A modern Disney-hercegnők menőbbek, mint a klasszikusok?
A gyermekeim igazi meseimádók, rendszeresen előfordul, hogy egész nap mesélünk, pláne esős időben, amikor a családunk egyetlen tagja sem kívánkozik ki a szabad levegőre. Még a kétéves sem. Cserébe bármikor végighallgat egy fejezetet a Mary Poppinsból. Családilag elég kényelemszeretők vagyunk, egy jó könyv sokszor minden más programnál csábítóbb. Hát még az a közel száz darab, ami a lányaim könyvespolcán sorakozik. Vannak közöttük igazi klasszikusok, csodás mai darabok, néhány – számomra – közepesen vonzó olvasmány, és egy adag hercegnős Disney-mesekönyv. Ez utóbbinál jöttem rá, mi a bajom a régi Disney-hősnőkkel. Tóth Flóra írása.
–
Hiába válogathatnak rengeteg kötetből, a körülöttünk lévő világ hat rájuk, és a váratlan helyeken (egyszerű bevásárlás) is rendszeresen felbukkanó Disney-hercegnők nagyon vonzzák őket. Eleinte azt gondoltam, azok a klasszikus történetek, amiket én is hallgattam gyermekkoromban, a Hófehérke, a Hamupipőke és a Csipkerózsika ideális mesék lesznek a kislányaimnak. Aztán elcsábultam egy-egy modern(ebb) sztorira, és végül nagyjából megismertem az összes Disney-hercegnő történetét. Így jöttem rá, hogy a lányaimnak biztosan nem szeretném példaként állítani azokat a női főhősöket, akik semmiben nem döntöttek, mindig csak sodródtak az eseményekkel, mások mentették meg őket, ha féltek, menekültek, és nem néztek szembe a félelmükkel, ha egy nénike azt mondta nekik, hogy egyenek almát, akkor kételkedés nélkül megtették. És az is gyorsan kiderült, hogy a frissebb sztorikban nem egészen ilyenek az úgynevezett hercegnők. Hanem mennek, csinálják, tévednek, megpróbálják visszacsinálni, tanulnak, változnak. Ezért örülök neki, hogy a lányaim is hasonlóan gondolkodnak, és elég gyorsan dobták Hamupipőkét meg Csipkerózsikát. Viszont szívesen bújnak Elsa, Anna, Aranyhaj vagy éppen Merida, sőt a középutat képviselő Belle és Jázmin bőrébe is. És ezt nem is bánom, mert ezek a nők jó példaképek, a történetek pedig kiválóan alkalmazhatóak a XXI. századi hétköznapokra is. Összeszedtem, miért.
Elsa és Anna
A különleges képességekkel rendelkező Elsának egy baleset után, amiben véletlenül sérülést okoz a húgának (Anna), egy gyógyító troll érthetetlen maszlaggal próbálja elmagyarázni, hogy ne parázzon a különlegessége miatt. És lehetőleg ne verje nagydobra, hogy jeget tud varázsolni a kezével. Indoklás nincs. Lófaszt sem ér az orvosi jó tanács, Elsa egy stresszgombóc lesz, ráadásul szinte minden kapcsolatot megszakít a szeleburdi, társaságra vágyó húgával, akiből még a sztori elején remetét csinálnak a szülei – a nővére érdekeire hivatkozva. Szegény szülők nemsokára elhunynak (a lányom szerint „megvesznek egy tengeri viharban”). Elég menetrendszerű, hogy amikor Elsa koronázási ünnepségének tiszteletére évek után újra kinyitják a palota kapuit a vendégek számára, Anna rögtön megtalálja az igaz szerelmét a hozzá gyanúsan jól passzoló Hans személyében (de legalább beszélgetnek, nem úgy, mint Hófehérke és a hercege).
