Dr. Gyurkó Szilvia: A rossz pillanatok nem tesznek rossz szülővé

–

Az időben visszamenni nem lehet (és nem is lenne jó). Nem tudjuk kitörölni azt a tudást, amit az elmúlt években szereztünk arról, hogyan fejlődik a gyermeki agy, hogyan hat a trauma, milyen mintákat és hogyan követnek a gyerekek, vagy hogy milyen szülő-gyerek kapcsolat lenne ideális. Szerintem hasznos, fontos és jó, hogy egyre többet tudunk arról, hogy mi a jó a gyerekeknek, mi szolgálja az egészséges fejlődésüket, és mi az, ami biztosan nem. 

Arra törekszünk, hogy ideális körülményeket teremtsünk. Csak hát, mint tudjuk, ideális körülményeket legfeljebb laboratóriumokban állítanak elő, és gondosan zárt Petri-csészékben tartanak fenn. Az élet meg nem ilyen.

A legjobb szándék ellenére is van, hogy hibázunk, hogy rossz döntést hozunk, hogy indulatosan olyat teszünk, amit higgadtan biztosan nem tennénk. Vagy egyszerűen észre sem vesszük, hogy egy helyzetben nem önmagunkként vagyunk jelen, hanem a saját anyánk, apánk szól a szánkból, és épp olyat mond, amivel amúgy nem is értünk egyet.

Aztán mégis megtörténik. 

És akkor ezzel a fene nagy tudásunkkal ott állunk leforrázva, lelkiismeret-furdalással, vagy bűntudattól gyötörve, és azt érezzük, hogy kudarcot vallottunk. Mi több, valami olyat csináltunk, ami fájdalmat, kárt, sérülést okozhat a gyereknek. 

Végig többes számot használtam, feltételezve, hogy mások is érzik így magukat, de igazából ez az egész nagyon a saját szülői élményem. Borzasztó sokáig fojtogatott a tudat, hogy miért nem tudok olyan jó szülő lenni, mint amilyen szeretnék. Sok-sok évbe telt, mire végre nem csak tudtam (mert megtanultam), hanem éreztem is, hogy a rossz, sikertelen pillanatok nem tesznek rossz, sikertelen szülővé. És most sem magamtól vagyok rettentő mód magabiztos, hanem azért, mert egy csomó segítséget kértem (és kaptam), meg időközben a gyerek is felnőtt. 

Ja, így könnyű. Tudom. 

Viszont, ha már így alakult, és ebből a pozícióból beszélhetek, szeretném jó hangosan elmondani, értem, hogy félelem van sok szülőben attól, vajon mivel tesz jót a gyerekének. És tisztában vagyok vele, hogy a gyerekjogi mondókámmal én is része vagyok a problémának. De azt is tudom, és remélem, hitelesen tudom képviselni:

az a szülő, aki szereti a gyerekét, elfogadja olyannak, amilyen, tisztelettel és figyelemmel bánik vele, az elég jó szülő. Ezzel így rendben van a gyerek, és ha történnek is hibák, rossz pillanatok, jó eséllyel fel lehet dolgozni őket, és együtt lehet élni velük felnőttként. 

Az elég jó szülőség lényege, hogy ha hibázol, holnap újra megpróbálhatod. Sőt, a hibáink csodálatosak, mert azokkal is tanulunk és tanítunk.  

Megtanítjuk a gyerekeket arra, hogy mit lehet olyankor tenni, ha valami félremegy. Hogyan bocsát meg az ember magának meg a másiknak, hogyan próbálja újra, mit változtat, hogyan lép tovább. Mert a hibázás, ha valamit elrontunk, ha rossz döntést hozunk, az még nem a vége a dolgoknak. Az csak egy állomás, ahonnan sokféle úton mehetünk tovább. Egy amerikai szerzőnél (aki az időről írt egy könyvet) olvastam nemrég azt a példát, hogy egy városban minden busz a központi pályaudvarról indul, és amíg ki nem ér a belvárosból, minden járat ugyanazon az útvonalon közlekedik. Az a turista, aki nem elég kitartó ahhoz, hogy fenn maradjon a buszon elég sokáig, sosem tudja meg, hogy jó irányba halad-e, mert hiába száll át másik járatra, az is ugyanarra megy majd. 

Szerintem ez jó példa arra, hogy a szülőség sokszor nem szól másról, mint a kitartásról. Arról, hogy tudom, ezt most végig kell csinálni, nincs más út. Lehet, hogy unalmas, lehet, hogy dühítő, és már nagyon szeretnék túl lenni rajta, de most ez van. És egész egyszerűen idő kell, hogy kiderüljön, tévedtem-e. Ha meg rossz irányba mentem, akkor nem kérdés, hogy átülök egy másik buszra, és megpróbálkozom valami mással. 

Elképesztően nehéz az élete annak a szülőnek, aki azt érzi, hogy sosem hibázhat, sosem lehetnek rossz pillanatai. Ennél már csak annak a gyereknek nehezebb, aki ilyen szülő mellett nő fel. A tökéletesség ugyanis fojtogató. És nem utolsósorban hamis. 

Nem laboratóriumi életet élünk, úgyhogy sosem leszünk se tévedhetetlenek, se tökéletesek. Lesznek rossz dolgok, amik kiakasztanak. És ilyenkor érzéseink lesznek. Mindenféle olyan érzés, amit nem szeretünk, mert negatívnak tartjuk. Miközben nem kellene félni attól, hogy a gyerek szomorúnak vagy dühösnek lásson minket. Ez is az élet része. Ilyen is van. Ilyenkor az a dolgunk, hogy biztosítsuk a gyereknek, hogy értse, mi történik, és kapjon megerősítést arról, hogy ez nem miatta van. Nem az ő hibája.  

Egyetlen szülő sem tud mindent, viszont az elég jó szülő felismeri, amivel elakadása, problémája van, vagy amiben jól jönne a segítség – és segítséget kér. (Újabb tanítás és jó minta a gyerek számára is.)

A gyereket nem a szavainkkal neveljük elsősorban, hanem a jelenlétünkkel. Minden egyes porcikánk szülő. Nem csak a szánk, amivel megkérjük, hogy mosogasson el. Nem csak a szemünk, amivel észrevesszük, milyen ügyesen mászott fel a fára. Nem csak a fülünk, amivel meghalljuk, hogy a megbeszélt időnél később jött haza a buliból.

Minden érzékszervünkkel, és minden emlékünkkel, mintánkkal és elhatározásunkkal együtt vagyunk szülők.

Egyes helyzetekben szerencsések vagyunk, és jó döntéseket hozunk. Más helyzetekben hibázunk, vagy rosszul döntünk. Viszont ezek a rossz döntések csak akkor tesznek minket rossz szülőkké, ha nem vesszük észre őket, ha nem vállalunk értük felelősséget, ha nem próbálunk tanulni belőlük, és korrigálni őket. 

Szerintem a szülőség ettől szép, hogy minderre lehetőségünk van. És ahonnan én nézem, higgyétek el, az egész tényleg olyan, mint az orosz népmesék: a végén minden jóra fordul. Ha pedig még nem fordult jóra, az csak annyit jelent, hogy még nincs itt a vége.

Dr. Gyurkó Szilvia

Fotó: Maria Korneeva / Getty Images