–

Nemhogy nem jó anya, de nem is ember

Nem tudhatja senki, milyen a szülés utáni depresszió, amíg át nem éli. Amikor minden azt sugallja, hogy az életed már nem a tiéd, mindenedet a babának kell adnod, és nincs a tükörképedben már egy ismerős vonás sem. Amikor rettenetes, ijesztő gondolataid támadnak arról, hogy bárcsak visszaforgathatnád az idő kerekét. Hogy te ezt az egészet nem, vagy nem így akartad. Amikor hirtelen a halál gondolata kevésbé ijesztő, mint akár csak belenézni a kiságyba. 

Nem, ezek nem olyan gondolatok, amiket egy anya ki mer mondani hangosan. Hiszen az anya ápol, ölel, szeret. Aki erre nem képes, aki nem hálás egyfolytában a gyerekéért, az nemhogy nem jó anya, de nem is ember. Szörnyeteg. Máglyára való démon. 

„Elkezdtem azon gondolkodni, hogy »hiszen a kisfiam születéséig én jól voltam. Mi van, ha ő az oka?« Mi van, ha…” – mondja a dokumentumfilmes Elisabeth Sankey, aki évekkel ezelőtt az egyhónapos kisfiával együtt került pszichiátriára, miután súlyos szülés utáni depressziót és szorongást állapítottak meg nála.

Öngyilkossági gondolatai voltak és már az is megfordult a fejében, hogy a babájával tesz valamit. Szerencsére időben kapott segítséget, és olyan osztályra került, ahol perinatális mentális betegségekkel küzdő édesanyák a babájukkal együtt gyógyulhatnak. 

Elisabeth összesen nyolc hetet töltött a pszichiátrián, ahol életre szóló barátságokat kötött. Az ő, és a az ott a megismert anyák történetei bontakoznak ki a 2024-ben bemutatott Witches című dokumentumfilmjében (a Mubi streaming-szolgáltató kínálatában nézhető meg), amit a napokban a Brit Filmnapok keretében volt alkalmam megnézni. Olyan mondatok hangzanak el, olyan történeteket mesélnek a szereplők, amilyeneket fikciós filmben látva túlzásnak gondolnánk.

Esetükben azonban az elszabadult forgatókönyvíró maga az élet. Soha nem láttam még ilyen bátor filmet, amiben nők el merik mondani, milyen gondolataik támadtak például a szülés utáni pszichózis állapotában. 

A filmben a perinatális mentális egészséget párhuzamba állítják a boszorkánysággal, miközben Pálffi György Final Cut című szkeccsfilmjéhez hasonlóan pár másodpercenként témába vágó filmrészletek támogatják meg és festik alá az épp elhangzó történeteket. Elisabeth Sankey minden eszközt bevet, hogy érzékeltesse azt a sötét örvényt, amibe egy anya képes belesodródni, és a boszorkányos párhuzam is tökéletesen működik – nem csak vizuálisan.

A sátán hangja

A szülés utáni pszichózisban szenvedő nőknek gyakran látomásaik vannak, hallucinálnak, és visszatérő elem, hogy az ördögöt látják, vagy a sátán hangját hallják. 

Andrea Yates esete megrázta a világot, amikor 2001-ben egy pszichotikus epizód során vízbe fojtotta öt gyermekét, mert azt hitte, egy sátáni hang azt súgta, ez az egyetlen módja annak, hogy megmentse őket a pokoltól. De a filmben megszólaló egyik édesanya azért fontolgatta az öngyilkosságot, mert nem bírta elhallgattatni a fejében duruzsuló rettenetes hangot, ami azt sugallta, hogy szexuálisan bántalmazni fogja a kisbabáját. Soha nem tett ilyet, mégis, halálosan rettegett ettől. Van olyan férfi megszólaló is, aki azt meséli el, hogyan veszítette el egyik napról a másikra a feleségét és a kisbabáját, mert nem vették időben észre a pszichózis jeleit. 

Elisabeth a depressziója legmélyebb pontján nagyon közel került ehhez a végzetes ponthoz és a filmben el is mondja, hogy gyakran gondolkodik azon, mi lett volna, ha nem kap időben segítséget. 

De a pszichiátriai kezelés után hiába teltek el hónapok, Elisabeth-et folyamatosan kísértették azok a szörnyű gondolatok, amik a kisfiával kapcsolatban fordultak meg a fejében szülés után. Elviselhetetlen bűntudata volt. 

