„Nehéz úgy prédikálni a képernyőzésről, ha közben mi nyomkodjuk a telefont és órákat töltünk a gép előtt” – Szülők és gyerekek a digitális térben

–

Pontosan emlékszem arra az estére, amikor apánk megérkezett a munkahelyéről, és beüzemelte a számítógépet. Hogy mennyi ideig tartott, nem tudom, de a következő kép, ami beugrik, hogy a bátyám már neki is ült a Prince nevű játékkal megmenteni a hercegnőt. Én akkor öt-hat éves lehettem. Nekem sosem sikerült megmenteni a csodaszép királylányt, általában felnyársalt valamelyik csapda. Megrázott minden alkalommal a „halálom”, de nagyon motivált, hogy lássam, mi történik, ha a herceg mégiscsak eljut szíve hölgyéhez. Ismétlem, akkoriban óvodás voltam. Ez mostani fejjel, immár dupla szülőként egészen felfoghatatlan, de más világot éltünk akkor még. 

Háttércsere, embertrancsírozás és kellemetlen Facebook-státuszok

Arra is emlékszem, amikor elköltöztünk, és az új házban nem sokkal később új gépünk is lett, Windows 95 futott rajta, ami addigra az akkori legjobb barátnőméknek is volt, és én is akartam hátteret, képernyővédőt cserélni úgy, mint ő. Ez volt a nagy móka akkoriban: hátterekkel szórakozni. Közben egyre több programot ismertünk meg, volt egy enciklopédiás lemezünk is, ami egy őskori Wikipédiának felelt meg, én pedig órákat töltöttem a böngészésével. És persze flippereztem, sokat rajzoltam a Paintben, meg volt valami állatos animációkészítő program is.

Aztán egyszer csak jött a bátyám a nagyágyúval: a GTA-val (Grand Theft Auto). Ez ugyebár az a játék, ami felülnézetben mutatja a várost, és főhősünk autókat lop, amelyekkel aztán átmegy a gyalogosokon (ami pontot ér, pláne, ha egy csapat krisnást csaptál el), fegyvereket szerez, amiket használ is, küldetéseket teljesít, anélkül, hogy a rendőrök elkapnák. Ma is bármikor fel tudom idézni fejben a trancsírozós hangokat, ahogy átment az autó az embereken… Tulajdonképpen minél rémesebb dolgokat csináltál, annál több pontot kaptál. Hát, ezzel játszottunk órákat. A tesóm játszott, én néztem, olykor cseréltünk. Ha belegondolok, az a durva, hogy olykor a cumis kisöcsém is felült az asztalra nézni; ez egy igazi közös tesós program volt, imádtuk. Őrület.

Én végül is lemorzsolódtam egy idő után, nem annyira érdekeltek a bátyám kedvencei, kipróbáltam ezt-azt, Disney-játékokat, meg valami stratégiai birodalomépítőset, de voltam akkora könyvmoly, hogy végül inkább az olvasást választottam. Nálam végül nem ment át a dolog függőségbe. (A tévénézés már más tészta volt, rongyosra néztük a kedvenc filmjeinket, a televízió előtt vacsorázva Dallast, később Vészhelyzetet, meg Friderikusz műsorait…)

Az a helyzet, hogy számomra ezek a számítógép előtt töltött idők igazi meleg, családias, jó emlékek.

A későbbiekben aztán én is aktívan belemerültem a közösségi felületekbe, volt iWiW és MySpace-oldalam is. És persze később jött a Facebook. Annak idején lehetetlen, kellemetlen marhaságokat posztoltam Facebookomra, amire „a nagy kékség” előszeretettel emlékeztet azóta is. Talán nem is baj, mert önreflexióra kényszerít.

Tinikorban és fiatal felnőttként amúgy is sok hülyeséget csinál az ember a való életben is, hát akkor mi mást várnánk a virtuális életterünktől?! 

