Szentesi Éva: „Fogalmad sincs, ugye, mit jelent ez a győzelem?”

–

„Imádsz hajnali ötkor kelni. Itt lábatlankodsz, felrúgsz valamit, kimész, mosogatsz, csörömpölsz, aztán arra megyek ki, hogy ülsz a kanapén, mint egy szentjánosbogár, kint még sötét van, ütöd a klaviatúrát, én meg azt se tudom, hol vagyok” – morog maga elé kócosan, félig behunyt szemmel.

Imádok korán kelni, lábatlankodni, belerúgni valamibe véletlenül, hangtalanul felszisszenni, visszatartani a lélegzetet, meg ne hallja, kimenni a sötétbe, félni, míg fel nem kapcsolom a folyosón a villanyt, csörömpölni (szerintem zajtalanul,) kipakolni a mosogatógépet, aztán leülni a kanapéra, a megszokott helyemre, mint egy macska, ütni a klaviatúrát, kómásan bámulni a híreket, nem moccanni hétig. 

A szemben lévő épület sziluettje szinte beleolvad a sötétbe, halványan pislákolnak a fények, a villamos már jár, ugyan ritkán, a forgalom lomhán kúszik egyre erőteljesebb zajjal. 

A fürdőbe megyek, megmosom az arcom, hidratálót oszlatok el, közben ő kijön, megölel, megint elmondja, hangos voltam. Garbót veszek, 501-es farmert, zakót, a kedvenc hasított bőr csizmám Olaszországból, a húgomtól kaptam.

Adok egy puszit a szájára, mielőtt kilépek az ajtón, ezen morog megint, még nem mosott fogat. A gang még sötét, a lépcsőházban napokkal ezelőtt szétdobálták a szemetet, azóta nem szedték össze, bosszankodom a túl magas közös költség miatt. Kilépek az utcára, már dereng a lomha épületek mögött a mai nap. Jó napunk lesz, úgy sejlik. 

A kocsim szélvédőjén néhány sárga falevél, leröpül, amikor elindulok. A kereszteződésben a pirosnál mellém lép egy hajléktalan egy táblával, amire az van írva: „éhes vagyok”. Mentő szirénája szisszen fel a távolból, belenézek a visszapillantóba, a pirosnál felrakom a számra a Scarlett Rouge-t, majd megállapítom, túl sok lesz ez az erőteljes árnyalat nappalra.  

 

A belvárosba megyek, ahol nem lehet megállni, tényleg jó napom van, épp előttem tolatnak ki, be is rakom gyorsan a kocsit, a párhuzamos parkolás, mint a karikacsapás, majd sietek, fodrászhoz van időpontom, nem késhetek, nem illik. 

Szárítás közben Instán scrollozok, és nézni kezdem az egyik beauty influenszer oldalát, elindítom az egyik videót, épp arról beszél, milyen légiesnek, könnyednek, szelídnek kell lennie egy nőnek. Milyen magatartást, beszédet kell elsajátítani ahhoz, hogy finom, kecses, nőies legyen, és mennyire nem jó, hogy a nők elfelejtették, hogyan lehetnek igazi nők, de milyen fontos, hogy ezeket a képességeket elsajátítsák.

Őszinte, csodálkozó érdeklődéssel hallgatom a nőt, majd vége a szárításnak, elindulok, és az autómhoz érek, nyúlok a kilincshez gyanútlanul, amikor a bal lábam alatt érzem, hogy valami meleg, puhára léptem. Az olasz hasított bőr csizmámat körbeöleli egy adag gőzölgő kutyaszar. Friss, most készült, egyenesen a lábam elé. Olyan hangosan kezdek káromkodni, hogy még én is meglepődöm. Feltépem a csomagtartó ajtaját, valami textil után kutatok, megtalálom a használt maszkokat a pandémiából, hál' isten nem dobtam ki, éreztem, jó lesz még valamire. A fertőtlenítőt is előkotrom, hangos szidalmak között fújni kezdem vele a csizmát, közben egyre több maszkot használok el, de a kutyaszar masszív, beleivódik a bőrbe, és olyan bűzt áraszt magából, hogy hányingerem lesz. Közben a beauty influenszerre gondolok, aki még két perccel ezelőtt arról magyarázott, hogyan kell légiesen, kecsesen, finoman közlekedni a világban… ba.meg, most látna valaki (remélem, nem látnak).

Beszállok az autóba, de a combos szarszag nem tágít. Tessék, szép kis nap, besütött haj és trágya. Ez van.

Hazaérek, mesélem, mi történt, ő meg azt mondja, a kínaiak úgy tartják, aki szarba lép, annak nagy szerencséje lesz. Mondom jó, nekem van már enélkül is, ővele. Elég. 

 

Este az asztalhoz ülünk, vacsorázunk, nézi a meccset, a kedvenc csapata bejutott valami nagyon fontos helyre, valami nagyon fontos eredménnyel, nem tudom megjegyezni, hova. Még megnézi az összefoglalókat is, és boldog, és csak később jön be a hálóba. Nekem már ragadnak le a szemeim, mire beér, és még sztorizna, de aki hajnali ötkor kel, az nem tud sokáig fennmaradni.

„Nem hiszlek el, hogy már alszol. Fogalmad sincs, ugye, hogy mit jelent ez a győzelem?”

„Fogalmam sincs, persze, honnan lenne, ne kiabálj, alszom!” – morgom, ő meg kiakad, hogy majd hajnalban megint ott gubbasztok a kanapén, kócosan, a hülye kis zabkásámmal az ölemben, kóválygok ki a konyhába, csörömpölök, hogy el legyen pakolva minden, mire megébred.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/AlexLinch

Szentesi Éva