Bíróság mondott ítéletet a sertésről – Ezért pereltek be állatokat évszázadokon keresztül Európa-szerte

–

1457 decemberében Franciaország ismét véres gyilkosság helyszíne lett. Ezúttal Savigny-ban támadt emberre egy koca a hat malacával. Mind a hét sertést azonnal bebörtönözték, majd bíróság elé állították. A feljegyzésekből az is kiderül, hogy a jogi eljárás kezdetétől fogva sejteni lehetett, a disznók tulajdonosát csak hanyagsággal vádolják majd meg, és enyhébb büntetéssel megússza. A kocára ezzel szemben halálos ítélet várt. Az állatok védelmére kirendelt szakember viszont elérte, hogy a hat malacot felmentsék: bár véresen találták őket, senki nem tudta bizonyítani, hogy tevőleges szerepet játszottak a gyilkosságban.

Szűk húsz évvel később, 1474-ben Bázelben gyanúsítottak meg egy kakast azzal, hogy tojást tojt. Akkoriban ráadásul köztudott volt, hogy a boszorkányok kakastojást használnak gonosz varázslataik kivitelezéséhez. Súlyosbító körülménynek számított továbbá, hogy a tollas jószág megsértette a nemét, amit abnormális dolognak tartottak. Azt gondolták a madárról, biztosan az ördöggel cimborál. A védelem próbálta ugyan meggyőzni a bírót, és azzal érvelt, hogy még ha a tojás valóban a kakastól is származik, annak létrehozása minden bizonnyal ösztönös cselekedet volt, de hiába. A döntéshozó hajthatatlan maradt, és a kakast végül máglyán égették el. 

Állati és emberi bűnözők

Az, hogy Franciaországból származik a legtöbb ilyen történet, szakértők szerint inkább a francia történészek alapos múltfeltáró munkájának köszönhető, semmint annak, hogy csak itt fogtak volna perbe állatokat. Állatok bírósági ügyeiről számolnak be többek között dán, német, olasz, portugál, spanyol, svájci, török, angol, skót, belga és amerikai források is. Bár az eljárások zöme a XV-XVII. századra tehető, valójában a IX. századtól egészen a XX. századig találunk példákat ilyen ügyekre. Sőt! Mielőtt azt gondolnád, mindez már biztosan a múlté, jó, ha tudod: 

2004-ben egy kazah medvét ítéltek 15 év szabadságvesztésre, mert egy kemping közelében két táborozót is megsebesített. Katya zárkáját egy olyan börtönben alakították ki, amelyben 730 különösen veszélyes bűnözőt tartottak fogva. A medve 2019-ben szabadult, azóta egy állatkertben él. 

De vissza a korábbi esetekre! Történészek szerint az állatpereket senki sem vette félvállról, azok évszázadokon keresztül az igazságszolgáltatás szerves részét képezték. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ezekben az ügyekben ugyanaz a személyi apparátus járt el, mint az emberek pereiben: ugyanazok voltak a bírák, az ügyvédek, a tanácsosok, de még a hóhérok is. A börtönőrök is ugyanazt a napidíjat kapták, amikor egy disznóra vigyáztak, mint amikor egy ember volt a fogoly. 

Az állatpereknek két fajtája volt. Az eddig felsoroltak a világi perekhez tartoztak: ilyenkor egy-egy állat volt a vádlott, amely embert ölt vagy nyomorított meg. Az állatperek másik csoportja, ha mindezt lehet még fokozni, talán ennél is bizarrabb volt. Az egyházi eljárások során ugyanis nem állat-egyéneket, hanem állatok egy-egy csoportját fogták perbe, jellemzően férgeket, sáskákat, zsizsikeket, egereket, patkányokat.    

Rovarokat is beidéztek a bíróságra

Az emlősállatok (például sertések, rókák, farkasok, kecskék, szamarak, birkák, juhok, tehenek, kutyák és lovak) a polgári bíróságok jogkörébe tartoztak, és általában akasztással, máglyahalállal végezték ki őket. Az egyházi bíróságok hatáskörébe ezzel szemben a kártevők és a rágcsálók tartoztak, akiket elmarasztaló ítélet esetén kiközösítettek, kiátkoztak. A világi és egyházi eljárás megkülönböztetésére azért volt szükség, mert a rágcsálók, rovarok népes táborát az emberek nem tudták ellenőrzésük alatt tartani: ezeket az állatokat nem tudták elfogni, börtönbe zárni, így szükségessé vált az egyházi beavatkozás.  

A kártevőkkel szembeni perek tipikusan a következő módon zajlottak. Az a város vagy kerület, amely szenvedett az állatok jelenlététől, vizsgálatot kezdeményezett. 