És most itt állok, két gyerek anyjaként, már egészen máshogy látom a gyerekek és a digitális eszközök kapcsolatát, és kezdem azt is kapiskálni, hogy mennyi mindent nem tanultam meg én magam – az adataim védelmétől a saját digitális lábnyomom kontrollálásáig –, amit közben már nekem kellene tanítanom nekik.

Amikor a gyerekeink megjelennek a digitális terekben, még csak nem is a képernyőidő önmagában a legnagyobb kihívás (legföljebb ez az első tanulási-tanítási pont)… a java  csak utána jön. De erre még visszatérünk.

Van, hogy fokozottan résen kell lenni

A személyes tapasztalat, amit a két szememmel látok: a képernyő rémes hatással lehet a gyerekekre. Nyilván vannak fokozatai, nem minden gyerek őrül meg fél órányi telefonozástól, de nálunk a nagyobbik arca egészen bevörösödik, ha megkaparintja a telefont, leizzad, és azt kell mondjam, ijesztően felfokozott állapotba kerül. Ilyen esetekben muszáj tudatosabban állnunk a kérdéshez, szóval mi ebből a szempontból szélsőségeseknek bizonyulhatunk azzal, hogy egyszerűen letiltjuk vagy elvesszük tőle. 

Főleg úgy, hogy közben nekünk, szülőknek is vannak kilengéseink a pörgősebb, melósabb időszakokban. De alapvetően az a szabály, hogy hétköznap nincs semmilyen képernyő, csak hétvégén. Olyankor lehet egy órát játszani (a nagynak) a focis játékkal az apja telefonján, és mesét nézni. 

Aztán ott a személyes példamutatás kérdése is, ami főleg a járvány óta még bonyolultabb, hiszen rengetegen kényszerültünk home office-ba, így a felnőttek képernyőideje jócskán megugrott.

Nehéz úgy prédikálni a képernyőzésről, ha közben mi láthatóan sokat nyomkodjuk a telefont, és órákat töltünk a gép előtt.

Mindig mondjuk, hogy ez a munka miatt van, én például konkrétan is, hogy „Na, végre nem kell már dolgozni”, ahogy lerakom a laptopot, telefont, és megérkezem a jelenbe. 

Ez jó trükk, és nemcsak a gyerekek felé, hanem saját magamnak is: fontosnak érzem, hogy legyen kimondva, nem csak céltalanul kütyüzünk, és ha lerakom, akkor tényleg lerakom. A szabadidőre ott egy jó könyv, társasozás, séta a parkban, beszélgetés, bármi.

Ez persze csak papíron (azaz képernyőn) ilyen egyszerű. Mert nem lehet szem elől téveszteni, hogy 2022-t írunk, és a mai gyerekeket nemhogy nem lehet elszigetelni a digitális világtól, de még árthatunk is vele, hiszen ma már a virtuális tér is az életterünk számottevő része. Ha nem készítjük fel rá őket, akkor totálisan védtelenek lesznek.

Ahhoz pedig, hogy fel tudjuk őket készíteni a tudatos eszköz- és internethasználatra, nekünk, felnőtteknek is képben kell lennünk mindennel, úgyhogy az edukációt és tudatosodást szülőként sem nem lehet elég korán elkezdeni. Mert – mint a gyerekekkel való együttélés más területein – itt is elsősorban a példamutatás és csak másodsorban „a szülői hegyibeszéd” segít.

Úgy pedig nem érdemes nekifutni a példamutatásnak, hogy az ember maga is gondolkodás nélkül kattintja le sorban az adatvédelmi beleegyező nyilatkozatokat, és átgondolatlanul posztol, oszt meg, vagy kommentel mindenféle tartalmat… 

De tény, hogy ahány ház, annyi gyerek, annyi szülő, annyi temperamentum, és annyi szabály. Így egy picit körülszaglásztam, hogy a szerkesztőségben mi a helyzet ezen a téren, hátha tudunk tanulni egymástól (vagy egymás hibájából) valamit.

Tóth Flóra kislányai nyolc- és hat évesek, saját okoseszközük nincs még, de van otthon tévé, tablet, retró konzol, meg persze laptop és telefon, amiket bizonyos szabályok mellett bizonyos dolgokra használhatnak.

