–

Megint nagy izgalommal készülődtem a találkozóra. Mennyi jó sztori lesz újra, meg majd mutogatjuk egymásnak a retikülökbe süllyesztett családi fényképalbumokat. Nézd, ez itt a Pistike. Ez meg a Pistike fia, a Karcsika. Mekkora kölyök már! És uram isten, a Beának meg új gyereke született, így... negyvenpár évesen. Nagyon bátor! És persze néhányan megint elváltak, de ilyen az élet. Néhányan meg újraházasodtak vagy külföldre költöztek, és ugyanolyan boldognak mondják magukat, mint a tizedik találkozón. 

Ilyenkor körbeülünk egy nagy asztalt, és mindenki elmondja zanzásítva a fél életét. A sorban ezúttal én voltam az utolsó, és éjfél után már azt kerestem, hol az a halkés, amivel el tudnám vágni az ütőereimet a hallottak miatt. Mert a korosztályom tagjai, az egykori osztálytársaim már közel sem válásos, meg „nincs-még-gyerekem” történetekkel érkeztek. Hanem sokkal keményebbekkel. Volt, aki hajléktalan lett, másnak a huszonéves, gyönyörű lánya rákos, valószínűleg elveszti a méhét. Ildikó története után viszont tényleg úgy voltam vele, a legjobb lenne itt és most felhajtani még egy pohár bort, aztán szépen, csendben eloldalogni haza, egyetlen szó nélkül.  

Ildi volt az osztály egyik legirigyelhetőbb lánya. Igazából nem adott rá okot, mert, bár piszokul jól éltek – a szó mindenféle értelmében, kiemelkedő anyagi körülmények között –, és két, egymást tényleg szerető-becsülő szülő gyerekeként, ő sosem volt felvágós, krakéler, „kivagyi”. Inkább az a csöndes, jó tanuló, magába mélyedő típus, aki nagyon kevesekkel barátkozik, és senkinek „nem mondja meg a tutit”. Akinek a teljesítménye végig kiegyensúlyozott és kitűnő. Vele sosem volt probléma, nem kapott megrovást, intőt... A középiskolát is simán vette. Aztán az egyetemen megismerkedett egy magas, jóképű, lendületes, sportos óriással. Mindketten orvosként végeztek, és a városunkban közös rendelőt nyitottak. Három gyönyörű gyerek, utazások, biztos egzisztencia, nyugodt élet. Mint a mesékben.   

Aztán Ildi, a csodált, gyönyörű, irigylésre méltó Ildi ezen az osztálytalálkozón felvillantotta az elmúlt több mint két évüket is. A legkisebb gyerekük is iskolás volt már, persze szintén jó tanuló – hetente többször járt reggeli edzésre az uszodába. Ilyenkor mindig ment vele az apa is, hogy a rendelés megkezdése előtt letudjon pár frissítő hosszt a szomszédos medencerészben. Aznap is így történt. Ám a hatalmas, sportos óriás egyszer csak lebukott a medence aljára, és többé nem is jött fel magától. A kamasz fiú tempózás közben hátranézett, kereste az apját, nem találta. Végül a mélybe bukva meglelte, és valahogy, erejét a végsőkig megfeszítve felvitte a felszínre az élettelen testet.

Nem tudom, miben lehet hinni ilyenkor. Az orvosokban, akik újra és újra elmondják, hogy bár nyitva a páciens szeme, úgysem fog reagálni semmire? A gyerekekben, akik nem akarják elfogadni a verdiktszerű diagnózist, és hosszú hónapokig várják, hogy visszatérjen közéjük az apjuk? A biztatásokban, hogy a közös vállalkozás egyedül, három gyerek mellett is fenntartható? A vakszerencsében, hogy majd csak előkerülnek valahogy a PIN-kódok, amelyek mögött a család vagyona, megtakarítása van a számlákon? Netán az agy végtelenül kifinomult, soha ki nem ismerhető részterületeiben, amelyek csodaszerűen talán mégis életre kelhetnek? Egyáltalán: léteznek még manapság csodák?  

Ildi férje majdnem három évig volt éber kómában. Mi, az ismerősei, leblokkoltunk. Először úgy éreztük, tisztelni kell ezt a végtelenül szomorú helyzetet, ezt a különleges tragédiát, és jó sokáig nem mertük elhívni sehová. Hiszen nem özvegy, de valahogy mégis. Hogy kell ezt kívülállóként kezelni? Elhívjuk egyáltalán koncertre meg közös kávézásra? És miről beszélgessünk? Betegségről, halálról, gondokról, pénzről, egészségügyről, vízről, úszásról, PIN-kódokról, fájdalomról nyilván nem kellene, nem szabad, nem illik. De – uram atyám – akkor miről lehet ilyenkor beszélgetni?   

És Ildi, az okos, mindig nyugodt Ildi elkezdett velünk hangversenyekre járni, és eljött meginni egy kávét. Nem szabadult fel, és mégis. Szép arcán ott maradt a jól ismert melankólia és fegyelmezettség, ott uralkodott a tudatosan visszaszorított belső feszültség, de néha felvillant egy ritkán látott, újszerű kifejezés is. Csak egy parányi szemvillanás. Hogy mégis van élet: menni kell, csinálni, gyereket nevelni, helytállni, bízni.   

„Mély fájdalommal tudatjuk...” – olvastam a napokban Ildi közleményének kezdő szavait. Elment tehát a „mindent nagyon élő”   óriás. Nem tudom, ilyenkor hogyan lehet továbbélni. De azt tudom, hogy megint lesz egy hangverseny, egy közös kávézás, ahol sokat beszélgetünk majd. Mindenfélékről. Talán arról is, milyen érzés az első özvegynek lenni közülünk.

Noémi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Johnstocker Production