Amikor a saját szemednek és fülednek sem hihetsz – Keresd az illúzió forrását!

–

Akármennyire bízunk az érzékszerveinkben, azok sokszor becsapnak minket, és érdekes módon éppen azért, hogy elősegítsék a világban való eligazodásunkat. Hiszen hiába más objektíven egy kanapé színe, amikor éjszaka van, mint a reggeli tűző napfényben, elég kínos lenne, ha mi hol feketének, hol bordónak érzékelnénk azt, és azzal sem járnánk jól, ha a tőlünk pár száz méterre haladó autóról azt feltételeznénk, hogy valóban gyűszűnyi méretű.

Az agyunk azonban az érzékszerveinkből származó információkat nem kontroll nélkül fogadja be, hanem összeveti korábbi tapasztalataival. Az észlelés tehát nem csupán az érzékszerveikből érkező információk befogadása, hanem egy úgynevezett felülről lefelé irányuló folyamat is egyben: korábbi tapasztalataink alapján az agyunk is irányítja azt, mit és hogyan észlelünk, és ez az észlelet néha nem a valóságot tükrözi. Ezzel a fél világ 2015-ben kezdett el foglalkozni, amikor hihetetlen sebességgel terjedt el az interneten az a bizonyos kék-fekete ruha, amit az emberek egy része arany-fehérnek látott.

Az illúzió magyarázatát az úgynevezett szín- és világosságkonstanciában kell keresnünk

Egy tárgy színe attól függ, hogy fehér megvilágításban a színspektrum egyes részeit milyen arányban veri vissza. A megvilágítás azonban értelemszerűen nem mindig fehér, ezért az agyunk a környezeti információkat is figyelembe véve megpróbálja megbecsülni, hogy milyen lehet az adott tárgy megvilágítása, és ez alapján határozza meg a valódi színét. A kanapénk tehát este és reggel is bordó marad. Ez a színkonstancia. A világosságkonstancia pedig azt jelenti, hogy a változó megvilágítás ellenére is állandónak érzékeljük a tárgyak világosságát.

Bizonyos esetekben azonban becsaphat minket az agyunk. Ez történik a ruha esetében is. Mivel a fotó úgy készült, hogy azon nem sok környezetből érkező vizuális jelbe kapaszkodhatunk, az emberek agya kétféle megoldással is előállt.

Akik úgy értelmezik a képet, hogy a fotó beltérben készült, és a ruha mesterséges fénnyel van megvilágítva, kék-feketének érzékelik azt. Méghozzá azért, mert a mesterséges fényről tudja az agyunk, hogy általában sárgás, ezért azonnal kivonja a látványból a sárgás elemeket, ezáltal lesz a látvány kék-fekete. Akik azonban úgy észlelik a képet, hogy a háttérben természetes fény van, és a ruha árnyékban van, az árnyék esetében megszokott kékes árnyalatokat fogják kivonni az észleletükből, ezáltal a ruha számukra fehérnek és aranynak hat. Mivel pedig maga a szín is egy olyan észlelet, amely az agyunkban születik meg, igazából teljesen mindegy, hogy a fotózott ruha a valóságban kék és fekete volt, hiszen a fénykép alapján ettől még kétféleképpen észlelhető. Az a megállapítás tehát, hogy annak van igaza, aki a ruhát a „maga valóságában”, kéknek-és feketének látta, nem helytálló. Hiszen, ha a ruhát eredetiben nézzük, akkor minden megfelelő színlátással rendelkező ember kéknek és feketének látta volna. A fotó azonban csalóka volt, és ez okozta az internet felbolydulását annak idején.

Sokkal érdekesebb azonban, hogy mi az eltérő észlelet magyarázata

Egy következtetés szerint a korán kelő, pacsirta típusú emberek, akik több időt töltenek természetes fények között, sokkal inkább látták a ruhát aranynak és fehérnek, mivel azt feltételezik, hogy a dolgokat általában természetes fény világítja meg. Az éjszakai baglyok viszont, akik több mesterséges megvilágítással találkoznak, kék-feketének látták.

Hasonló történik az izgalmas dámatábla-illúzió (chackerboard illusion) esetében is, ahol A és B négyzet valójában ugyanolyan színű – ezt könnyedén ellenőrizhetjük csupán azzal, hogy letakarjuk a környezetüket –, mégis, A-t sötétebbnek érzékeljük, ugyanis világos kockákkal van körülvéve, míg B sötétekkel, ez utóbbira pedig egy árnyék is vetül, ezért agyunk annak a sötétítő erejét is kivonja az érzékelésből. 

