Annak, mondjuk, pont nem jók, mármint tüzelőanyagnak, sőt, egészen biztosan nem próbálnám ki őket vécépapír helyett sem, de azért értem a kérdést, naná. Én is hallottam, sőt tapasztaltam is, hogy maga a papír sokszor lényegtelen, ami számít, az a gyakorlat, az ambíció, a leleményesség, a kreativitás, pláne az engem érdeklő területeken. Nem elképzelhetetlenek olyan forgatókönyvek sem, amelyekben a főhős baromi sikeres vállalkozást csinál bárminemű formális oktatás nélkül.

Steve Jobs neve szokott elsőként felmerülni példaként, de nincs felsőfokú végztettsége a népszerű Ellen Show sztárjának, Ellen DeGeneresnek, és az amerikai Vogue magazin főszerkesztőjének, Anna Wintournak sem. Szóval diploma nélkül is lehet karriert csinálni, de tanulás, önképzés és rengeteg tapasztalat nélkül aligha. És el is jutottunk a legfontosabb pontig.

Azért jártam ennyit iskolába, mert imádok tanulni. Nem azért, mert azt hiszem, enélkül nincs sikeres élet. Az érdeklődésnek is vannak szintjei, megesik, hogy annyira érdekel egy téma, hogy beiratkozol a szakra: nem azért, mert praktikus, hanem, mert éhes vagy a tudásra.

Sok minden érdekel. Végletesen. Nagyon.

És ha 500 évig élnék, simán járnék még vagy tíz szakra, de sajnos öregszem, és már nincs türelmem a töltelék tárgyakra, és napi szinten bejárni sem vagyok hajlandó sehova, hív a világ. Szóval most maradnak a nyelvek, a könyvek és az internet adta temérdek lehetőség, mert a tanulással magával viszont nem érdemes felhagyni.

Ha nem fejlesztem az elmém, mit érne az élet?

Furcsa egyébként, hogy kiskorunkban még mennyire nem érezzük ennek a fontosságát. Én elsőben imádtam a sulit és a „nagylányvagyok” érzést, de a rendszer hamar kiverte belőlem a lelkesedést. Utána már inkább úgy éltem meg, hogy az iskola egy börtön, ahol mindenféle olyasmit kényszerítenek rám, amit tudom, hogy sosem fogok használni. Nem mondom, hogy utáltam az egészet, és nem bukdácsoltam sosem, de erősen szelektív voltam. Imádtam például a magyart és a bioszt, de végigszenvedtem minden fizika-, kémia. és matekórát, gyűlöltem a magolásokat, az állandó háziírást, a feleltetéseket és az erős alá-fölé rendeltséget. Frusztrált, hogy bár heti három könyvet elolvastam, mégis „semmirekellő lustasággá” váltam, ha nem lettek hibátlanok matekra az egyenletek.

Szerencsére anyukám látta, hogy ezer dolog érdekel, és hagyta, hogy például a hüllőkről, Dél-Amerikáról és a fociról tanuljak szabadidőmben, és azt olvassak, amihez kedvem szottyan, még ha emiatt kettest hozok is haza, mondjuk, fizikából. Így belém nevelődött, hogy az az igazi érték, ha csillogó szemmel, érdeklődés mentén szívom magamba a tudást, nem pedig a kényszeres magolással megszerzett ötösök számítanak, az amúgy is felejtésre kárhoztatott tárgyakból. A diplomákat már csak azért csináltam, mert volt kedvem, úgy éreztem, hogy bírom munka mellett is az iskolába járást, és élveztem is.

Minden perc, amit olvasással, tanulással, önképzéssel töltök, elégedettséggel tölt el, mert ilyenkor azt érzem, hogy több lettem egy kicsivel. Bármi, amit az agyamba lapátolok, akármilyen átélt élmény, utazással töltött perc, megismert újdonság, vagy akár egy tartalmas beszélgetés hozzáad ahhoz, aki vagyok, és ezt senki nem veheti el tőlem. (Maximum az Alzheimer-kór vagy egy baleset, de ezekre lényegesen kisebb az esélyem, mint arra, hogy tönkremenjenek a csomó pénzért vásárolt haszontalan cuccaim.) Én legszívesebben magamra és a fejlődésemre költöm a pénzemet, ezt sosem érzem pénzkidobásnak.

Intézmény közelébe egy jó darabig tuti nem megyek

A tanulás az egyik leghasznosabb „énidő”, mert valódi értéket ad. Ugyanúgy, ahogy, mondjuk, a hajamat is karban tartom, az agyammal is foglalkozni szeretnék. Akármennyire is imádok például „netflixezni”, ha egy hétig csak ezzel megy a szabadidőm, úgy érzem, hogy elfolytak a napok, és nem csináltam semmi lényegit. És önbizalmat is ad, ha új infókat szerzek, büszkévé tesz, hogy valamit sikerült elvégezni, elsajátítani.

Szerettem egyetemre járni – az összesre –, mert folytonos kihívást jelentettek, sok sikerélményt, és a kudarcok is önfejlesztésre sarkalltak.

Kérdezhetitek, hogy „oké, szeretsz tanulni, de ehhez nem feltétlen kell egyetem, minek kellett neked három is?”. Tök igaz, az egyetemek nem kellettek. Akartam őket. És nem bánom a rakat pénzt meg ezt a sok belefeccölt évet sem.

Mert megtanultam egy halom olyan  –elsőre talán száraznak tűnő – dolgot is, ami végül tök hasznosnak bizonyult.

Mert megismertem egy csomó nagyszerű embert, barátot, megtanultam csapatban dolgozni, és kihámozni a lényeget nagyjából akármiből.

Mert imádtam a közeget, a vitákat, a villogó tekinteteket.

És bár a papírok nem garanciák a sikeres életre, és nem is akarom őket feltétlen semmire használni, hisz szabad madár módjára élem az életemet, a meglétük azért biztonságot ad. Mert kinyitottam velük pár ajtót, szereztem pár lehetőséget a jövőre nézve, ami, ugye, bármikor jól jöhet.

A környezetemben rengeteg kérdés fogalmazódott meg, például, hogy mi értelme volt ennyi tanulásnak, pontosan mire akarom használni a papírokat, mi változott? Sok tippet is kapok, hogyan és mit kellene csináljak, és a legtöbb embert a jószándék vezérli. Csak azt nem kérdezik sosem, hogy boldog vagyok-e az életemmel. Pedig a válasz: igen. Szóval olyan nagy baj azért nem lehet.

Darányi Lea

Kiemelt képünk illusztráció