-

Hogy lehet elválni egy ennyire kicsi gyerekkel? De mi történt? De mi történt PONTOSAN?

A kérdések, amelyek után már kevéssé ismerem a szó jelentését: türelem. Pedig egyébként én azt gondolom (…a baráti körben klasszikussá vált mondás szerint „én azt gondolom, és igazam van”) hogy amúgy elég türelmes lány vagyok.

De mivel konformista is vagyok (akaratom ellenére egyébként) meg hát a kíváncsiság is érthető, valahol (nem annak, aki benne van, de mindegy) hajt a megfelelési kényszer, és a legtöbb (mélyen az életembe, intim szférámba, becsületembe, önérzetembe – kívánt rész aláhúzandó) kérdésre mindig is megpróbáltam a helyzetnek, az aktuális vérmérsékletemnek és az igazságnak megfelelő válaszokat adni. Ezzel együtt is sokszor éreztem, hogy semmi közöd hozzá bazdmeg.

Tudom, hogy a lelki katasztrófaturizmus virágzó iparág, és én gyakran megtettem azt a szívességet korábban másoknak, hogy hagytam őket a virtuális véremben tapicskolni. Talán mindketten azt hittük, megkönnyebbülök, ha beszélek róla, de igazából nekem nem volt jó, sosem, így aztán beszüntettem a mentális karitatívkodást;

ne tessék engem szánni, sajnálni, ne tessék az én káromnak örülni, ne tessék az én bajomon elmélkedni, nincs itt semmi látnivaló, kérem, oszoljunk!

Egyéves volt szinte napra pontosan a válási papírokon a pecsét (és 2,5 a gyerekünk) amikor úgy esett, hogy osztálytalálkozóra invitáltak. A húszévesre. Kihagyhatatlan. (Mondtam már, hogy konformista lány vagyok?) Mert az úgy van, hogy nem vagyok rá büszke, de ha már így alakult, nem tagadom le. Nem azért, mert ennyire karakán volnék, de nem tudok nem beleállni, ha már ez a helyzet. Ami persze nem jó, ám gyávaságnak éreztem volna nem elmenni. Azért titokban örültem, hogy a beszámolós részre t é n y l e g nem tudok odaérni, valamiért abba a (téves) feltevésbe kapaszkodtam, hogy az esti, vacsorázós, kiscsoportos bulin majd könnyebben kezelem a helyzetet. Igyekeztem könnyed lélekkel érkezni: nagy ügy, volt már ilyen másokkal is. Mondtam magamnak... Sokszor... A kétórás utazás alatt szinte végig. Persze a könnyedség törékeny állapot, mindig vannak, akik nem tudnak hibázni, és rögtön odaütnek, ahol a legjobban fáj, sózzák az eleven sebet.

És aztán nem is tudnak leállni.

Én meg csak ültem, szórakozottan tekergettem az ujjaim között a borospohár szárát, és nem értettem. Mi az, amit nem lehet érteni?!

Elváltam. Kisgyerekkel. Nem viccből. Számtalan okom volt rá. Átgondoltam. Miért kell újra és újra feltenni olyan kérdéseket, amelyekről már az első alkalommal is kiderült, hogy nem akarok rájuk válaszolni?

Miért is mennék bele egy enyhe nyári éjszakán sok éve nem látott középiskolai barátnőknek az életem legfájdalmasabb részébe aprólékosan? (Számít-e az, hogy kinek jó, ha nekem nem?!)

Már-már bőgésig hajszoltam magam bánatomban (és némi alkoholba), de egyszer csak harcmodort váltottam. Nem szándékosan, nem tudatosan: eljött a pont (azt hiszem, a kiborulás előtti perc), amikor az ember lánya a bőgés előtti utolsó levegőt veszi. Ettől kaphatott oxigént az agyam, és talán emiatt jutott eszembe néhány dolog. Magamról. Az életemről. Emlékszem a pillanatra, amikor letettem a poharat, és az addigi becsületes, kielégítő magyarázatra törekedő, de a magánéletem intim részleteit a lehetőségekhez mérten védő válaszok helyett azt mondtam a jelenlévőknek (akik a jelek szerint még s o h a nem láttak válást, és nem tudják, miért következik be egy ily mértékben érthetetlen, rettentően csúnya dolog):

„Én nem vagyok az a lány, aki elválik. Így alakult, megvan az oka. Mindent megpróbáltam, ez van.”

És nem taglaltam tovább a történetünket, de azóta tartalmilag mindenki ezt a választ kapja, aki messzebb megy a témában, mint ahová magamtól hívtam.

Ja, és hogy hol van a gyerek apja? Van neki.

De fogadjuk el, hogy a világ sokféle, és attól, hogy nekünk a naposabb oldalon van a házunk, mások is élnek az utcában. És lehet, hogy most épp nem rájuk süt a nap, de a föld, ugye, forog.

Szigeti Éva

PS.: Ha esetleg magára ismerne a borászfiú, akivel aztán hajnalig roptuk, tavaly június 14-én virradóra valami rettentő lellei csehóban Neotonra (tudom, tudom, de hát van az a bánat), megörvendeztetne, ha... megtalálna. Talán már nem rontanám el.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Kichigin