 

A homorú arc

A konstanciák esetében már szó volt arról, hogy az észleletben nemcsak az úgynevezett alulról felfelé irányuló folyamatok – tehát a „bemenet”, azaz maga az érzékelés – számít, hanem az is, ahogyan agyunk segíti az értelmezést, tehát a felülről lefelé irányuló folyamatok. Erre azért van szükség, mert egyfajta előzetes tudás arról, hogy a dolgoknak milyennek kellene lenniük, rengeteg időt spórol meg nekünk az észleletek értelmezésekor. Azt, hogy ez a folyamat milyen erős lehet, remekül illusztrálja a homorú arc illúzió.

Az, hogy az emberi arcok domborúak és nem homorúak, egy olyan mélyen gyökerező tapasztalás, hogy szinte képtelenek vagyunk az arcokat másképp érzékelni. A valóságban nem is kell, hiszen tényleg nincs senkinek homorú arca. Ha azonban egy emberi arcot ábrázoló öntőformát vagy maszkot nézünk a homorú oldaláról, akkor is domborúnak érzékeljük azt, még akkor is, ha egyértelművé teszik számunkra, hogy homorú. A videó remekül szemlélteti, hogy az agyunk milyen hihetetlen sebességgel „változtatja” a maszk homorú oldalát is domborúvá, amint szembe kerül velünk. Persze, ha előre ismerjük a trükköt, és nagyon koncentrálunk bizonyos pontokra a maszkon, meg tudjuk magunkat erőltetni, hogy azt a valóságnak megfelelően lássuk, de az illúziónak nem ez a lényege: amikor az egészet tekintjük ugyanis, és gyors ítéletre van szükség, az emberek döntő többsége domborúnak látja mindkét oldalról.

Ma már azt is tudjuk, hogy különböző vizuális ingerekre a látórendszer különböző területei ingerlődnek: ez az arcok esetében is így van.

Nagyon érdekesek azonban azok a kutatási eredmények, amelyek szerint a skizofréniával élő emberek a neurotipikus emberekhez képest sokkal nagyobb arányban érzékelik a maszkot homorúnak. A feltételezések szerint ez az esetükben a felülről lefelé irányuló, az érzékelést kontrolláló folyamatok gyengébb működése miatt lehet.

Óriások és törpék

Az egyik kedvenc illúzióm mindenképpen az Ames-szoba. Talán azért, mert alacsony vagyok, és mindig vágytam arra, hogy legalább egy napra kipróbálhassam, milyen lehet magasnak lenni. Nos, habár én magam nem érzékelhetném, egy Ames-szobába belépve a külső szemlélő számára pár másodperc alatt óriássá nőhetnék.

Az illúzió lényege itt is hasonló, mint a többi esetben: olyan mélyen belénk gyökerezett tudás az, hogy egy szoba általában téglatest alakú és derékszögek alkotják, hogy ez minden egyéb tapasztalásunkat felülírja az Ames-szobával kapcsolatban. A szoba ráadásul úgy van megépítve, hogy a vizuális jelzőingerek – amikbe észleléskor kapaszkodunk – mind azt a látszatot keltik, hogy az valóban egy hagyományos paraméterekkel rendelkező helyiség, miközben egyáltalán nem az: igazából teljesen el van torzítva. Amikor egy kémlelőlyukon keresztül benézünk a szobába, aminek az egyik sarkában áll egy ember, aki a szemünk láttára átmegy a szoba másik sarkába, úgy látjuk, mintha hirtelen megnőtt volna, miközben a torzított háttér előtt valójában egy emelkedőn halad felfelé. A vizuális jelzőingerek (ablakok, padló mintázata) becsapós elrendezése és a tipikus szobákról alkotott elképzelésünk miatt az agyunk nem érzékeli, hogy a szoba egyik sarkában álló alak valójába kétszer olyan távol és alacsonyabban van tőlünk, mint a szoba másik sarkában.

Az illúzióban a legszórakoztatóbb az, hogy még akkor sem tudunk szabadulni az értelmezésünktől, amikor elmagyarázzák nekünk a szoba működését, vagy ha egy ember a szoba egyik sarkából a másikba sétálgat folyamatosan. Az illúzió magyarázata, hogy az agyunk a látott kép több értelmezése közül azt választja, amely a leginkább illeszkedik a korábbi tapasztalataihoz. Ebben a videóban a híres amerikai pszichológus, Philip Zimbardo magyarázza el és mutatja meg a szoba működését.

Jól hallok?!

