–

Boldogító igen

Még mindig élesen emlékszem a gondolataimra, amik akkor törtek rám, amikor húsz évvel ezelőtt az anyakönyvvezető elé álltam az akkor még én jövendőbeli férjemmel. „Hál’ istennek, soha többé nem kell táncolnom” – jutott eszembe. Annak idején ugyanis, internet és Tinder híján még az volt a kocsmákon és fesztiválokon kívül a legelterjedtebb ismerkedési mód, ha az ember elvonult a barátaival valamilyen buliba, diszkóba, pinceklubba, falunapra, habpartiba vagy becsületsüllyesztőbe, és ott önfeledt riszálásnak álcázott násztánccal igyekezett felhívni magára a párkapcsolati szempontból szóba jöhető hölgyek vagy urak figyelmét. Igen ám, de én ehhez mindig rendkívül szégyenlősnek éreztem magamat, így ahhoz, hogy képessé váljak mások előtt ropni, tekintélyes mennyiségű alkoholt kellett magamba dönteni, a bátorságom ezáltal való növelése azonban fordítottan volt arányos a mozgáskultúrám kifinomultságával.

Ám így, hogy sikeresen oltár elé vonszoltam a kiszemelt hímet, úgy éreztem, örökre megszabadultam a fröccsáztatta makarénázástól.

Megmutassam a köldököm?

Amire viszont mások élesen emlékezhetnek velem kapcsolatban a húszas éveim elejéről, az az, hogy lehetetlenül rövid pólókban bizony előszeretettel mutogattam a hasamat, pontosabban a hasfalamat, mert hogy akkoriban még az izmokon és a bőrön kívül nem nagyon volt arrafelé más. 

via GIPHY

Aztán valahol csavart rajtam egyet a világ, és a két fenti tényállás ellenkező előjelet kapott. Egyrészről manapság a hasamat már egyáltalán nem óhajtom senkinek sem mutogatni, ha nem muszáj. A két terhesség, a csillió ebéd, vacsora, vendégség, piknik és búfelejtő ez-meg-azozás következtében ugyanis olyan lett, mint maga Barbamama, soha nem lehet tudni, hogy milyen alakot vesz fel öt perc múlva, a reggel még egész okésból estére simán hozom egy második trimeszteres gravida megjelenését. A körmérete is igazságtalan metamorfózissal jár: hosszú hetek aszkétizmusának köszönhetően hajlandó egyáltalán megmozdulni negatív irányba, pozitívba viszont olyan önfeledten átfordul, mint a flakonból kifújt hajhab: ha csak rápillantok a szemem sarkából egy pizzát házhoz rendelő szórólapra, már felugrott rám négy úszógumi. Ezzel szemben viszont táncolni meg egész megszerettem, de csak úgy otthon, magamnak, egyedül, és már távolról sem azzal a céllal, hogy a csípőmozgásommal fűzzem be az épp aktuális urakat.

Aztán képzeld csak, mi történt: 

Egy december eleji estén a sors furcsa fintorának köszönhetően egyszer csak elhatároztam: újra kapcsolatba lépek a hasammal, és megpróbálom elfogadni, sőt talán meg is szeretni. Mondom: talán.

Így, mielőtt meggondolom magam, gyorsan be is jelentkeztem az egyik hastánciskola bemutatóórájára. Nagyon bölcsen december végére, azaz épp a nagy karácsonyi zabálás és egy kétnapos vidéki disznóvágás utánára, csak hogy még nagyobb legyen a kihívás.

Őszinte leszek: majdnem nem mentem el az időpontra. Ott álldogáltam a tükör előtt, a toros káposzta zsírja még a szájam sarkában csillogott, a derekam csak nem lett az ünnepi dínomdánom következtében nádszálvékony (nem is értem!), a bugit sem éreztem magamban… de aztán megéreztem: vagy most összeszorítom a fogam, és beleállok ebbe az egészbe, vagy a belem és én örökre eltávolodunk lelkiekben egymástól.

via GIPHY

Azóta pedig áldom az eszem, hogy meghoztam ezt a döntést, hastáncolni ugyanis (és ezt természetesen még zsenge kezdőként, de irtó lelkesen írom) az egyik legszuperebb dolog a világon. Mondom is, hogy miért!