Anna és Hans rögtön el is jegyzik egymást, amin Elsa (ekkor már királynő) full kiakad (egy szeleburdi húg gyakorló nővéreként jegyzem meg, hogy én is így tennék), jön a veszekedés, majd a vita hevében néhány tűhegyes jégcsap pattan ki Elsa kezéből (szerintem az én lányaim is így rendeznék a konfliktushelyzeteket, ha képesek lennének rá). Ez az alaphelyzet, ami már eleve egy hangyányit bonyolultabb, mint az, hogy a mostohaanyám ki akar nyírni, mert szebb vagyok, mint ő. És a mese alatt sok minden kiderül. Mondjuk, az, hogy ha valaki egy óra alatt tökéletes férjnek tűnik, még nem biztos, hogy az is lesz. Vagy az, hogy ha egy gyógyító azt mondja, a: „félelem örök ellenséged”, akkor arra céloz, hogy ne félj mindentől. És majdnem mindig újra lehet kezdeni. Ja, és az is, hogy a csöppet karcosabb Kristoff nem kicsit jobb fej, mint a nyálas(nak tűnő) Hans, aki a klasszikus példája annak, hogy nem mind arany, ami fénylik. Mindenesetre Anna és Elsa hibáznak, veszekednek, mérgesek, szerencsétlenek, van, aki szerelmes lesz, majd eljegyzést bont, majd újra szerelmes lesz, más pedig kivonul a hétköznapokból, aztán mégsem… Szóval nem csupán szépek, aztán menekülnek, és ha azt mondják nekik, takarítanak, ha találnak egy koszos házat, és almát esznek, ha adnak nekik…
Aranyhaj
Aranyhajat egy gonosz mostoha tartja fogságban, és bántalmazza lelkileg, de ő feltalálja magát: hobbikat talál, összebarátkozik egy kaméleonnal, majd kitűz egy nagy célt, aminek az eléréséért leüt egy embert (ööö), zsarolással ráveszi (hupsz), hogy segítsen neki, majd elképesztő kalandokat élnek át. Aranyhaj sokszor legyőzi a félelmét, és közben számtalan problémát megold Flynnel, akivel szépen lassan melegednek össze. Hamupipőke hasonló helyzetben csendben tűr, majd a kertben bőg. Őt megmenti a Tündérkeresztanya meg a barátai (legalább vannak, ez is valami), majd a modernebb feldolgozások szerint egyetlen beszélgetés és tánc alatt egymásba szeretnek a herceggel. Aki azután úgy keresteti szíve hölgyét, hogy körbeküldi a cipőjét próbára. Miért nem jegyezte meg az arcát??? A melleit bámulta végig, vagy mi a faszom? Ezt a kérdést szofisztikált formában a négyéves lányom is feltette, és nem igazán tudtam a választ. Aranyhajéknál a pasi mutatja meg, hogy annyira szereti Aranyhajat, hogy szó szerint meghalna a kiszabadításáért (erre végül nem kerül sor), nem a lány küzd azért, hogy felpróbálhasson egy cipőt, mintha a kuponnapokon lennénk.
Merida
A mese címében is bátornak nevezett lány tényleg bátor: ki van bukva a versennyel kiválasztott férjtől, sőt, versenybe száll a férjjelöltekkel, és persze nyer. Eközben Csipkerózsika odamegy, ahova küldik, ha talál egy rokkát, nekiáll szőni, ha pedig felébreszti a herceg, akivel egy kurva kukkot nem váltott életében, rögtön feleségül megy hozzá. Ettől a visszatérő motívumtól amúgy teljesen kivagyok: előbb az esküvő, aztán az ismerkedés. Mivel a lányaim szinte a Jégvarázzsal kezdték a hercegnős szocializációt, ahol ez elég kiemelt szerepet kap (méghozzá olyan kontextusban, hogy gáz egy buli után eljegyezést tartani), már megkérdezték tőlem, hogy mi az apukájukkal régóta ismertük egymást, amikor összeházasodtunk? És persze Csipkerózsikai mércével nézve – iszonyú régóta. A Meridát azért is szeretem, mert (bocsi a spoilerért) nem lesz házasság a végén. Van viszont egy kislányszemmel is nagyon realisztikus szál: konfliktus az anyukával, mert ő rá akar erőltetni valamit a lányra. Jó, az, mondjuk, kevésbé életszerű, hogy ennek következményeképp medvévé változik a kedves mama, de néha én is – minimum – sárkánynak érzem magam. És a konfliktus feloldása is szuper: mindenki köt kompromisszumot. A lány elismeri az anyukája igazát (hogy fontos a családi összetartás), az anyuka pedig megérti, nem várhatja a lányától, hogy akarata ellenére megházasodjon. Így kiderül, hogy a boldogságot nem csupán egy oltár előtt kimondott igen jelentheti.
És akkor még szó sem esett Mulanról (férfinak öltözik, és belép a seregbe), Jázminról (nem hajlandó hercegség alapján párt választani) és Belle-ről (nem megy feleségül a falu bunkó bikájához, ellenben a gázul kinéző Szörnyetegnek ad egy esélyt, és mindeközben imád olvasni). Szóval rossz hírem van, de Hamupipőke, Csipkerózsika és Hófehérke fölött erőteljesen eljárt az idő. Viszont van miből választania annak, aki a többi – vagány lányokról szóló – mese mellett szeretne Disney-hercegnős történeket mesélni a lányainak. Vagy a fiainak.
Tóth Flóra
Kiemelt kép: Fórum Hungary