Ha különböző érzékszerveinkkel egyszerre dolgozunk fel egy ingert, akkor az érzékszervek által kapott információk hatnak egymásra, és befolyásolják az együttes észleletet. Ennek egyik legszórakoztatóbb demonstrációja az úgynevezett McGurk-effektus. Mindenképpen érdemes az alábbi videóval indítani, amelynél jobbat a McGurk-hatás érzékeltetésére hosszasan keresve sem találtam az interneten, ezért most, kérem, tekintsünk el a rossz képminőségtől. A feladat mindössze annyi, hogy először nézzük végig a videót, majd újra indítsuk el, de ezúttal csukott szemmel, csupán hallgatva. 

 

Remélhetőleg mindenkinél megtörtént az illúzió! Vagyis az, hogy nyitott szemmel nézve a videót a férfi azt mondja: da-da, míg csukott szemmel hallgatva azt, hogy: ba-ba. A valóságban a hang ba-ba, a szájmozgás pedig: ga-ga. Tehát a da-da sem hanggal, sem artikulálva nem jelenik meg, mégis, a fülünkkel hallva a ba-t, és a szemünkkel érzékelve a ga artikulációt, a kettő közti diszkrepanciát agyunk úgy oldja fel, hogy a kettő kombinációját: da-t észlel. Órákat tudnék ezzel a videóval szórakozni, mert nekem úgyis működik, ha ki-be csukom a szemem, miközben nézem: egy tizedmásodperc alatt változik a hang, amit észlelek. Az is nagyon érdekes – erre az egyik YouTube kommentelő világított rá –, hogy még akkor is a da-t halljuk, ha a képet nem szemből nézzük, csupán csak perifériás látómezőnkben van.

Változási vakság

Van ugyanakkor olyan helyzet, amikor nagyon is nyilvánvaló vizuális ingereket nem észlelünk, mert a figyelmünket valami másra összpontosítjuk. Igazság szerint az esetek döntő többségében számunkra látszólag irreleváns vizuális ingerek fölött elsiklunk. Ennek bizonyítására számos kísérletet végeztek. Most a három kedvenc videómat szeretném bemutatni a témában.

Íme, az első:

A feladat mindössze annyi, hogy megszámoljuk, a fehér pólóban játszó csapat tagjai összesen hány alkalommal passzolták egymásnak a kosárlabdát.

Ha megnéztük a videót, akkor ott el is magyarázzák, hogy mi a trükk: míg a passzolgatások zajlanak, egy gorillajelmezbe öltözött ember halad át a színen, aki még meg is áll a mellét döngetni. Ez az egész intermezzo kilenc másodpercig tart, mégis, a videót nézők 50 százaléka nem veszi észre, mert a passzok számlálásával van elfoglalva. Nézzük meg a kísérletet újra egy kicsit más környezetben úgy, hogy már tudjuk, jönni fog a gorilla. A feladat ismét csak a passzok számlálása:

A gorillát már biztosan az is észlelte, aki az első videóban nem, hiszen számított rá. Az azonban könnyen lehet, hogy azon felül viszont nem vette észre, hogy a játék közben megváltozik a függöny színe, és az egyik fekete pólós játékos elhagyja a színpadot. Vagyis: még ha fel is vagyunk készülve arra, hogy valami meglepő változás fog történni, akkor is hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni más egyéb, ugyancsak meglepő változásokat. A legjobb ezekben a videókban, hogy amint tudomást szerzünk arról, mi változott, már teljesen egyértelmű lesz, és nehéz megérteni, hogyan voltunk képesek azt az első alkalommal elszalasztani.

Végül pedig egy humoros brit hirdetés, amelyben arra hívják fel az autósok figyelmét, hogy vigyázzanak a biciklistákra, és vezetés közben koncentráljanak az úton zajló történésekre:

Nos, kinek sikerült mind a huszonegy változást kiszúrnia?

Nem árt, ha tisztában vagyunk azzal, hogy az észleletünk nem mindig az objektív valóságot tükrözi, sőt, sokszor köszönőviszonyban sincs vele. Ráadásul érzékszerveink adekvát használata nem egyértelmű, azt az agyunknak meg kell tanulnia: erről egy remek novellát írt Látva nem látni címmel Oliver Sacks, amelyben a gyerekkora óta vak Virgil szemét megműtik, ám ő látóként rettentő nehezen igazodik el a világban, hiszen fogalma sincs az azzal érzékelhető valóságról. Ami pedig talán a legfontosabb tanulság az az, hogy nagyon könnyű minket becsapni, hiába látunk valamit a saját szemünkkel, vagy hallunk a saját fülünkkel, az attól még lehet hamis. Emellett pedig érdemes magunkat hozzászoktatni a gondolathoz, hogy amit mi érzékelünk a világból, az sohasem lehet ugyanaz, mint amit a másik ember észlel belőle.

Kerekes Anna

Források: ITT és ITT

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett: Általános pszichológia I. Észlelés és figyelem (207), OSIRIS

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/francescoch