Steiner Kristóf: Ma összeházasodtunk, másodszor is – ezúttal csak mi ketten

–

Az első esküvőnk négy éve volt Tel-Avivban, augusztus 31-én, a nyár utolsó napján. Nem akartuk, hogy bárki összeadjon minket, így magunk vezényeltük le a ceremóniát, amely jogi szempontból tulajdonképpen „csak” egy szakadáresküvő volt: azt akartuk, hogy a családunk és a barátaink velünk ünnepeljék a döntésünket: összekötjük az életünket. Egy nyilvános szerződéskötés helyett a szeretet örömteli ünnepére hívtunk mindenkit, és arra kértük őket, hogy ne ajándékozzanak meg minket, inkább költsék a pénzüket a vacsorájukra és az italaikra, ugyanis cateringet sem szerveztünk. Készítettünk egy lejátszási listát a kedvenc dalainkból, a dekoráció 108 napraforgó volt, a helyszín pedig a kedvenc bárunk tetőterasza, amely a régi Jaffa bolhapiacára néz. 

El sem tudtuk képzelni, hogy egy esküvő ennél egyszerűbb is lehet, vagy hogy lehet ennél „Nimi és Kristóf”-osabb módon házasodni. Ezen a héten, szeptember 1-jén, az ősz első napján azonban ennek pont az ellenkezője történt meg.

Ismét igent mondtunk, de most egy kormánytisztviselő előtt, egy dél-portugáliai kisvárosban.

Élünk-halunk az ünneplésért, de nem azért házasodtunk meg újra, hogy újabb bulit rendezzünk, hanem azért, mert Izrael kormánya megszüntette a partnerségi vízumunkat, miután Görögországba költöztünk. Új otthonunkban megtudtuk, hogy itt sem házasodhatunk össze, hiszen egyikünk sem görög. Magyarország pedig soha nem is volt választási lehetőség, hiszen a kormányunk szerint a meleg párok nem nevezhetik magukat családnak.

Mi család vagyunk, attól a naptól fogva, amikor úgy döntöttünk, hogy együtt éljük le az életünket. Bármennyire keveset jelentenek is számunkra a dokumentumok, rájöttünk: egy olyan világban, ahol az LMBTQ-embereket diszkriminálják és bántalmazzák, biztonságra, láthatóságra van szükségünk. A világjárvány után, amikor azon kaptuk magunkat, hogy nem ülhettünk ugyanabban az autóban, mert nem volt jogi kapcsolatunk, és az örökbefogadási kérelem benyújtása előtt, hogy biztosra vehessük, mindketten leendő gyerekünk apjai lehetünk jogi szempontból is, úgy döntöttünk: többé nem kockáztatunk.

Az esküvőnk reggeléig fogalmunk sem volt, mi fog történni – Portóba repültünk, hogy időpontot kérjünk a nagy nap kitűzésére. Portugáliához fűződő kapcsolatunknak köszönhetően (Nimi édesapjának gyökerei a spanyol inkvizíció előtti időkre nyúlnak vissza, amikor a családnak el kellett menekülnie az országból) itt könnyen beindíthattuk a folyamatot… vagy legalábbis ezt gondoltuk. Ám hiába érkeztünk meg minden szükséges papírral, fordítással és bélyegzővel a reptérről egyenesen kormányhivatalba, ott megtagadták tőlünk a regisztrációt, és közölték: felkészületlenül, hiányos paksamétával érkeztünk. 

Szerencsére azonban három magyar őrangyal állt mellettünk: Magdi (az 1998 óta Portóban élő idegenvezető), Kriszti (aki teljes munkaidőben segíti a Lisszabonba érkező emberek álmait, legyen szó személyre szabott nyaralásról, bonyolult jogi folyamatokról, vagy egy tökéletes esküvőről), és Rita (aki rendezvényszervező céget vezet Faróban, helyi férjével, Cesarral együtt).

A tanácsuk kezdettől fogva az volt, hogy ne adjuk fel, mert a portugál bürokrácia nagyjából úgy működik, hogy minden hivatalban mindenki mást mond.

Három sikertelen próbálkozás után Porto jogi labirintusában azt javasolták nekünk, hogy próbáljunk szerencsét az egyik legkisebb településen… 

Már majdnem éjfél volt, amikor megkaptuk a hírt: ha holnap délig eljutunk egy Portótól 555 kilométerre lévő kis városkába, ott azonnal megházasodhatunk. Így aztán foglaltunk egy autót, és napkeltére már úton is voltunk az esküvőnkre. A városházára érkezve bevezettek minket abba a helyiségbe, ahol a ceremóniák történnek – egy tárgyalóterembe sima fehér falakkal, amit perceken belül egy kis botanikus kertté változtattunk, az összes növényt összegyűjtve az irodából és környékéről. Szuper last minute-akcióban Cesar még egy helyi fotóst is talált nekünk, hogy tizenöt perces szertartásunkat örökké tartó emlékké változtassa.

