Testvére juttatta villamosszékbe a nőt, hogy mentse a bőrét – A Rosenberg házaspár máig homályos kémtörténete

–

Kommunista tudósok az amerikai katonai titkok közelében

A bevándorló zsidó családból származó, villamosmérnökként dolgozó Julius Rosenberg és a színésznői álmokat dédelgető, ám végül egy hajózási társaságnál titkárnőként dolgozó Ethel Greenglass 1939-ben fogadtak örök hűséget egymásnak. A férfi már fiatal korától kezdve szimpatizált a kommunista ideológiával, be is lépett a New York-i Kommunista Ligába, aminek 1935-től vezetője lett.

Rosenberg végzettsége révén először az amerikai hadseregnél, később az Emerson műszaki vállalatnál dolgozott, ezáltal jelentős katonai és műszaki titokhoz fért hozzá. Ideológiai elkötelezettségből adódóan pedig nem meglepő, hogy a szovjet Belügyi Népbiztosság (NKVD) kémje, Szemjon Szemjonov felkereste a férfit, és beszervezte.

Rosenberg ezután évekig szivárogtatott adatokat a Szovjetuniónak, egyebek között katonai repülőgépek tervrajzait és egyéb bizalmas, repülésügyi iratokat adott át.

Mindeközben pedig maga is folyamatosan szervezett be tudósokat, így került a hálózatba többek között Max Elitcher, aki egy rakétatechnológiával foglalkozó cégnél dolgozott, és az amerikai kommunista párt tagja, Morton Sobell is.

Egészen 1944-ig Rosenberg és a vele kapcsolatban álló többi kém nem került közel atomtitkokhoz, ám ezen a nyáron Julius sógora, Ethel testvére, David Greenglass új megbízást kapott: Los Alamosba küldték, hogy a Manhattan-terven dolgozzon. Greenglass – aki Rosenberggel karöltve lelkes híve volt a kommunista nézeteknek, és sok más tudóssal egyetemben nem tartotta helyesnek, hogy az Egyesült Államok az egyedüli atomnagyhatalom – beszállt a szervezetbe, és Juliuson keresztül éveken át adott át atomtitkokat a szovjeteknek. 

Döbbenet a Fehér Házban

Amikor az amerikaiak 1945 augusztusában ledobták az atombombáikat először Hirosimára, majd Nagaszakira, a szovjetek a gyakorlatban is láthatták, mekkora pusztítást tud végezni egy nukleáris fegyver, és egyértelmű lett, hogy ha meg akarják őrizni nagyhatalmi pozíciójukat, nekik is szükségük van atombombára. Maga a bomba létezése viszont nem lepte meg a szovjet vezetést, hiszen addigra pontosan tudták, min dolgoznak ellenfeleik a Manhattan-terv keretében.

Mivel az amerikaiaknak fogalmuk sem volt arról, milyen kiterjedt hálózat szivárogtat a szovjeteknek, ezért Truman elnököt valóságos sokként érte a hír 1949 augusztusában, hogy a szovjetek sikeres atomkísérleten vannak túl, az első bomba felrobbant a mai Kazahsztán területén. Az amerikaiak ez idáig ugyanis abban a hitben éltek, hogy többéves, akár évtizedes előnyük van ezen a téren,

ráadásul a szovjet bomba szinte teljesen megegyezett Amerika Fat Man nevű fegyverével, amellyel Nagaszakit pusztították el.

A szovjetek azonban nem dicsekedtek rögtön, csak egy hónap múlva jelentették be az RDSZ–1, más néven Első Villámlás, 22 kilotonnás atombomba létezését. Az amúgy is feszült hidegháborús helyzeten pedig nem segített, hogy immár két atomnagyhatalom nézett farkasszemet egymással.

A lánc széthullik

Az amerikaiak számára hamar világossá vált, hogy a szovjet atombomba nem jöhetett volna létre a saját belső embereik árulása nélkül, így az FBI azonnal megkezdte a vizsgálatot. Öt hónapos nyomozás után vették elő Karl Fuchs brit tudóst, aki szintén a Manhattan-terven dolgozott, és aki 1950 januárjában önként tett vallomást a szivárogtatásáról. Ám nem csak a saját kémtevékenységéről számolt be, a vegyészként dolgozó, svájci származású Harry Goldot is lebuktatta, aki a hálózat egyik kulcsembere volt, tőle pedig a nyomozók hamar eljutottak Rosenberg sógoráig, Greenglassig. Greenglassnak akkor volt várandós a felesége, így menekülés helyett úgy döntött, vallomást tesz – ekkor dobta fel Juliust és Ethelt.