„A képernyőidőt illetően rugalmasak, de szigorúak vagyunk, a sok karantén és mindenféle ebből eredő otthonmaradás miatt gyakran kötünk képernyős kompromisszumot, hogy dolgozni tudjunk. De azért

van pár ökölszabály: az új tartalmakat együtt fogyasztjuk, és a filmnézést családi programként kezeljük. Viszont az újranézés már lehet ad hoc menekülő útvonal, ha például interjút készítek, akkor felügyelet nélkül láthatják a filmet.

Az offline konzolokkal játszhatnak úgy, hogy nem vagyunk jelen a helyiségben, de tableten játszani, esetleg a Google-ben keresgélni csak felnőtt mellett lehet. Van egy régi offline telefonunk, azt szokták videózásra használni, komplett kis LEGO-filmeket készítenek vele, ezt például bele sem számolom a képernyőidőbe.”

Nálunk a hétvégi alkalmak teljesen rugalmasak, nézhetnek reggel is valamit, és délután általában valami közös mozizás a program, főleg, ha rossz az idő. Flóráéknál is egészen hasonló, néhány eltéréssel: 

„Minden reggel nézhetnek egy húszperces mesét, amíg magukhoz térnek. Hétköznap nincs más képernyőzés, csak ha valamilyen helyzet van. Hétvégén összefüggően maximum egy óra, de néha mindkét nap, és ebben a szókirakótól a supermariózáson át a Wordben való pötyögésig minden benne van, tehát értelmes és nem annyira értelmes tevékenység is. Szintén hétvégéken (vagy karanténos napokon) jellemző az egész estés filmnézés együtt, popcornnal, mindenfélével.”

Ami a szülői példamutatást illeti, az ő családjukban is az a helyzet, hogy a szülőknek foglalkozásukból adódóan gyakran kell képernyő elé ülni.

„Nagy videózajban élnek, rendszeresen foglalkozunk videós tartalmak gyártásával otthon mindketten, és ha mellénk telepednek nézni, ahogy dolgozunk, akkor nem kötjük be a szemüket.”

A csapatban még a videószerkesztőség vezető producerének, D. Tóth Andrásnak vannak kicsi gyerekei (hat- és két évesek), így őt is megkérdeztem, hogy állnak a kérdéshez. 

„Se nem tiltjuk, se nem akarjuk a képernyő (legyen az bármilyen) elé ültetni őket. Igyekszünk mindig alternatívát nyújtani nekik. Ugyanakkor azt gondoljuk, hogy nem kell démonizálni a mozgóképet előttük. Sokkal inkább a tudatos felhasználásra és a mennyiségre kell figyelni. Vannak olyan mesék, amelyek kiegészítik, amit épp tanítunk nekik. És van, hogy nekik is jólesik egy kis totális kikapcsolás. Azt lehet mondani, hogy vannak napok, amikor nem néznek semmilyen képernyőt, de azért átlagosan mégis úgy tizenöt-húsz perc képernyő van egy nap. Játék az eszközön marginális, hetente pár perc most még. Nyilván ez is növekszik majd idővel.

A Covid és a téli idő miatti bezártság nem könnyíti meg a szülői munkánkat ebben, de ez van, most így lehet gyereket nevelni.” 

Miután Andrásnak is rengeteg munkája zajlik képernyőhöz kötötten, a példamutatás náluk is nehéz ügy.

„Minket látnak telefonozni. Mikor mennyit. Ebben nem mi vagyunk a jó példa, gondolom, de családja válogatja. Nyomkodni es telefonálni is látnak minket. Tévét szinte soha nézünk előttük.”

Mi a helyzet a nagyobb gyerekekkel?

Kicsikkel még talán könnyebb tartani a kereteket, és korlátozni a hozzáférést a tartalmakhoz, mert tényleg csak a szülőn múlik, milyen rendszert állítanak be, ám nagyobbakkal más a helyzet, hiszen az önállóan közlekedők egyre többen kapnak rögtön okostelefont, és onnantól indul is a lavina.

