–

Feküdtem az őrzőben és a meghalást gyakoroltam. Azt mondogattam, hogy jó, most akkor meg fogok halni, hát nem élhetek így, nem akarom, hogy ennyi mindent kivágjanak belőlem, jó lesz nekem a halál is, nem bírok megbirkózni ezzel. Feküdtem a kemény ágyon, a derekamat szúrta a rosszul alám hajtogatott, papírvékony lepedő, meztelen voltam, le volt kötve infúziókkal a kezem, csövek lógtak ki belőlem, az orromban is cső volt, pumpálta az oxigént, nem értettem, mire kell, hiszen kapok levegőt. Vagy ha ez itt van az orromban, akkor lehet, hogy mégsem tudnék lélegezni?

Meg fogok halni, és nem akarok ez ellen tenni semmit. A halál tulajdonképpen egy lehetőség. A szeretteimet sajnálni fogom, de ennek a szarnak vége lesz szépen. 

Mit tudok a halálról, hányszor voltam irtó közel hozzá? Nem tudok én róla semmit. Annyit, mondjuk, biztosan, hogy nem félek tőle. Nem ijeszt meg, mármint a saját halálom semmiképp. Gyerekkoromban se féltem, négyévesen felmásztam a garázson lévő palatetőre, mert nagyapám véletlenül nekitámasztotta a létrát, és amíg beszaladt, addig én felmásztam, és ott egyensúlyoztam a palán. Nagyapám egy napig nem szólalt meg, belenémult huszonnégy órára a sokkba, hogy a kedvenc kisunokája le is eshetett volna. Szerintem akkor lett tejfehér a mákos haja. De hajam szála se görbült. 

Aztán amikor a szomszédban játszott egy távoli rokon kisfiú, és beleesett a betonkeverőbe, nem tudták megmenteni az életét, és jöttek sírva a szomszédok, a nagyanyám meg a szüleim, hogy Istvánka meghalt, akkor is csak néztem ki a fejemből, hogy ez most akkor mit jelent? Nem lesz többé Istvánka, az az aranyos barna szemű, mosolygós, nagyszájú kisfiú, aki úgy óbégatott át apámnak, hogy „Janiii bácsiiiiiiii, tessék már jönni ide a kerítéshez!”. Istvánka többé nem hívta apámat. Meg senki mást se.

Amikor imádott nagyapám meghalt, az – amelyik megnémult a tetős mutatványom után –, akkor haragudtam meg az Istenre. Azóta is haragszom rá.

Senki nem válaszolt nekem azóta se arra, hogy az olyan embereken miért nőnek szarkómák, aki egész életükben jóságosak voltak? Aznap tudtam meg, hogy a földön nincs igazság, a halált meg kurvára nem érdekli, ki voltál… És még csak tizennégy éves voltam. Emlékszem, mindenáron férjhez akartam menni, hogy nagyapám még ott legyen az esküvőmön, de utólag beláttam, kevés esélyem lett volna erre akkor, és ha össze is jön, minimum börtön várt volna valakire kiskorú megrontásáért. 

Néhány évre rá nagyanyám is elment. Előtte még az emlékeit is elvették. Egy szál pendelyben szökött ki éjszakánként télvíz idején, fogalma nem volt, hol van. Egy pszichiátrián halt meg, nem tudta, kicsoda, az utolsó heteiben nem is láthattuk már. Akkor még inkább tudatosult bennem, hogy ez a világ kegyetlen, a halál nagy zsugás, mi meg csak nyomorult bábuk vagyunk, amiket bármikor lesöpörhetnek a tábláról. 

Fiatalkoromtól sokat gondolkodtam azon, mi a létezés értelme, mivel kéne ezt megtölteni, hogyan lehetnék boldogabb, vagy egy kicsit nyugodtabb, de sehogy sem találtam a számomra megfelelő válaszokat. Apró dolgok néha megadták, majd aztán elmúltak ezek is, és jöttek másmilyenek, apróbbak vagy nagyobbak, nem súlyoztam sokszor. Néha örültem, néha nem, boldog is voltam, és kevés félelemérzet volt bennem azzal kapcsolatban, hogy egyszer eljönnek értem is, és akkor tényleg vége lesz. 

A legerősebben akkor nem akartam meghalni, amikor azt mondták, ezer százalék, hogy meghalok. Akkor az összes erőmmel elhatároztam, hogy „csakazértse”, hiába mondjátok nekem ezt a hülyeséget, hogy nincs esély – úgysem hiszek nektek.

Nekem lett igazam, de nem tudom, hogyan csináltam. A nagyon akarás, azt hiszem, kevés hozzá… kellett a kemó meg a sugár is, meg anyám, és a szerencse. 

Igazság szerint egyetlenegyszer féltem csak a haláltól, amikor anyámat elvitte. Már majdnem egy éve. Kurva halál eszi az időt is, rágja, mint a szú. „Nem az idő múlik, hanem mi” – mondja Csáth. És milyen igaz. Elmúlunk. Elmúlt anyám is. Vele is aljasul elbántak. De az ő elvesztésekor még egyszer adtam esélyt Istennek. Teljesen feleslegesen. Bár azt hiszem, az imák nem így működnek. 

Most meg aztán tényleg nem félek. Ezt azóta tudom, mióta ott feküdtem az őrzőben meztelenül a kemény ágyon, és az intenzíves nővér nem akarta elhinni nekem, hogy rosszul gyűrte be alám a lepedőt, és az rettenetesen nyomja a derekam. Én nem tudtam kiigazítani a csövektől, katéterektől, branülöktől. (Egyre több orvosi szakkifejezést tudok.)

Szóval féljen a haláltól az, aki ráér. Én nem érek rá. Nekem még dolgom van, ez már bizonyos.

Különben hogyan akarná ennyire nyomatékosan valami felettes erő (aki tutira nem az Isten), hogy éljek? Vagy csak én ragaszkodom ennyire a tyúkszaros életemhez? Még az is lehet. Biztos „beagykontrollozom” magamnak az élni akarást, pedig azt sem tudom, hogyan kell. 

Egy új barát azt mondta nekem, amikor a kórházban zokogtam, és megosztottam vele: megijeszt, hogy ennyit gondolok a halálra: „Mi lenne, ha olyan dolgokkal foglalkoznánk, amikre van ráhatásunk? A halálra nincs.”

És akkor megnyugodtam. Néha előveszem az üzenetét, és újra elolvasom. Az is megnyugtat, hogy nemcsak én halok meg  egyszer, hanem mindenki át fog esni rajta.

Addig meg múljunk együtt, de ne szépen csendesen, hanem hangosan, röhögve, kinevetve magunkat is. Hátha az ilyenekért nem mer túl hamar eljönni a halál.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Motortion