Ha elegendő okot talált a bíróság az eljárás elindítására, akkor a rovarok nemcsak kirendelt védőügyvédet kaptak, hanem idézést is. Utóbbit egy tisztviselő olvasta fel ünnepélyes hangon azokon a helyeken, ahol az állatok gyakran megfordultak. 

Ezt követően a bogaraknak, rágcsálóknak háromszor volt lehetőségük megjelenni a bíróság előtt. Ha ennek nem tudtak eleget tenni (márpedig majdnem mindig ez volt a helyzet), akkor felkérték őket, hogy végleg távozzanak az adott területről. A büntetés kiszabásának képtelensége még egy nyomós következménnyel járt: a vádlottakat kiközösítették. 

A XVI. században a franciaországi Autun polgárai azzal gyanúsították meg a helyi patkányokat, hogy szándékosan pusztították el az árpatermést. Más perekben poloskák, angolnák, kígyók, csigák, vakondokok vagy termeszek voltak a vádlottak, akiket jóformán minden esetben szándékos károkozás bűntettében találtak bűnösnek. Az is előfordult, hogy több település fogott össze, hogy csoportos per során vonják felelősségre az adott állatcsoportot. 1659-ben például Chiavenna, Mese, Gordona, Prada és Samolico olasz falvak kezdték üldözni a hernyókat, mert megrongálták az emberek földjét. 

Babonaság, ismerethiány, megszemélyesítés

Tudósok szerint a fenti perek azért is jöhettek létre, mert pár száz évvel ezelőtt a kártevőkkel szembeni védekezés enyhén szólva sem tudományos alapokon zajlott. Nem voltak rovarirtó szerek vagy patkánymérgek, helyettük furcsábbnál furcsább praktikákkal igyekeztek az emberek elűzni a kéretlen vendégeket. Az egerek ellen például olyan vizet locsoltak a szántóföldekre, amibe korábban macskákat áztattak (szegény cirmosok nem rajonghattak ezért a módszerért). Bevett gyakorlat volt az is, hogy elkaptak egy rágcsálót, kasztrálták, majd visszaeresztették a társai közé, hogy elriassza a többieket. A vakondokok elijesztésére ricinusolajjal kenték be a növényeket, a nyájvezető juhok nyakába pedig fokhagymát akasztottak, hogy távol tartsa a farkasokat. 

Természetesen azt is fontos hangsúlyozni, hogy a kártevőkkel folytatott egyházi perek jelentős része a boszorkányüldözések idejére esett. Megjelentek a keresztény teológia démonai, és ebben az elméleti keretben minden vadállatról, madárról és csúszómászóról feltételezhető volt, hogy az ördög szállta meg.

Az eljárás részben arra is szolgált, hogy megerősítse az ember által működtetett intézmények hatalmát: a világi és egyházi bíróságok segítségével igyekeztek visszaállítani a rendet, a kontrollt, a kiszámíthatóságot, és elejét venni a gonosz térnyerésének. 

A harmadik magyarázatot talán az ember és az állat közti határok billegésében érdemes keresni. Ezek a különbségek sokáig (és néha napjainkban is) meglehetősen homályosak voltak. Mindenesetre az állatokat sokszor intencióval (szándékkal) rendelkező lényeknek tekintették. Nemcsak az emlősöket, hanem az olyan alacsonyabb rendű fajokat is, mint, mondjuk, a férgeket. De megint csak nem kell időben messzire menni ahhoz, hogy erre példát találjunk. A járvány kirobbanása óta gyakran hallani, hogy a Covid ezt meg ezt „akarja csinálni” (például terjeszkedni), holott a vírusok ennél jóval szimplább organizmusok.  

Lehet-e egyáltalán morális egy állat?  

Amikor megdicsérjük a kutyánkat, gyakran mondjuk neki, hogy „jó kutya vagy”. Erkölcsi értelemben is így gondoljuk? Valóban a jóság jele, hogy szót fogadott nekünk? Vagy inkább az történik, hogy kedves szavakkal, simogatással jutalmazzuk őt, mert megértette, és végre is hajtotta, amit kértünk tőle? 

Az állatok erkölcsösségének kérdése viszonylag korán felmerült az etológiában. A tudósok eleinte nehezen tudtak mit kezdeni a kívülről hősiesnek tűnő viselkedésekkel: a madárral, amely vészjelzést hallat, amikor ragadozó közeledik, és ezzel a többieket figyelmezteti ugyan, de a saját rejtekhelyét felfedi; a hím páviánnal, amely megvédi a csoportot a leopárdtól; a mások árváit szoptató elefánttal; vagy azokkal a delfinekkel, amelyek sebesült társaikat a víz fölé tartják. Az altruizmus, amikor az adott egyed látszólag önzetlenül, akár a saját kárára is segítséget nyújt a fajtársainak, sokáig ellentmondani látszott a természetes szelekció törvényének. Hogyan maradhatott fent ez a viselkedés, ha az érintett állat vesztét okozza? 

