Régóta követem Esztert az Instagramon, így van némi elképzelésem arról, kit várok a találkozóra – és bár tudom, hogy a social mediában közvetített kép csupán a valóság filterezett mása, ezúttal nem lövök mellé. Eszti pont olyan femme fatale módjára lép a kávézóba, ahogy számítottam rá. Minden szem rá szegeződik – és nem, ezt nemcsak megnyerő külsejének köszönheti, hanem legalább annyira a karizmájának. A tekintete ellentmondást nem tűrő, határozott, de barátságos: íme, a nő, aki tudja, mit akar, és aki megtalálja a megfelelő módját annak, hogy elmondja a véleményét. Teszi mindezt úgy, hogy nem válik felszínessé, nem mutat álarcot: ugyanolyan nyíltan beszél félelmeiről, sérüléseiről, fájdalmairól és bizonytalanságairól is, mint politikai nézeteiről. Na de ne rohanjunk ennyire előre!

Ahhoz, hogy egy ideológiát hitelesen képviseljünk, elengedhetetlen saját korlátaink felismerése is

„Amikor megkérdezik tőlem, hogy hol látom magam tíz év múlva, szeretem azt válaszolni, hogy egy olyan helyen, ahol a nők iránti tisztelet mértéke nem annak függvénye, hogy mennyi ruha van rajtuk” – ez volt az első poszt, amit láttam Esztertől, és aminek kapcsán kíváncsi lettem a többi gondolatára is. Ebből már kitalálhattátok, hogy Eszter nagybetűs feminista, aki informatív, közérthető és sallangoktól, felesleges jó fejkedéstől mentes módon szólal fel a mentális egészség, a párkapcsolati és utcai erőszak, az LMBTQ-témák, a kapitalista kizsákmányolás, a bérszakadék, vagy éppen a testünkkel és szexualitásunkkal kapcsolatos tabuk témájában. Az influenszer még csak huszonöt éves, de elmondása szerint már tizenöt éves korában is feministának vallotta magát.

„Az, hogy te ki vagy és hol vagy a világban, egy folyamat eredménye. Megesik, hogy újraértékelek dolgokat, hogy megváltoztatom a véleményem, de ami azt illeti, tíz éve is feminista voltam. Viszont sok változott abban, hogy fogom fel a saját feminizmusom, hogy ismerem fel azokat a privilégiumokat, amikkel rendelkezem, és miről érzem etikusnak a véleménynyilvánítást.

Annak ellenére, hogy mindig is feministának vallottam magam, én is éltem szexista és elnyomó párkapcsolatban. Teljesen más képviselni és megélni bizonyos értékeket.

Arra törekszem, hogy amiről kommunikálok, abban tényleg hiteles lehessek” – kezdte.

Bevallom, picit megkönnyebbültem ettől a pár mondattól. Bár magasra emelt zászlón hirdetem az elnyomó hatalmak elleni fellépést és az egyenjogúságért való küzdelmet – és erről lelkesen vitázom éjjeleken át kocsmák előtt –, számtalanszor okoztam magamnak csalódást azzal, hogy a konfrontációtól való félelemből vagy beilleszkedési vágyból nevettem olyan poénokon, amiket nem tartottam etikusnak. Nagy kő esik le a szívemről, amikor kiderül, hogy ez Eszterrel is előfordul.

„Magyarországon sok olyan közegben megfordulunk, ahol implicit módon, például ártalmatlannak hitt viccekben jelen van az elnyomás. Én is jártam már úgy, hogy egy adott közösségben, az aktuális hangulat hatására olyat mondtam, amin magam is meglepődtem: basszus, én nem is így gondolkodom! Én ezt egyáltalán nem tartom viccesnek! De akkor ez miért történik meg mégis? A válasz az, hogy a nők poénjain kevesebben nevetnek. Ha egy adott közegben meg szeretnél felelni, nagyon nehéz megállítani magad, hogy ne szállj bele ezekbe a helyzetekbe. Mindenki hibázik, és az a legnehezebb, hogy ezeket a hibákat ne dramatizáljuk túl, viszont vállaljunk értük felelősséget.”

Eszter hozzátette:

ahhoz, hogy egy ideológiát hitelesen képviseljünk, elengedhetetlen a saját korlátaink felismerése is.

