„Milyen csodálatos, hogy mind itt vagyunk, egy házban. Mindenki, aki a legjobban szeret téged” – Nimi születésnapi meglepetése

–

„Ki kér narancsot?” – kérdezem, miközben minibuszunkkal lehúzódtam az út szélére Epidaurosz városka citrusligetei mellett. „Én, én!”, „Gam ani!”, „And me!” – hangzottak a feleletek három különböző nyelven, engem pedig egyszeriben nosztalgikus, már-már déjà vu érzés fogott el. Ismerős volt a napszítta autókárpit illata, a virágzó narancsfák látványa, de még az elhangzott szavak is. 

Aztán ahogy kiszálltam a kocsiból, előszedtem a zsebemben a hőségben foszlásnak indult tízeuróst, és fizetni készültem a narancsért, majd egyszeriben megjelent mögöttem Papa (az édesapám), és Aba (Nimi apukája), mert mindketten rájöttek, grépfrútot és mandarint is szeretnének, minden a helyére került.

Én voltam ők!

Gyerekkorom nyarait gyakorta töltöttük Görögországban – édesanyám születésnapja nyár közepén volt, így évről évre úgy időzítettük a vakációt, hogy itt ünnepelhessük meg. Pöfögő-zörgő kocsinkkal elindultunk Budapestről, egyetlen sátorral, és egy raklapnyi konzervvel (kedvencem a sárgaborsó-főzelék volt), és ott álltunk meg, ahol kedvünk szottyant. 

Reggelire kenyeret és görögdinnyét ettünk, ebédre aprócska kempingfőzőn melegítettük meg a bádogdobozban tartósított lakomáinkat, este pedig bementünk valamelyik közeli kisvárosba, és mindhárman, Mama, Papa, és én, elrágcsáltunk egy-egy hurkapálcányi szuvlákit, tzatzikibe mártogatva. Amúgy meg csak hevertünk a parton, és beszélgettünk. 

A Mama szülinapján mentünk csak „rendes” étterembe – én ilyenkor mindig rántott húst kerestem, de sose volt, így aztán beértem sült krumplival és kólával. Anyám felvette a legszebb szoknyáját – „cigány szoknya”, ahogy ő hívta a tucatnyi színes anyagból összefércelt rokolyát, és időről időre, ha egy fehér és rózsaszín murvafürttel ékes portát látott, beállt a kék ajtó elé: „Titike, csinálj rólam egy fotót!”

Én voltam Titike – az etimológia úgy festett, hogy Kristóf, Kristi, Ti, Titi, Titike. És bár tizenhét esztendeje, amióta belépett az örökkévalóságba az égi ajtón, senki sem szólít Titinek, az esszencia ugyanaz… csak akkor én ültem az autó hátsó ülésén.

Középen – ahogy most a Papa. És előrehajoltam a két első ülés közé dugva a fejemet, megragadtam a háttámlákat, és mindenfélét kérdeztem, meg mondtam, míg a szüleim rám nem szóltak, hogy rángatom az ülésüket, és néha, ha már nagyon régóta beszéltem nagyok sok mindenről, felhangosították a zenét, hogy elnyomja a hangomat a rádióból a La Isla Bonita. Most pedig elöl ülök. És vezetek. Kezem a kormányon, mögöttem három zacskó: narancs, citrom, mandarin, a hangszórókból enyhe recsegéssel dől, hogy „I want to be where the sun warms the sky”, mellettem pedig a párom, Nimi. Akinek – pont mint a Mamának anno – születésnapja van.

Néha, mikor meg-megállunk valahol, Návplió város felé utazva, egy olívaliget mellett, vagy egy kis kávézóban ámulatba ejtő kilátással a Szaróni-öbölre, megkér: „Kon, can you take a photo of me?” Az etimológia úgy néz ki, hogy Krishtof, Krishtof Konhaja – Nimi dialektusa első szakácskönyvem címével becézve engem –, majd csak Konhaja, s végül… Kon.