Idővel kiderült, hogy a génjeinket nemcsak szaporodással tudjuk továbbadni, hanem azzal is, ha a családtagjainkat támogatjuk a túlélésben. A génjeink nemcsak a közvetlen leszármazottainkon keresztül maradhatnak fent, hanem azáltal is, hogy a testvéreinket, az unokatestvéreinket, vagy (ritkább esetekben) a távolabbi hozzátartozóinkat segítjük. Ezt nevezte William Hamilton rokonszelekciónak. 

A tudósok figyelmesek lettek ugyanakkor egy másik jelenségre is. Mi történik akkor, ha az állatok idegen fajtársaikat segítik? Ilyenkor vagy mindkét fél számára haszonnal jár a viselkedés, vagy számítani lehet a kölcsönösségre, arra, hogy a jövőben megtérül az adott cselekvés.

Vannak például olyan denevérfajok, amelyeknél jellemző egymás táplálása: a jóllakott állat visszaöklendezi a táplálékot, az éhes társai pedig felszívják. Ezt azért is érdemes csinálni, mert ha legközelebb neki jut kevesebb élelem, számíthat arra, hogy mások hányadékából ehet

– derül ki Bereczkei Tamás pszichológus professzor összefoglalójából.  

A fenti viselkedések tehát abból a szempontból nem erkölcsös cselekedetek, hogy egyrészt biológiai-genetikai érdek fűződik a kivitelezésükhöz, másrészt túlnyomórészt előre programozott viselkedésekből állnak, harmadrészt pedig kölcsönösséget feltételeznek. 

A felelősség nagyrészt az emberé 

Sokan tapasztaltuk már, hogy amikor egy macska, kutya vagy ló szemébe nézünk, szinte várjuk, hogy a következő pillanatban az állat megszólaljon. Rendkívül értelmes lényekről van szó, és a pszichés folyamataikról egyre többet tudunk. A kutyákról például nemrég derült ki egy kutatásban, hogy képesek a szándéktulajdonításra, legalábbis meg tudják különböztetni, ha valaki véletlenül lép a farkukra, vagy direkt okoz fájdalmat nekik. 

Ettől függetlenül az embernek más emlősállatokkal összehasonlítva egyedülálló képessége van az önreflexióra, az impulzusai kontrollálására, valamint arra, hogy fel tudja mérni a tettének esetleges következményeit, és az értékei alapján cselekedjen. Az emberiség eleve olyan közösségekben él, amelyekben szigorú normarendszerek vannak, és ezek a legkorábbi időtől beépülnek a személyiségbe, kialakul a lelkiismeret. Persze egy állatnak is lehet bűntudata, de lényegesen kevesebb kapacitása van arra, hogy a saját viselkedéséről elmélkedjen, és (számára különösen) elvont fogalmak mentén értékelje azt. 

Az embernek nemcsak több hatalma van, hanem több lehetősége is arra, hogy megismerje az állat ösztöneit, indítékait, mint fordítva – mindez pedig nagyobb felelősséget is ró rá.

Ha ugyanis közelebbről megvizsgáljuk a fenti eseteket, hamar észrevehetjük, hogy azt nem egy-egy állat gonosz intenciói okozták, hanem valamilyen emberi mulasztás (véletlenül kiengedte, vagy túl mélyen merészkedett be a területére), illetve egyszerűen csak a biológia törvényei (mint a kártevők, rágcsálók esetében). A baj viszont az, hogy amint emberi szándékot kezdünk tulajdonítani egy állatnak, könnyen félreértelmezhetjük a viselkedését, és megnövekszik annak a veszélye, hogy rosszul reagálunk az adott helyzetre. 

Nem mindegy például, hogy a kerti növényeinket kiásó kutyát rossznak, fegyelmezetlennek gondoljuk, vagy észrevesszük, hogy a kedvencünk csak unatkozik, nem mozog eleget. Akár állat-ember, akár ember-ember kapcsolatról van szó, fontos szem előtt tartani, hogy sosem a másik tettére reagálunk önmagában, hanem arra, amit ezekről a cselekvésekről gondolunk. Minél több információnk van az illető ember vagy állat viselkedései sajátosságairól (minél többet kérdezünk, olvasunk, tájékozódunk), annál hatékonyabb válaszokat adhatunk. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Fotosmurf03

Milanovich Domi