Motiváló lehet, ha az Instagramon követjük az összes vegán, zero waste, mentális egészségügyet propagáló influenszert, de be kell látnunk, ha az általuk közvetített – egyébként hasznos – eszmékkel csak egy újabb teher nehezedik a vállunkra. Azt is el kell fogadnunk, ha még nem tartunk ott, ahol szeretnénk: ha bizonyos nézetekkel szimpatizálunk, de még nem valljuk őket sajátunknak.

„Szeretnék önazonos lenni. Emellett nem rejtem véka alá azt sem, ha valamit nem tudok hitelesen képviselni. Jó, ha van rajtunk társadalmi nyomás egy etikusabb élet felé, de ez is frusztrálóvá válhat egy olyan világban, ahol nagy életszínvonalbeli különbségek vannak. Sajnos nem mindenki tud megfelelni ezeknek az elvárásoknak.” 

 

Annak prédikálsz, aki már meg van térítve?

Hogy mitől aktivista az aktivista? Saját magamnak valahogy úgy definiálnám ezt a fogalmat, hogy az igazán hiteles ember nem csak a social mediában meg látványos nagy eseményeken, de a mikrokörnyezetében, a leghétköznapibb helyzetekben is azonos az általa képviselt értékekkel, és védi azokat tűzön és vízen át. Ahogy visszaolvasom a mondatot, máris elmosolyodom saját magamon. Tűzön és vízen át? Most komolyan? Biztos vagyok benne, hogy mindannyian keveredtünk már olyan vitába, ami az első másodperctől kezdve meddőnek, fárasztónak, ne adj’ isten bántónak bizonyult.

Amikor erről kérdezem Esztert, ő elárulja: egyáltalán nem célja meggyőzni olyan embereket, akiknek a gondolkodása szöges ellentétben áll az övével.

„Minden kiül az arcomra, de ha nincs értelme konfrontálódni, felállok, és elmegyek. Ha explicit szexizmussal, rasszizmussal, homofóbiával találkozom, fogom magam, és elsétálok.

Csak konstruktív vitában vagyok hajlandó részt venni. Ha például valaki arról szeretne vitázni velem, hogy szerinte tiltsák be az abortuszt, nem állok le vele.

Ha az az ember szeretné megérteni az álláspontomat, már rég megtette volna, hiszen elég információ áll rendelkezésére – fejti ki. – Én azokra szeretnék hatni, akik olyan környezetben élnek, ahol nem fejezhetik ki magukat, illetve azokra, akik még nem tudták meghatározni a saját véleményüket, mert nem létezett ez a diskurzus az életükben. Nekik szeretnék adni egy olyan platformot, amin nem kell csendben maradniuk, ahol megerősítést kaphatnak arról, hogy validak a megéléseik. Nagyon sokan írják le nekem a történeteiket, a nehézségeiket, azt, hol találkoztak elnyomással. Valójában mi vagyunk többen: azok, akik tapasztalnak valamilyen hátrányt.”

Eszti arra is felhívja a figyelmet, hogy bár az ellenvélemény sokszor hangosabb, ez közel sem jelent túlerőt. Mindemellett valóban fontos lenne, hogy a jelenleginél sokkal több ember találkozzon a feminizmus tudományágával és szakirodalmával, és ne csak a felszínes, média által közvetített gondolatokat, hanem az ideológia mindent átható lényegét is megérthessék.

Apropó, ellenvélemények

Bár ma már egyre elterjedtebbek az emberi jogi mozgalmak és a feminizmus, továbbra is rengeteg félreértés (és ezáltal ellenérzés) övezi ezt a témakört. Amikor felvetem Esztinek, hogy sok közösségben a mai napig félreértett a feminizmus fogalma, és azt gyakran még nők is férfigyűlöletnek definiálják, felnevet.

„Mi az a férfigyűlölet? Hány férfiellenes bűncselekményről hallunk? Mutasson nekem valaki csak egy tucat olyan gyűlölet-bűncselekményt, ami kifejezetten férfiak ellen irányult. Nincs ilyen! Ehhez az kéne, hogy egy ciszhetero-fehér férfinak legyenek védett tulajdonságai, de nem lesz. Jogi definíció sincs rá. Merthogy védett tulajdonságnak azt nevezzük, ami hátrányos megkülönböztetés alapját képezi. Ők, mint védett csoport, sosem lettek még gyűlölet-bűncselekmény áldozatai” – kezd bele.

Hozzáteszi:

Fontos látnunk, hogy a feminizmus – bár a nőket helyezi fókuszba – számtalan olyan témában emeli fel a hangját, amivel a férfiakat is védelmébe veszi.

