikával a legmodernebb felhőkarcolók, viszont a benne levő víz, ami a régi vezetékekből jön, ihatatlan. Ilyen helyzetekben adódik a feladat: oldd meg helyben.

Ha ihatatlan a víz, akkor milyen technikák vannak, hogy megszűrjük? Először az iparban jelent meg az igény a különböző minőségű vizekre, különböző anyagokat kellett kiszűrni a vízből, hogy használhassa egy erőmű, az élelmiszer- a gyógyszeripar vagy a konyhatechnológia. Ez utóbbi azért is izgalmas, mert amióta forradalmasították a konyhatechnológiai gépeket, mindegyikbe másfajta vízminőség kell, a sima csapvíztől ugyanis könnyebben tönkremehetnek. Emellett tendencia lett, hogy az emberek elkezdtek ásványvizet inni, mert azt finomabbnak érezték, mint a csapvizet – ami persze egy csomó országban, például Spanyolországban így is van, ott ugyanis sok helyen tengervíz-sótlanítókkal állítják elő a csapvizet, ami nem olyan jóízű. 

Az ásványvízfogyasztás magával hozta a PET-palackok problémáját is, ami ma már szinte mindenki számára ismert – egyre sürgetőbb, hogy csökkentsük az egyszer használatos műanyag felhasználását. Ennek a trendnek a hatására a BWT-nél is felmerült, hogy milyen alternatívát tudunk kínálni a palackozott vízre, amely amellett, hogy megoldást jelent a palackmentességre, friss és ízletes vizet biztosít. A BWT-nél arra jöttünk rá, hogy az a finom víz, amelyben az oldott ásványianyagok optimális arányban vannak jelen, és mentes az íz- és illatrontó anyagoktól. Az ilyen vizet nemcsak finom ízűnek érezhetjük, de a szomjat is jól oltja. Jó példa erre, amikor Nigériában éltem, a száraz évszak végén rettenetesen meleg volt, sokat izzadtunk. Pótolni kellett volna a vizet, de nem volt elég a sima víz, a szervezet ugyanis, amikor szomjas, akkor igazából felborul a sóháztartása, azaz sót kell pótolnia. Erre odakint az volt a megoldás, hogy egy teáskanálnyi sót feloldottunk egy palack vízben. 

F. B./WMN: De a vízben nem csak só van, amire szüksége van az embernek, nem?

P. Gy.: Ez úgy kezdődik, hogy az óceánokból elpárolog a víz, de az sima desztillált víz, nincs benne semmi más. Ez aztán leesik valahol, például gleccser lesz belőle, bejut mindenféle kőzetekbe, ahol beleoldódnak a különböző ásványi anyagok, amelyek a víz ízéhez is hozzájárulnak. Tehát fontos az ásványianyag-tartalma a víznek, azonban nem mindegy, azt hogyan, milyen formában fogyasztjuk. Ahogy már említettem, széles körben nagyon népszerű lett az ásványvízfogyasztás. Igen ám, de ez egyrészt horribilis mennyiségű PET-palack termeléssel is együtt jár: én úgy tudom, hogy

percenként 1.200.000 darabot gyártunk világszerte, azaz évente 630.720.000.000 darabot. Őrület. Ráadásul a palackos víz nemcsak a műanyag miatt jelent óriási terhet a környezetre, hanem a szállítása miatt is. Csak Európában 11 milliárd Eurót költünk évente vízszállításra.

Egészen abszurd, ha belegondolsz, hogy közutakon szállítjuk a vizet, holott a legtöbb helyen folyik a csapból, és ez a víz is tartalmaz ásványi anyagokat attól függően, hogy mely területről érkezik az otthonunkba. De ha valaki nem akar sima csapvizet inni, a vízszűrő-berendezések segítségével meg tudja oldani helyben a problémát, ráadásul ma már léteznek olyan vízszűrők, amelyek ásványi anyagokat juttatnak az szűrt vízbe.

F. B./WMN: Ha Magyarországon jó minőségű a víz, akkor miért kell szűrni?

P. Gy.: Mi a BWT-nél azt szoktuk mondani, hogy hazánkban a csapvíz jó, de a technológiáinkkal lehet még jobb is. A csapvíz „rossz híre” két problémakörre vezethető vissza. Az egyik, ami elég egyértelmű, az a rossz íz és kellemetlen szag. Általában a klór az, ami legtöbb embert zavar. Szeretnénk, hogy ami a poharunkba kerül, az valóban ízletes legyen. A másik probléma azokkal a kevésbé látható vagy érezhető szilárd szennyeződésekkel van, amelyek akár a csőhálózatból belekerülhetnek a csapvízbe. Ilyen a rozsda, a homok, amelyek nemcsak a csapokat, de akár a háztartási gépeinket is károsíthatják. Illetve ma már egyre többet beszélünk a mikroműanyag-szennyeződésről is, amely szintén előfordulhat a csapvízben is. Ezek miatt érdemes még a jó minőségű vizet is helyben szűrni.