A kémhálózat híre futótűzként terjedt, az emberek minden sarkon kommunista kémeket sejtettek, a hisztérikus közhangulat, a revans követelése és az efféle hangokat lelkesen kiszolgáló állami szereplők nem segítettek Rosenbergék helyzetén.

Ahogy az sem, hogy Greengrass mellett szinte mindenki más is ellenük vallott, akik vádalku keretében enyhébb büntetést kaptak.

Olyan dolgokat varrtak a nyakukba, amiket el sem követtek, a hamis tanúzásban pedig Ethel bátyja, David Greenglass járt az élen.

Megalapozatlan vádak, túlzó ítélet

A Rosenberg házaspár a végsőkig kitartott az ártatlansága mellett, és a többiekkel ellentétben senkire sem tettek terhelő vallomást.

Azt viszont, hogy a kémek lincselését óhajtó közhangulat mennyire befolyásolta az ügy menetét és végkifejletét, jól mutatja, hogy Rosenbergéket végül úgy ítélték halálra, hogy konkrét tárgyi bizonyíték nem volt ellenük, csak a többi kém, köztük Ethel bátyjának vallomása.

Ezekre alapozva nemcsak kémkedéssel vádolták meg őket, hanem amerikai állampolgárok tízmillióinak veszélyeztetésével (hiszen segítettek a szovjeteknek atombombát csinálni), sőt a vád szerint a koreai háború kirobbanásában is szerepük volt.

Azt 1995 óta biztosan tudjuk, hogy Julius tényleg kémkedett a szovjeteknek, ám Ethel szerepe a mai napig tisztázatlan. Ő egészen addig nem is került a hatóságok látókörébe, amíg a bátyja ellene nem vallott, és a legvalószínűbb, hogy a legnagyobb bűne, hogy legépelte a bátyja egyik kézzel írott listáját, amin beszervezhető emberek nevei sorakoztak – ezért pedig a halálbüntetés erős túlzásnak tűnik. Főleg úgy, hogy az ügy többi szereplője a vádalku nyomán néhány év fegyházbüntetést kapott, nem beszélve azokról a tudósokról, akiknek a neve fel sem merült a nyomozás során, pedig kulcsszerepet játszottak a szivárogtatásban.

Theodore Hall például önként vitte be a hóna alatt a Szovjetunió New York-i nagykövetségére a Fat Man névre keresztelt atombomba tervrajzát, mert nem értett egyet az Egyesült Államok atommonopóliumával.

Hall sosem került se börtönbe, se a kivégzőosztag elé, 74 évesen halt meg rákban.

Ám nem csak a kémek vesztét óhajtók tábora növekedett, a Rosenberg házaspár felmentését követelők csoportja is egyre népesebb lett. Az eljárás jogszerűségét vitatók azzal érveltek, hogy konkrét bizonyítékok híján nem lehet senkit kivégezni. A házsaspár védelmében olyan hírességek is megszólaltak, mint Jean-Paul Sartre, Bertolt Brecht, Pablo Picasso és Albert Einstein, de még az akkor hivatalban lévő pápa, XII. Piusz is ellenezte, hogy halálbüntetést kapjanak. Ám Eisenhower nem kegyelmezett meg nekik, így a pár két évet töltött a halálsoron, mielőtt 1953. június 19-én villamosszékben kivégezték volna őket.

Egyvalaki biztosan hazudott

Ethel bátyja, David Greenglass a vádalku nyomán 15 évet kapott, ám már 1960-ban szabadult. 2014-ben, 92 évesen halt meg. 2001-ben egy tévéinterjúban bevallotta, hogy hazudott, amikor vallomásában azt állította, hogy Ethel segített neki rejtjelezni atomtitkokat, amiket aztán eljuttattak a szovjetekhez.

Amikor az interjúban megkérdezték, érez-e bűntudatot, azt mondta, amikor kísérti a múlt, a felesége tartja benne a lelket azzal, hogy azt mondja neki: „Nézz ránk. Élünk.”

Ethel és Julius fiai hat- és kilencévesek voltak, amikor a szüleiket kivégezték.

Dián Dóri

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT, és ITT

Kiemelt kép: Getty Images / Universal History Archive