–

Lehetsz hupilila is

„Mindig megnyugtat, amikor ilyen cikkeket olvasok, mert rá kell jönnöm, hogy ha dagadt vagy, ha vékony, de lehetsz fekete, fehér, esetleg még hupilila is, a legtöbbeknek akkor is csak szar lehetsz. Bár azok után, hogy az idősek utálják a fiatalokat, meg fordítva, a dolgozó a munkanélkülit, meg fordítva, voltaképp mindenki mindenkit, min is vagyok meglepődve, hogy a kövérek nem jönnek ki a soványakkal?” – írta egy kedves olvasónk, Milán, a testszégyenítős cikk alá. Ha kidugom a fejem a saját buborékomból, és szétnézek a világban (vagy beállok a tükör elé, és szembenézek önmagammal), be kell látnom, hogy teljesen igaza van.

Akaratunk ellenére csoportokban gondolkozunk, már nemcsak a politikában (gondolj csak a republikánusok és a demokraták közti különbségekre, hogy ne a hazai terepet említsem), a háborúban (Palesztina és Izrael!) és a sportban (Fradi vagy Újpest?), de a kultúránk más aspektusaiban is. Ám ez a gondolkodásmód csak felesleges feszültséget és ellentéteket teremt az emberek között. 

Amikor évekkel ezelőtt, szinte még tinédzserként, felhagytam az állati eredetű ételek fogyasztásával, meg voltam róla győződve, hogy mindenkinél többet teszek az állatokért, a környezetért, sőt az egész bolygóért. Számomra semmilyen áldozattal nem járt a váltás, egyik pillanatról a másikra át tudtam állni, nem lettem rosszul, és az éves laborleletem soha nem látott eredményeket mutatott.

Én csak a pozitív következményeket tapasztaltam meg, emiatt pedig hajlamos voltam haragudni azokra, akik másképp élik az életüket. De sokáig ugyanígy éreztem azokkal az emberekkel kapcsolatban is, akik gyakorlatilag bárhol képesek eldobni a csikkeket.

Hogy tettem-e a bolygóért azzal, hogy nem eszem húst és nem szemetelek? Szeretném hinni, hogy igen. De hogy jobb ember vagyok-e azoknál, akik másképp tesznek, abban már egyáltalán nem vagyok biztos. 

Szentesi Éva: Kész vagyok a halállal, végeztem vele, most már mehetünk élni

WMN Life – 2022. január 9. – SzÉ

 

Bármennyire jólesik is eltölteni egy-egy napot (mit napot, hétvégét!) egyedül, valójában mind társas lények vagyunk

Zsigeri szükségük van a valahova tartozásra. Ez pedig abból az evolúciós szükségletünkből fakad, hogy a túlélés, a szaporodás és a jólét érdekében könnyebb, ha csoportokban működünk együtt. De bármilyen elfogadónak és toleránsnak gondoljuk magunkat, előbb-utóbb be kell látnunk, hogy az elménk bizony hajlamos az embereket különböző társadalmi csoportokba sorolni, és ez a csoportgondolkodás az oka annak, hogy másként kezdünk tekinteni azokra, akik valamilyen módon különböznek tőlünk, legyen az rassz, nem, kor, nemzetiség, kultúra, vallás vagy társadalmi, gazdasági helyzet.

És neked ki a kedvenc festőd?

Az 1970-es években Henri Tajfel lengyel szociálpszichológus egy olyan jelenséget vizsgált, amelyet ő minimális csoportparadigmának nevezett. A koncepció alapgondolata az volt, hogy megvizsgálja, milyen minimális feltételek szükségesek ahhoz, hogy a csoportokon belül diszkrimináció alakuljon ki.

A megközelítéssel kapcsolatos tanulmányok eredményei rávilágítottak, hogy az emberek még akkor is hajlamosak a csoportos előítéletre, ha viszonylag jelentéktelen megkülönböztetések alapján kategorizálják őket, például a szemük színe, a kedvenc festményeik vagy – kapaszkodj meg! – akár egy érme feldobása alapján.

Oké, tehát az ember gyarló, tele van előítéletekkel, és potenciálisan bármilyen véletlenszerű és önkényes tulajdonság alapján hajlamosak vagyunk elkülöníteni magunkat egy bizonyos embercsoporttól. Nem nehéz belátni, hogy ez az úgynevezett mi vs. ők mentalitás hogyan lehet romboló mind önmagunkra, mind a társadalom egészére nézve. És legyünk őszinték, elég ijesztő belegondolni, hogy mennyire fogékonyak vagyunk ezekre az előítéletekre még akkor is, ha teljesen véletlenszerűek a körülmények.

Mindezek ellenére persze logikus: úgy fejlődtünk az évezredek során, hogy érzékeljük ezeket a társadalmi kategóriákat

A törzsi időkben előnyös volt az ismeretlen embereket potenciális fenyegetésként értékelni, és a védelem, valamit a biztonság érdekében úgy is kezelni őket. Szerencsére azonban jellemzően már nem törzsekben élünk, és nem is jelentünk különösebb veszélyt egymásra. A legtöbb kategóriát és sztereotípiát a társadalom, a különböző hagyományok és a kultúra propagálja, és bár már nem relevánsak, töretlenül hiszünk bennük, ennek hatására pedig önbeteljesítő előítéletekké válnak.

Ha ez nem lenne elég, hajlamosak vagyunk arra is, hogy észrevegyük a csoportunk tagjainak összes egyéni különbségét és eltérését, miközben azt hisszük, hogy a külső csoport tagjai mind egyformák.

Te is meg vagy róla győződve, hogy neked vannak a legkülönlegesebb, legérdekesebb és legértékesebb barátaid, míg a társaságon kívül eső emberek többsége unalmas és egyforma, ugye?

Hogy honnan tudom? Onnan, hogy mind ezt gondoljuk.

Akkor a csoportgondolkodás úgy, ahogy van, rossz?

Ahogy mindennek, a csoportokban való létezésnek is megvannak a maga előnyei, például a már említett közösséghez tartozás érzése, a barátságok, a támogatás és a gondolkodás, és minden olyan kapcsolat, ami védelmet és sok esetben identitást ad.

Mégis: azzal együtt, hogy élvezzük a közösségek nyújtotta előnyöket, ideje, hogy tudatosabban forduljunk egymás felé, jusson eszünkbe; minden embernek saját, egyedi története és tapasztalatai vannak, összetett érzelmei, gondolatai és motivációi.

Az előítéletek felismerése fontos lépés azok leküzdése, a béke és az elfogadás szempontjából.

Én egyre inkább igyekszem mindenkivel azonosulni valamilyen módon. Mert bármilyen hihetetlennek tűnik is elsőre, biztos vagyok benne, hogy mindenkivel van kapcsolódási pontunk.

Igen, még a mindenevő és dohányzó emberekkel is. Nem feltétlenül kell figyelmen kívül hagyni a köztünk lévő különbségeket, de semmiképpen sem szabad arra használnunk ezeket, hogy felsőbb- vagy alsóbbrendűnek ítéljünk valakit. Hiszen mind együtt vagyunk ebben a helyzetben, és olyan megoldást kell találnunk, amely mindannyiunk értékeit és érdekeit szem előtt tartja.

Mózes Zsófi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / PeopleImages