Két órán át vezetek, míg megérkezünk Kiveri falucskába – amelynek nevén minden egyes alkalommal, amikor ki kell mondanom, éretlen, ám annál őszintébb vihogásban török ki –, és útközben azon gondolkodom, hogy ez az egész milyen elképesztően szürreális. Mikor lettem én hétévesből negyvenéves, és mikor lettek a szüleink negyvenből hetvenévesek? A furaságfaktort fokozza, hogy Kiveri néhány kilométerre van Tolótól, ahol évről évre kempingeztünk. És szülinapoztunk. Mamáékkal, Valiékkal, a nagynénémékkel, aki édesanyámhoz hasonlatosan szintén Oroszlán volt, és Szandráékkal, az unokatesómékkal – ha én voltam a nap, ő volt az én „holdam”, ugyanaz az energia mint én, lányban. Volt, hogy velünk nyaralt a Mama testvére, Peti, és felesége, Edit, a gyerekekkel, „Kis Perti”-vel, és Krisztivel, akivel szintén nagyon egy húron pendültünk. Kristi és Kriszti… 

Megérkeztünk a tengerparti házikóba, ahol három napot töltünk. Nimi, a papák, és Ima Irit, Nimi édasanyja. Aki most A Nő. Az egyetlen „lány” a csapatunkban, aki négy fiúval szemben is igazi amazon, mátriárka, Magna Mater.

Egy személyben mindenki, aki hiányzik: kísértetiesen hasonlít Nimi imádott nagymamájára, de rafinált is, mint Szandra, széllelbélelt, mint Kriszti, cserfes, mint Edit, titokzatos és őszinte, mint Vali, és feltétel nélkül szeret. Mint a Mama. 

Pukkan a pezsgő, heverünk a majdnem nyári napon, szunyókálunk egy kicsit a hideg levegőt árasztó kandalló mellett – a kétszáz éves vityilló öreg tartógerendái pedig fedelet vonnak a fejünk fölé. Szinte megmagyarázhatatlan, hogy miért érezzük magunkat otthon. Miért olyan természetes, hogy ez az öt ember, aki az elmúlt hét évben sosem töltött együtt egy teljes napot, pontosan úgy működik, mint egy összeszokott család – annak minden csodájával és hercehurcájával. 

Ez első Nimi-szülinap, amikor nem kettesben ünnepelünk. Szeretünk kettesben ünnepelni – kiszakadni mindenből, kicsit leválni mindenkiről, és pont azt tenni, enni, inni, amit akarunk, és akkor, amikor nekünk jólesik. De most így is jó. A harmincadikat tavaly tíz napon át ünnepeltük – királyi bánásmódban, és kiszámíthatatlan meglepetésekben volt része mindennap, egész nap. Az idén úgy alakult, hogy mint általában mindenünket, amink van, igazságosan elosztjuk ezt is – az ünnepet. 

A nagy utazásunk előtti estén közös szülinapi zsúrt csaptunk: Audrey és Wendy barátnőink is mostanság ünnepelnek, így hát összetrombitáltuk mindhármuk szeretteit, és hatalmasat lakomáztunk. Bilio néni, Megalohori falucska rég bezárt tavernájának egykori konyhás-nagyasszonya főzött ránk, majd hajnalig roptuk a táncot. Nimi mellett én is kaptam ajándékot: Máriosztól, a falucska táncos lábú ötévesétől, aki végigropta velem az estét – a Single Ladies koreográfiáját jobban nyomja, mint én. „Ez te vagy, ez Nimi, ez pedig az anyukád” – adta a kezembe rajzát, amelyen egy lebegő női alak hosszú karokkal ölelt engem és a szerelmemet. „Ez gyönyörű. Köszönöm” – és csak hogy értsem, hogy érti-e a világomat, megkérdeztem: „És hol van az anyukám?” „Az égben” – felelte. A gyerekek még reggelig táncoltak volna – de a szüleink kissé kifáradtak, és fázni kezdtek, így hazamentünk „lefektetni őket”. 

De van valami, amiről nem tudtam és nem is akartam lemondani – arról, hogy legyen legalább egy olyan meglepetés, amitől az ünnepeltnek tátva marad a szája.

Amikor a szülinapi ebéd után az egész család a délutáni sziesztát élvezte, azt mondtam Niminek: „Van egy meglepetésprogram, amit lefoglaltam ma délutánra mindannyiunknak – de most, hogy mindenki lefeküdt pihenni, nincs szívem felkelteni őket. Mit szólnál, ha csak kettesben elszöknénk egy órára? 