Ömlik rájuk a tartalom, újabb kommunikációs csatornák nyílnak meg, újabb felületek regisztrációjához kérnek tőlük adatokat, és újabb helyeken léphetnek be idegenek a személyes terükbe a digitális világban.

Szóval minél nagyobb a gyerek, annál több a veszélyforrás.

Elképzelni sem tudom, milyen nehéz lehet akár kamaszokkal menedzselni ezt a kérdést, úgyhogy picit faggattam a nagyobb gyerekeket terelgető kollégáimat is.

Gyárfás Dorka fiai tizenhárom és fél évesek, és náluk például nincs vasszigor. 

„Két év Covid után ez már szinte lehetetlen, szerintem. Azelőtt volt időkorlátozás, de miután saját telefont kaptak (mert elkezdtek egyedül járni iskolába), azt is nehéz volt betartatni, hiszen az az ő készülékük, milyen jogon venném el tőlük. Ennek viszont az a következménye, hogy egész nap alkudozunk, vitázunk, vagy rosszabb esetben veszekszünk, hogy mikor hagyják már abba. Lett egy kiegészítő nevük is, az egyikük »Pillanat, Barnus« lett, a másikuk »Másodperc, Dini« – mert így szoktak próbálkozni azzal, hogy leszereljenek, amikor először, másodszor, és harmadszor szólok, hogy hagyják már abba.”

Azért mondott Dorka pozitívumot is, például a Covid alatt a gyerekek a YouTube-ról tanultak meg angolul, ráadásul a középiskolás szintet meghaladóan, és elképesztő tájékozottak lettek az űrkutatásban, a természettudományokban is, de már a történelmi kérdésekben is szivacsként szívják magukba az információt. 

„Az olvasás is még mindig leköti az egyiküket (azt, aki mindig is olvasós volt), a másik meg hajlandó sportolni. És szerencsére nem érdekli őket a közösségi média, nincsenek fenn a TikTokon (tudtommal), csak a Redditen. Eljött az idő, hogy én már én tanulok tőlük egy csomó dolgot, és gondolom, ez egyre inkább így lesz. Így született meg például a hétvégi Rick Astley-cikkem, mert tőlük hallottam a rickrollról” – meséli Dorka.

Őt is kérdeztem a példamutatásról, és a válasza tükrözte azt, ami valószínűleg a legtöbb (kis)kamaszt nevelő szülő nagy feladata: 

„Iszonyú nehéz mértéket tartani, pedig tőlem például nem láthatják, hogy állandóan a gépen lógnék, és félek, hogy egyre nő a távolság közöttünk. Ők már a fél életüket a virtuális térben élik, és úgy érzem, ez ellen már semmit sem tehetek.”

Ha már a nagyobbaknál tartunk, Fiala Borcsa, a WMN főszerkesztője két nagyobb kamaszgyereket nevel. Szerinte valószínűleg nem ő a legjobb példa arra, hogyan kell csinálni, mert egyáltalán nem korlátozza a gyerekeit, inkább bízik abban, hogy a kisebb korukban lefektetett alapok és a szülői józan példamutatás most is működik (legalább hellyel-közzel). A viszonylagos korlátlanságban nyilván szerepet játszik az is, hogy a nagyobb már tizenkilenc éves, nála nem is érezné jogosnak, ha korlátozná. 

„A másik is tizenhét éves és valószínűleg fél perc alatt kijátszaná a boomer próbálkozásaimat, inkább abban bízom, hogy tudatosan és felelősséggel használják az internetet, és ha gond adódik, szólnak (ahogy erre évekkel ezelőtt volt is példa). Én amúgy nagy internetrajongó vagyok, csodálatos dolog, hogy mindent meg lehet tudni, el lehet intézni két kattintással, és én nem csak a veszélyeket látom benne. A lányom például még ezer évvel ezelőtt összeismerkedett az Instán egy Mick Jagger-fan pagen egy firenzei lánnyal (aki nyilván lehetett volna BÁRKI, de nem az volt, hanem az, akinek mondta magát), jó barátok lettek online, annyira, hogy azóta már kétszer is voltunk együtt Firenzében meglátogatni, hatalmas élmény volt. Időben sem szoktam korlátozni őket, nem fogok rájuk mászkálni éjjel kettőkor, hogy mit csinálnak. Ameddig a dolgaikat (suli, stb) rendben teszik, addig maximális szabadságot élveznek” – mondja Borcsa.

