-

Késtünk mindketten, tudattalanul toltuk a kezdést három-három perccel. Aztán egy óra is lett a csúszásból, mert az előttünk egyezkedők aktája vaskosabbnak bizonyult, mint amennyi idő hozzájuk volt rendelve. Késve estünk a várófolyosóra, vagy húsz percig egyikünk se tudott leülni. Idegesen álldigáltunk egyik lábunkról a másikra, megvitatva közben a Brexitet, az időjárást, a gyerekek étkezésének bevezetendő szabályait. Aztán én leültem, pont oda, ahol most is ülök, már elváltan.

Egy órája még a férjem ült velem szembe, most nézem a helyét, ücsörgök, és

szorítja a torkomat a véglegesség, a hirtelen rám szakadt felismerés, nem tudok szabadulni az egyszerre előtoluló emlékektől és a bírónő ítélethirdetésekor a kezét tördelő férjem iránti egykori szerelemtől.

Hogy a picsába történhetett ez?

Szóval leültünk a folyosóra, és a kezdeti zavar után a várakozás végére beszélgetni kezdtünk. Beszélgetni úgy, ahogy csak mi tudunk. Ketten. Férj-feleség, szülőtársak. A már sok hónapja nélkülözött, ám nagyon jóleső és szükséges beszélgetést a hangosbemondó recsegése szakította félbe, fáradjunk a tárgyalóterembe, legyünk szívesek.

Hadarásban hallgattuk meg a jogszabályokat, a közös megegyezés részleteit, a gyerekeink körüli teendőket és rendelkezéseket, ugyan mindegyik után ki kellett mondanunk, hogy tudomásul vettük, meglepne, ha G. csak egyetlen egyre is emlékezne. Én se. Lopva néztünk egymásra a procedúra alatt. Ő a nyitott ablaknál ült, örültem is, hogy kap levegőt, szalad befele a büdös terembe az óbudai panelszag, de legalább némi levegőt is hoz, az most itt kell, kell nagyon. Lopva nézegettünk egymásra, de ahányszor ránéztem, muszáj volt elkapnom a tekintetem, mert kibírhatatlanul hasonlított a mai fizimiskája arra az emberre, akinek alkarját Z. születésekor feketére szorítottam.

Nem bírtam most a tekintetét, mert átszúrt rajta a régi biztonság, a meleg otthon, az erős férfi, a rejtélyes idegen, akibe egykor beleszerettem.

Inkább a rózsaszín műanyag tulipánt néztem a jegyzőkönyvet pötyögő, unott nő asztalán, a bírónő narancssárga gyöngysorát, a hozzá illő körömlakkal, a fűtőtest fölött elzárt vízcsapot... és néztem, hogyan igyekszik G. is a hasonszőrű kínjait elrejteni. Előlem. És önmaga elől.

Az ítélethirdetéshez fel kellett állni. Mintha vétkeztünk volna, mintha mi tehetnénk arról, hogy elbasztuk. Felálltunk, és én azonnal ordítani szerettem volna, szabadlábon védekezni, hadarni, hogy sajnálom, hogy nagyon fáj, hogy szégyellem, és nem így akartam.

Álltunk, akár az oltár előtt, G. keze pont úgy összekulcsolva, a homlokán csorgott a verejték most is, és én sírni kezdtem, nyüszítve, hátha az most itt segít, hátha elhisszük, hogy ez az egész meg sem történt, vagy ha igen, akkor nem így ér véget!

A bírónő megvárta, míg összeszedem magam. G. türelemmel és megértően nézett rám, de nem a szemembe. Aztán el kellett fogadni. És aztán alá kellett írni. Egyenként, ahogy az anyakönyvvezetőnél.

Mondhatnám, hogy sic transit gloria mundi, de persze már rég elmúlt, felégett, elégett, ez csak egy ócska színpadi szerepjáték, amit kegyetlenül végig kell csinálni, hogy értsd, minden élethelyzet végén lapul egy gigászi pofon, és ha azt hiszed, ki lehet kerülni, el lehet slisszanni mellette, át lehet sétálni az újba, akkor kurvára tévedsz. Nesze!

Elvált, kétgyerekes anyuka vagyok, közel 38 évesen. Itt ücsörgök egy kényelmetlen padon, lassan a mögöttünk lévők is elváltan jönnek ki a teremből, én viszont nem tudok felállni. Ha most elemelem a seggem erről a padról, más ül majd a helyemre. Ez pedig az én helyem! Én itt egy órája még feleség voltam.

Mi történt egy óra alatt...?

EszDé

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Tiko Aramyan