Újra a volán mögé ültem, s meg sem álltunk Návplióig, majd így szóltam: „Meg kell néznem a térképen, merre kell mennünk pontosan”, ám a valóságban titkos üzenetet küldtem: „Egy perc, és ott vagyunk.” Majd a célállomás felé sétálva felragyogott a szemem: „Nézd csak, Nimi! A térkép szerint ez a híres návpliói kívánsághíd. Átsétálunk rajta? Ő pedig gyanútlanul elindult. „Menj csak, csinálok rólad pár képet” – mondtam, és megnyomtam a videó rögzítés gombot…

Ahogy átlépett a várárok-hídon (ami természetesen „csak” egy sima híd volt egészen eddig a napig), és belépett régi városfal kapuján, egyszeriben hunyorogni kezdett – egy ismerős sziluett bontakozott ki a távolból. A (nem) idegen egyre közelebb lépett, egy ponton pedig Nimi ékesen így szólt: „Fuck!”, és innen már csak másodpercek teltek el, míg a Londonban élő bátyja szorosan átölelte. A szupertitkos művelet megvalósult… de mennyi hazugság árán! 

Omri aznap hajnalban érkezett meg Athénba, én pedig folyamatosan kapcsolatban voltam vele – ám ezt Nimi mellett a szülők sem tudhatták. „Egy perc, csak a hívnak az Airbnb-től a ház kapcsán”, „Gyorsan meglocsolom a kertet… olyan meleg nap van, ma ráfér másodszorra is!”, „A kocsiban hagytam a telefonomat, visszaszaladok érte” – füllentettem folyékonyan, közben pedig más sem zajlott, mint koordináták kiadása, és tervek szövése.

Most pedig itt álltak előttem, egymás karjaiban, és mindhármunknak csorognak a könnyei. „Nagyon félelmetes, hogy így tudsz hazudni” – mondta nekem szipogva Nimi, én pedig biztosítottam róla, hogy csak jó ügyek érdekében használom e tehetségemet. De még hátravolt egy tripla csavar: hazavinni Omrit a szülőknek, akik laposakat pislogva szürcsölik a kávéjukat a szunyóka után. Láttam már egy-két dolgot életemben, ami lenyűgözött, de ilyet soha. 

Látni, ahogy egy anya nem hisz a szemének, amint megpillantja a régen látott fiát, ahogyan sikkant, sír, hebeg-habog, ahogyan szorítja magához, mintha csak egy álomkép volna, mely bármikor elillanhat, ha elengedi… minden kétséget kizáróan ez volt a közös családi utazásunk legkatartikusabb pillanata.

Emberfeletti boldogság lebegett körül mindannyiunkat, én pedig olyan büszke voltam Omrira, hogy meglépte a majd megléphetetlent.

@kristofandnimi Warning - get a box of tissue nearby cos this will make you cry… ;) Nimi’s brother, Omri and I teamed up to surprise the whole family with a tearful reunion. Watch them not believing their eyes as their boy walks in - secretly flying in to Greece from the UK. #FamilyFirst ♬ original sound - KristofAndNimi

Aznap este már hatan ültük körbe az asztalt – és miközben a sokadik születésnapi terülj, terülj, asztalkámról majszoltunk, Nimi megkérdezte a Papát: „Hogyan találkoztatok Kristóf anyukájával?” „Kata és én…” – kezdett bele, de a folytatást nem írom le, az már legyen egy következő fejezet, elég az hozzá, hogy egyszer csak heten lettünk az asztal körül. A Mama is meglepett minket az ünnepi vacsorán, megelevenedve minden róla szóló mese minden szavában. 

Éjfél felé járt, mire felálltunk az asztaltól, Ima Irit, Nimi édesanyja pedig odaszaladt hozzám, és a tenyere közé fogta az arcomat, majd forrón megpuszilt. Az ő karja vett körül – de az édesanyám ölelését éreztem. Ezzel a búcsúcsókkal pedig, hipp-hopp!, el is reppent. „Visszament az égbe elmesélni a nagymamámnak, mit látott. Most Baileyst isznak és rólunk pletykálnak” – mondta Nimi, amikor lekapcsoltuk a lámpát az ágyunk mellett. 

„Milyen csodálatos, hogy mind itt vagyunk, egy házban. Mindenki, aki a legjobban szeret téged. Látod, micsoda ragyogást hozol az emberek életébe? Ugye érzed, milyen fontos kapocs vagy közöttünk?” – kérdeztem, de feleletet már nem kaptam, csak némi nyammogást, egy-két kedves kis horkantást, majd egy nagy mély levegőt, és végül elégedett szuszogást. De ezekben minden válasz benne volt. Születésnapokról… szeretetről… összetartozásról. Családról.

Steiner Kristóf

Képek: Omri Dagan