Az igazi dilemma a képernyőn túl van

A képernyőhasználatnak van rizikója, de figyelemmel és – leginkább – szülői példamutatással nagyobb eséllyel kerülhetjük el az igazán rázós helyzeteket. A család felnőttjei számára pedig egyszerűen megúszhatatlan, hogy maguk is tudatos felhasználóvá váljanak, hogy felmérjék, hogyan is használják ők a felületeket, hogyan védik a saját adataikat és egyáltalán, hogyan viselkednek, miként vannak jelen ők a digitális térben. 

Ez a cikk például remek alkalom nekem is arra, hogy megvizsgáljam a saját szokásaimat. Arra már odafigyelek, mit és hogyan posztolok, milyen képeket teszek ki és milyeneket nem. Amikor végiggörgettem az idővonalamat, visszamenőleg sok képemet és adatomat priváttá tettem (tudom, tudom… micsoda illúzió!).

Tavaly októberben nemcsak én, hanem az egész WMN-csapat szembesült azzal, mennyire kjiszolgáltatottak vagyunk a közösségi média oldalain, amikor hekkerek ellopták a magazin Instagram-oldalát. Legkésőbb akkor, egyszer és mindenkorra megtanultuk a leckét; ahol csak lehet, beállítottam én is a kétlépcsős azonosítást, és azóta (viszonylag) gyakran cserélem a jelszavaimat (amelyek immár sokkal bonyolultabbak, mint korábban). Sőt, én leragasztottam a laptopom kameráját is.

De azért ez még messze nem elég, van bőven mit tudatosítani.

Mert bizony, előfordul, hogy simán rányomok a felugró ablakban a „minden süti elfogadására”, mert lusta vagyok, türelmetlen vagyok, és különben is… hát, mi bajom lehet, ha személyre szabottabban kapom a hirdetéseket?! 

Rá kellett jöjjek, hogy sokszor át sem látom pontosan a veszélyeit annak, ha az ember csak úgy vakon „beszáll az internetbe”. Szóval próbálom edukálni magam, de néha nehezen megy.

Ahogy említettem, a Facebook pár naponta emlékeztet, hogy régebben mennyire más volt minden… Olyan státuszposztjaim voltak, hogy így utólag csak lesek, mi mindennel szemeteltem tele az ismerőseim képernyőjét (és fejét). Úgy osztottam meg magamról mindent, mintha nem lenne holnap. Persze, ezek ártatlan kis bejegyzések voltak. Hiszem azt én.

De az a helyzet, hogy ma már látom: a múltban sok olyan rést hagytam a pajzson, ami azóta már a dark webre áraszthatta az életem egyes fejezeteit, és mindenféle algoritmusok lakmároznak a személyes információimból.

Márpedig muszáj lesz ezzel komolyabban foglalkoznom, szülőként pedig kutyakötelességem, hogy – kis túlzással – olyan penge legyek a témában, mintha én magam találtam volna fel az internetet.

Ahogy az életre felkészítjük a gyerekeket – nézzenek körül, ha átmennek a zebrán, sötétben ne menjenek kapualj közelébe, ne szálljanak be idegen autójába, tanuljanak nyelveket, ügyeljenek a biztonságos szexre, satöbbi – úgy kell őket felkészíteni arra is, hogy a virtuális térben, hogyan létezzenek. Igen, ez is feladat.

Szóval az, hogy mennyi képernyőt nézzen a gyerek, tényleg csak a jéghegy csúcsa. A kezdet. Az igazán nagy feladatok, dilemmák és kérdések csak ezután jönnek.

Szabó Anna Eszter 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Dean Mitchell