„Ki akartam vágni magamból, eltemetni és megtagadni a személyt, akivé akkor váltam. Szégyelltem és gyűlöltem azt az énemet és a gondolatokat, amik a fejembe fészkelték magukat. Tudtam, hogy a betegségem szüleményei voltak, de ettől nem lett könnyebb elviselni, milyen iszonyú dolgok jártak a fejemben. Ekkor jutottak eszembe a boszorkányok. Mindig is a megszállottjuk voltam, hiszen ők a női erő, ugyanakkor a társadalom nőkkel szembeni ősi félelmeinek megtestesítői is” – meséli Elisabeth.

A boszorkány szóról általában a társadalmi elvárások előtt fejet nem hajtó, zabolátlan nők, vagy a megvetett, elhagyatott, csúf banyák jutnak eszünkbe. Elisabeth számára a boszorkányok viszont a reményt jelentették. Erőt adtak neki. 

„Rájöttem: bátorságra van szükségem ahhoz, hogy elfogadjam az a személyt, akit gonosznak, szánalmasnak és betegnek tartottam, mert valójában ez mind én magam voltam” – emlékszik vissza Elisabeth. 

Nem kell minket kínozni, megcsináljuk magunknak

A XVII. században a boszorkányüldözés nemcsak a társadalmi elnyomás, hanem a bűntudat és a szégyen leképeződése is volt.

Márpedig ezek az érzések máig a női lét velejárói. 

Olvasva a 1645-ös boszorkányperek vallomásait, Elisabeth egyértelmű sorsközösséget fedezett fel.

Amikor 1645 nyarán Matthew Hopkins, az egyik leghírhedtebb „boszorkányvadász” – aki arról lett ismert, hogy mindenhol „talált” boszorkányt –, megérkezett Suffolkba, már több mint hatvan éve zajlottak boszorkányperek Angliában. Az ebben az időszakban született periratok között akad jónéhány önkéntes vallomás. Ezekkel nagyon kevés kutatás foglalkozik, de Elisabeth az iratokat olvasván úgy érezte, megfejtette, miért vallhatták magukat önként bűnösnek ezek a nők. 

Ő is jól ismerte a bűntudatot és a tökéletesség elérhetetlen követelményét, amely végül arra késztette ezeket a nőket, hogy önmagukat ítéljék halálra. Ahogyan akkoriban a nők a sátánnal magyarázták mentális betegségeiket, ma is sokan érzik úgy, hogy az anyaság nemes feladatában kudarcot vallva ördögivé váltak. 

Nem kellett az akkori nőket fizikailag megkínozni ahhoz, hogy valljanak (nem is volt akkoriban Európában ez jellemző a boszorkányperek esetében), a társadalmi elvárások és a nőkre nehezedő nyomás éppen elég volt hozzá.

Ezt a gondolatot érdemes kihangosítani: tehát ezek a nők pontosan tudták, mi történik majd velük, ha vallanak, mégis megtették, kínzás nélkül. Végtelenül szimbolikus és fájdalmas tanulsága ez a női-anyai lét sötét oldalának. Nem kell minket kínozni, megcsináljuk mi magunknak. És volt az a szint, amikor a kivégzés jelentette a megváltást. 

Verbális máglyarakás

Elisabeth szerint a pszichiátrián megismert nők, anyák sorstársi közössége olyan, mint a boszorkánykör. Ismerik a sötétséget, farkasszemet néztek az ördöggel, a legiszonyúbb démonokkal, tudván, hogy ha ez napvilágra kerül, a társadalom kiveti őket magából. Ami néhány száz éve a bitófa, az most a kommentszekció, a beszólogató rokonság, a toxikus védőnő, vagy gyerekorvos. Verbális máglyarakás, szisztematikus, kibírhatatlan bűntudatkeltés. 

A gyógyulási folyamatában Elisabeth ezért is foglalkozott rengeteget az anyai bűntudattal, a soha nem szűnő nyomással, hogy tökéletesnek kell lenni: tökéletes anyának, tökéletes feleségnek, tökéletes nőnek. 

„Nem hibázhatunk. Ez pedig egy olyan börtön, amelyet sokszor mi építünk magunk köré” 

– mondja Elisabeth. „Igaz, a betegségem a hormonokkal kezdődött, de az valódi pusztítást a bűntudat és a szégyen végezte. Mára elfogadtam, hogy a női létnek végtelen arca van. Már nem akarok jó anya lenni, hiszen ebben már egy hónap után kudarcot vallottam. És ez felszabadító érzés. Egyszerűen csak hálás vagyok azért, hogy itt lehetek. Hogy a fiam minden reggel az ölembe kucorodik. Hogy látom őt, ahogy boldogan majszolja a tortáját. Hogy élek. Hogy öregedhetek. Hogy tökéletlenül, vadul, akár őrülten, de mindenek felett: szabadon létezhetek, repülhetek. Mint egy boszorkány.”

Szabó Anna Eszter