Az internalizált elnyomás – és itt nemcsak a nőgyűlöletre, de a homofóbiára és a rasszizmusra is gondolhatunk például – a férfiakat is hátrányosan érinti. A patriarchális rendszer egyik nem számára sem egészséges társadalmi konstrukció. 

 

„Arról a kérdésről például, hogy sok férfi miért fél kimutatni az érzelmeit, nem tudunk anélkül beszélni, hogy ne vennénk elő a hagyományos nemi szerepek jelentőségének hatását. Nem lehet különválasztani a feminizmustól azokat a mozgalmakat, amik a férfiakkal szembeni káros sztereotípiákat és társadalmi hatásokat is érintik. Abban a kérdésben, hogy hogyan teremtsünk egyenlő társadalmat, egyaránt benne van a női jogok védelme, a kisebbségi jogok védelme, így ezekbe organikusan beletartozik a férfiak hátrányainak megoldása is. Ha nem különböztetünk meg embereket, az organikusan érinti pozitív irányba a férfiakat is.”

Na de mi a helyzet a patriarchális eszmék alapján szocializálódott nőkkel? Azokkal, akik látszólag remekül érzik magukat a hagyományos nemi szerepekben, a konyhában, a tűzhely mellett? Azokkal, akik elfogadták az alárendelt szerepkört, és akár a férjükkel együtt, hangosan képviselik az ellenvéleményt? Tapasztalataim szerint ez a téma gyakran megosztottságot, és ezáltal értetlenséget szül nők és nők között is. Míg a tábor egyik fele az utcára vonul, és öklét rázva emeli fel a hangját az egyenlő fizetésért, mások vígan kiszolgálják a férjüket, és minimálisan sem vágynak arra, hogy holmi Jeanne d’Arc-lelkületű feministák felszabadítsák őket.

„Én azt érzem, hogy mi, nők, ugyanazokra a problémákra keressük a megoldásainkat, csak más és más megoldásokhoz nyúlunk, függően a szociális hálónktól, a neveltetésünktől, a személyiségünktől.

Te, nőként tartozhatsz bármilyen politikai párthoz, mindenképpen érinteni fog például az utcai zaklatás problémája és a nemek közti egyenlőtlenség is. Szerintem nem létezik olyan nő, aki ne ismerné fel ezeket a problémákat, csak éppen lesz, aki a rendszerbe besimulva, ahhoz alkalmazkodva védi magát, és lesz, aki ellenszegül annak.

Én nem tudok haragudni azokra a nőkre, akik a patriarchátus szellemiségéhez idomulnak, mert ez is egy túlélési stratégia. Ez is a megoldás keresésének egy módja, még akkor is, ha én nem értek egyet vele. Csak az nem keresi a megoldást, aki mindig az elnyomók és a hatalom élvezőinek oldalán állt.”

We can do it!

Eszter hozzátette: gyakran csak a felszínt kapargatjuk és egymást bíráljuk ahelyett, hogy megvizsgálnánk egymás motivációit és megküzdési mechanizmusait. Ezeknek a változásoknak társadalmi, gazdasági, globális szinten kell megoldódniuk, és ez hosszabb, komplexebb folyamat, amiben sajnos kisebb kontrollunk van. Ennek ellenére senki se veszítse el a motivációját: lehet, hogy a tetteinknek, a kiállásunknak mi még nem látjuk az eredményét, de a kettővel utánunk következő nemzedék tagjai már fogják.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

„Sok társadalomban már mainstream a feminizmus, és ciki azt kimondani, hogy »nem vagyok feminista«. A társadalom folyamatosan változik, a feminizmus eszméje egyre több emberre lesz hatással – még akkor is, ha az illető nem azonosul a címkével. A rengeteg bátor nő tetteit nem lehet kitörölni a történelemből. Ha csak megnézzük a social mediát, hét-nyolc éve aligha találkoztál feminista hangokkal, ma viszont már van egy apróbb közeg, ami egyre szélesedik. Ott a Vénusz Projekt, a Ciklusmesék, a Mi a Femme, a Nemazért, és még hosszan sorolhatnám. Alapítványi és mozgalmi szinten is ott van a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene mozgalom. Az elmúlt pár évben exponenciális növekedés látható ezen a színtéren, még akkor is, ha a többségi társadalomban vagy a politikában nem ezt érezzük. Ez egyre láthatóbb lesz, egyre több embert ér el, úgyhogy én optimista vagyok” – mondja zárszóként Eszter.

Fotók: Varga Bernadett, @bernadett_v 

Takács Dalma