1. Biodiverz női közösség

Teljesen felesleges volt azon aggódnom, hogy netán majd fájdalmasan kilógok a hastáncosok sorából, az órát látogató hölgyközönség ugyanis üdítően színes, korban, formában és méretben is. Amellett hamar rájöttem: ehhez a mozgásformához kinézhetsz bárhogy, de egy biztos, garantáltan sokkal szebbnek és nőiesebbnek fogod látni magadat, amint elindul a csípőd egy nyolcasra, vagy megtanulod úgy rázni a seggedet, mint Shakira. Hogy az olyan viccesebbnek hangzó instrukciókról már ne is beszéljünk, mint amikor mellel lépsz, vagy az ujjbegyeiddel épp hogy végigsimítasz a formádon, hogy mutasd, íme, a portéka, mielőtt szendén elfednéd mindezt egy kézmozdulattal, netán a fátyollal. 

„Nehéz úgy prédikálni a képernyőzésről, ha közben mi nyomkodjuk a telefont és órákat töltünk a gép előtt” – Szülők és gyerekek a digitális térben

WMN Life – 2022. február 17. – SzAE

 

2. Szórakoztató, de kőkemény sport

A hastánc kiváló módszer arra, hogy megerősítsed vele a törzsizmokat (ami ülőmunkát végzőként különösen fontos, amellett a segítségével elkerülheted a krónikus hátfájást), de a karizmokat is jóval tónusosabbá teszi, ha két órán át kell az ember lányának kecsesen a levegőbe emelve tartania a karjait (viszlát integető leffentyűk!). Ami nekem még sokat segített: a lépések – legalábbis a kezdő szinten, a többiről még sajnos nem tudok nyilatkozni – nem túl bonyolultak. Így nem éreztem magam úgy, mint annak idején az egyik step aerobik órán, ahol olyan hamar elvesztettem a fonalat, hogy a többiek és a saját mozgásom közötti kontraszt láttán az összes önbecsülésem porrá zúzódott a 29. percre. 

3. Endorfintermelődés

A zenék pörgősek és vidámak, amitől az embernek önkéntelenül is mosolyra húzódik a szája, és szinte érzed, ahogy végigáramlanak a boldogsághormonok az ereidben.

4. Szexinek érezheted magad (legalábbis egy darabig) 

Állsz a tükörrel szemben, a karjaid kecsesen a két oldaladon a levegőben, az ujjaidat is úgy tartod, mintha csak egy erdei nimfa lennél, a csípődön a rázókendő kacéran megcsörren minden egyes mozdulatodra. Közben megindul a feneked, a melled kidülleszted, jobbra libbensz könnyedén, aztán balra, már épp látod magadban megcsillanni a hét fátyoltáncot lejtő femme fatale-t… amikor hirtelen szétesik az egész, vagy azért, mert túlságosan koncentráltál a feladatra, vagy mert még nem gyakoroltál eleget. De az érzés már ott van benned, tudod, hogy ez is egy kulcs ahhoz, hogy ki tudd bontakoztatni a nőiességedet, innentől már csak gyakorolni kell, azt meg lehet, amikor csak kedved szottyan, főzés, takarítás, fogmosás közben, vagy mialatt pakolod el a gigászi rumlit a szombat esti vendégség után kissé pityókásan (nekem is csak mesélték).

via GIPHY

5. A legjobb módszer kamaszok ráncba szedésére

Úgy bizony, jól olvastad, nem elírás. Egyik este, amikor hazaestem a hastánc óráról, annyira lelkes voltam az élménytől, hogy szerettem volna megmutatni az én lakli kisfiamnak, miket tanultam. Nos… ha láttad volna azt az iszonyt az arcán. Talán ha ott helyben egy nagy haleffel felszabom a mellkasom, kitépem a saját szívem, és az orra előtt nyersen elfogyasztom, nem okozok benne akkora traumát, mint a lehetőségtől, hogy netán körözök egyet a csípőmmel az orra előtt. 

És innentől fogva, kedves szülőtársak, tudtam: nyert ügyem van. Mostantól csak annyit kell tennem, hogy diagonálban állok, a karjaimat szép lassan felemelem, és az én csemetém már csinálja is, amit mondok: mos, főz, takarít, és még a szemetet is leviszi. Szóval lehet, hogy a végén mégiscsak előveszem azt a húszéves koromban jó mélyre elsüllyesztett haspólót, aztán hadd szóljon a Hips don’t lie.

Fiala Borcsa

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/filmstudio