F. B./WMN: Az is problémás, hogy milyen pazarlóan bánunk a háztartásokon belül az ivóvízzel, például hogy azzal öblítjük le a vécét, amire, valóban tökéletes lenne a csapadékvíz.

P. Gy.: Igen, ez szinte az egész világban jellemző: a lakásba érkező ivóvíz csupán három százalékát isszuk meg vagy főzzük el, a többiből szennyvíz lesz. De ennek részben az az oka, hogy így vannak tervezve a lakások, nincsen más vezetékünk. Ellenben, például Ausztráliában, ma már nem is lehet úgy építeni sem családi házat, sem középületet, ha nincs mellé tervezve esővízgyűjtő és -tisztító. Csak azzal lehet öntözni, vécét öblíteni, a repülőket is azzal mossák. Most már azért idehaza is vannak erre kezdeményezések.

F. B./WMN: Mit tudunk mi, víz szempontjából szerencsésebb helyzetben lévők tenni azokért, akiknek mindennapos küzdelmet jelent az ivóvízhez jutás? Milyen jó gyakorlatok vannak?

P. Gy.: Hogy egy példát említsek: a BWT karitatív küldetése, hogy Gambiába tízezer ivókutat telepítsen az elkövetkező tíz évben azzal a céllal, hogy 150 méternél ne kelljen többet gyalogolni senkinek a jó minőségű ivóvízért. Ezeken a területeken jelenleg az sem ritka, hogy akár hat-hét kilométert gyalogolnak naponta főleg a nők és a gyerekek, hogy a család vízhez jusson. Emiatt a gyerekek egy része nem is tud iskolába járni, és a nőkre is sokkal több teher hárul. Ezzel a programmal nemcsak biztonságos ivóvízhez juthatnak az itt élő emberek, de lehetőséget is tudunk teremteni arra, hogy a következő generáció már jobb körülmények között nőhessen fel. A víz azonban nincs teljesen ingyen: egy embernek évente öt dollárt kell fizetnie a használatért. Ez nem sok, de az emberek jobban vigyáznak arra, amiért fizettek. Ez az összeg teljes egészében abban a régióban marad, és a kutak fenntartásra, karbantartására fordítják. Már 500 darab telepített kút van szolgálatba állítva, mindegyik be van kötve online egy londoni szerverre, úgyhogy lehet látni, ha valamelyiket huzamosabb ideig nem használták, üzemel-e, vagy sem. Ha nem, akkor azonnal kap egy SMS-t a helyi „vízmester”, hogy menjen ki ehhez és ehhez a kúthoz, és javítsa meg. Így fenntartható lesz az egész dolog. Ki tudjuk küszöbölni annak a lehetőségét, hogy letelepítettünk ötszáz kutat, amelyek egy évvel később mind tönkrementek. 

F. B./WMN: A lányod, Vera is most már a családi cégben dolgozik mint értékesítési vezető és ügyvezető igazgató. Predesztinálva volt erre a feladatra?

P. Gy.: Nem volt rajta nyomás ezzel kapcsolatban, én nem forszíroztam ezt nála. De végül ő jelentkezett, hogy szívesen csinálna egy budapesti irodát a lakosságra fókuszálva. Nagyon kreatív, friss elme, az ő segítségével lettünk végül lakossági szinten is piacvezetők.

F. B./WMN: Hogyan tudtok együtt dolgozni?

P. Gy.: Most ő a főnököm. Én nem szólok bele a dolgokba, hadd teljesedjen ki, csak ha kérdez, akkor adok tanácsot. Jó a kapcsolatunk, bár néha azért van vita köztünk. De szigorú főnök.

F. B./WMN: És te milyen beosztott vagy?

P. Gy.:

Meg kellett tanulnom, hogy most már nem én mozgatom a szálakat, el kellett fogadnom, hogy vissza kell lépni valamennyit. Pedig mindig lenne egy csomó új tervem. Jó lenne újra negyvenévesnek lenni.

F. B./WMN: Nem furcsa neked belegondolni, hogy ez az egész történet a vízzel, a családi vállalkozással tulajdonképpen egy színkódon múlt?

P. Gy.: De. (Nevet.) Viszont, ha ez nem, akkor valami más biztos lett volna. Mindig kerestem az újdonságokat. Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy így alakult. Bár a szerencséről is azt mondják, olyan, mint egy vonat, muszáj felkészülni az érkezésére, hogy ha jön, el tudd csípni.

Képek: Csiszér Goti / WMN – Goti Photography

Fiala Borcsa