„Ti, Kristóf és Nimrod, azzal a döntéssel jöttetek, hogy összeházasodtok, családot alkotva és közös otthont építve, az egység, a tisztelet és a hűség jegyében”

– mondta Annabella, az anyakönyvvezető, aki az ebédidejét áldozta fel azért, hogy összeadhasson minket. Mosolyogva nézett a két könnyező férfira, akik fehér atlétát és koszos, lyukas tornacipőt viseltek. Az öltözetünk egyetlen „csilivili” eleme a rajtunk lévő egy-egy nyaklánc volt: Nimi néhai nagymamája ezüst nyakéke, és egy 40. születésnapi ajándék a Steinerektől: újrahasznosított anyagokból és természetes kristályokból készül nyaklánc. Ezek gondoskodtak arról, hogy szeretett családtagjaink is velünk lehessenek kicsit.

Nem volt gyűrűnk, nem volt pezsgő, nem volt ünnepi lakoma, és nem is volt szükségünk egyikre sem – csakis egymásra, és az alapvető emberi jogra, hogy szerethessünk, és szeretve lehessünk. Érzelmes és gyönyörű volt felismerni, hogy miután az esemény végén megcsókoltuk egymást, végre teljesen és kétségtelenül, legálisan férjként és férjként lépünk ki majd az ajtón.

De azt nem tudtunk, hogy nemcsak a jogi helyzetünk, hanem az egymáshoz való érzelmi kapcsolatunk is változik majd. Egy kis sétát tettünk a város szűk utcáin a régi, portugál csempével díszített házak között, és egyszerűen nem tudtuk elengedni egymás kezét.

„Nem instruállak titeket, mert minden, amit csináltok, minden, ami vagytok, minden, amit közvetítetek, tökéletes” – mondta Jael, a fotós, aki végig követett minket, amint megtettük az első lépéseinket mint Mr. és Mr.

Közvetlenül azelőtt, hogy beültünk volna az autónkba, és nekivágtunk volna az 555 kilométernek visszafelé, egy fiatal hajléktalan srác lépett hozzánk, és azt kérdezte: „Adnátok nekem három és fél eurót, hogy vegyek magamnak egy ebédet?” Kotorásztunk a zsebünkben, összeszedtük az érméket, sok szerencsét kívántunk a fiúnak, és ahogy elindultunk a kocsival, ráeszméltünk: első közös „befektetésünk” házaspárként egy rászoruló ebédje volt. És ez olyan jó érzés volt.

Majd, ahogy a párok teszik a szertartásuk után, elindultunk a nagyon valószínűtlen ünnepi lakománk helyszínére. Mivel az esküvő előtt egyáltalán nem volt lehetőségünk enni, és mire visszaérkeznénk Portóba, már minden zárva lenne, egyenesen a sárga-kék bútorüzlet éttermébe furikáztunk, hogy ott fagyasztott vegán húsgolyókkal, kissé kihűlt zöldségpogácsákkal, picit sápatag sült krumplival, enyhén túlfőtt brokkolival, három darab koktélparadicsommal megpakolt salátával, és felvizezett kólával ünnepeljünk, amibe tettem egy csepp áfonyalét, hogy koktélnak nevezhessük. És mégis, sokkal kielégítőbb volt, mintha egy magánszakács fine dining fogásokat szolgálna fel nekünk, ezüst tálcán. 

Mert olyan valóságos volt, amilyen az élet maga.

Mert az, hogy egy esküvő mennyire különleges, nem azon múlik, hogy valaki mennyire igyekszik páratlanul pompássá tenni. Mert úgy éreztük, nincs más forgatókönyv a világon, ami jobban passzolna hozzánk, a kapcsolatunkhoz, a szerelmünkhöz, mint ez a véletlenszerű, spontán, különös esküvő. 

Jóval éjfél után jártunk, amikor végre fejest ugorhattunk az ágyunkba, megrészegülten az érzelmektől és a rubinvörös portóitól. „Ismét egy kaland, ami csak velünk történhet meg” – nevettünk, majd adtunk egymásnak egy hosszú jóéjt-csókot, és máris mélyen aludtunk, szorosan egymás karjaiban. Mi, a föld két legszerencsésebb embere, akiknek – hála az égnek – nem adatott meg, hogy klasszikus értelemben „álomesküvőjük” legyen. Az viszont igen, hogy olyan esküvőjük legyen, amelyről álmodni sem mertek.

Steiner Kristóf és Nimrod Dagan

Képek: Jael Guerreiro