Az én Winonám

Huszonhárom éves voltam, és a Hollán Ernő utcai videotékában végre rám került a sor. „Megvan? Visszahozták?" – kérdeztem izgatottan a pult mögött álló kócos férfitól. „Igen, itt van. Tessék!" – válaszolta unottan, és a pulton egy határozott mozdulattal elém csúsztatta a dobozt. A borító alsó és fölső szélén felpöndörödött a műanyag borítás. Átnyújtottam neki a kis kartonlapot, amin már csak két rubrika állt üresen. Amíg a kócos fazon kiikszelte a kölcsönzést a tagságimon, a hüvelykujjammal az elálló műanyag szélével játszottam. Reality Bites – Nyakunkon az élet. Erre a filmre vártam két hónapja.

Addigra már masszív Winona Ryder-rajongó voltam. Mindent láttam vele, ami csak elérhető volt, a Beetlejuice-tól az Ollókezű Edwardon és a Drakulán át a Sellőkig és Az ártatlanság koráig. Tudtam, hogy Johnny Depp volt a pasija, akivel tizenévesen forgattak együtt, és szinte azonnal eljegyezték egymást, aztán '93-ban szakítottak. Tudtam, hogy túl van két Oscar-jelölésen (Az ártatlanság kora, Kisasszonyok). Tudtam, hogy Minnesotában született egy Winona nevű városkában, innen a keresztnév. Tudtam, hogy vezetéknevét Horowitzról változtatta Ryrderre, van egy bátyja, Yuri, és két féltestvére, Jubal és Sunyata. Meg egy buddhista anyukája és egy ateista apukája, akik Winona 12 éves korában San Fransisco mellé költöztették a famíliát – állítólag egy kommunába. Noha a lapok előszeretettel írják, hogy a szülők afféle virágkoszorús hippik voltak, Winona azóta cáfolta ezt Conan O'Brien talk show-jában. De ez utóbbit akkor még nem tudtam. Igaz, nem is biztos, hogy érdekelt volna. Ami érdekelt, az valami egészen más volt.

Winona Ryder és Ethan Hawke a Nyakunkon az élet (Reality Bites) című filmben

Winona Ryder azt a karaktert testesítette meg (csak persze sokkal menőbb szerelésekben és szókimondóbb attitűddel), akinek én is éreztem magam, amióta az eszemet tudtam.

Egy kívülálló, furcsa, belül túlságosan sebezhető, kívül túlságosan kérges lényt, aki legszívesebben egész nap csak zenét hallgatott-írogatott volna a szobájában. De ehelyett sajnos iskolába kellett járnia, és úgy kellett élnie, mintha értené, hogy miről szól a tizenévesek társadalma, és hol van benne az ő helye.

Noha a világ másik feléről származott, Winona mégis egy kicsit mindannyiunk helyett lázadt, akiknek a szülei valami egészen más rendszerben szocializálódtak, és számunkra idegen logikák szabályai szerint éltek. Mi, akiket ma X generációsoknak neveznek, a szüleinkkel szemben már megkóstoltunk egy másfajta a szabadságot, és az íze maradandó nyomot hagyott a szánkban. 

Winina Ryder 1997-ben

Szóval úgy vittem Winona Ryder új filmjét az albérletembe, mintha az aztékok összes kincsét cipeltem volna hazafelé. Otthon aztán betoltam a kazettát a videómagnóba (még hazulról, Kaposvárról költöztettem Budapestre magammal, az egész világot jelentette számomra az a szerkezet!), és 99 percen át úgy érzetem: nem vagyok egyedül elveszve a világban, mert el van veszve velem együtt Ethan Hawke, Jeanane Garofalo, Steve Zahn és Winona is.

Girl… interrupted

Aztán eltelt egy év (persze csak az én életemben ennyi, a film amerikai premierje óta inkább három, miközben Winona leforgatott hat filmet és két tévésorozatot), és 1999-ben úgy éreztem, hogy valami furcsa dolog történik vele. Ahogy néztem itt-ott a róla készült felvételeket, ahogy űzik őt a fotósok és riporterek, ahogy menekül előlük, mindenki elől, a világ elől, maga elől, ahogy egyszer-egyszer mégiscsak szemből kapta le egy objektív, látszott, hogy valami megváltozott. Abban a fekete tekintetben felborult az egyensúly a bizonyosság és a bizonytalan között. Még mindig csak 28 évesen olyan volt ez a lány, mint egy űzött vad. Megcsinálta az egyik legjobb filmjét, az Észvesztőt, amelyben egy fiatal, lelkileg megreccsent írópalántát játszik, aki bekerül a pszichiátriára az igen kemény esetek közé. A későbbi események tükrében ma még hátborzongatóbb hallani Winona eredeti hangján a narrációt:

„Előfordult már veled valaha, hogy összekeverted az álmot a valósággal? Vagy, hogy elloptál valamit, noha volt pénzed? Előfordult, hogy igazán szomorú voltál? Vagy azt gondoltad, hogy mozog alattad a vonat, miközben te nyugodtan ülsz a  helyeden? Lehet, hogy csak megbolondultam…"

Winona az Észvesztő (Girl, Interrupted) című filmben

Ugyanebben az évben – részben a filmet promotáló – Winona Ryder leült Amerika egyik legjobb tévériporterével, hogy a saját démonairól beszélgessen vele. Ne felejtsük el, hogy 1999-et írunk. Akkoriban még Hollywoodban sem volt divat, hogy valaki nyíltan beszéljen a klinikai depressziójáról. Márpedig Winona ezt tette.

Ült Diane Sawyerrel szemben, és minden második mondatáért bocsánatot kért, miközben arról mesélt, hogyan tette tönkre őt a hírnév. A '90-es évek világhírű, körülrajongott színészikonja egy szomorú, magányos, inszomniás ronccsá vált.

Amikor véget ért egy-egy forgatás, olyan magányos volt, hogy nem tudott mit kezdeni magával. Volt, hogy négy napon keresztül nem aludt. Egy alkalommal az éjszaka közepén kínjában a  városban kocsikázott, és egy újságárus kirakatában, egy magazin poszterén látta viszont a saját portréját, alatta a felirattal: „Winona Ryder a világ legszerencsésebb lánya”. Végül saját maga ment el a kórházba, és jelentkezett be pár hétre a pszichiátriára, mert attól félt, hogy kárt tesz magában. Most, mielőtt nekiálltam ennek a cikknek, újranéztem ezt a beszélgetést, és megint majd' megszakadt érte a szívem.

A mélypont

Elkerülhetetlen volt, hogy legyen egy mélypont. 2001-ben bukott le a New York-i Saks Fifth Avenue áruházban, csaknem 6000 dollárnyi kifizetetlen, márkás (Marc Jacobs, Gucci, Dolce&Gabbana) ruhaneművel a táskájában. Hogy miért csinálta, arról ellentmondásos információk láttak napvilágot. A biztonsági őrnek a helyszínen állítólag azt mondta, egy rendező kérte tőle, hogy egy szerep kedvéért próbálja ki a bolti lopást. Egyes szakértői vélemények az eljárás során kleptomániáról szóltak. Winona maga pedig később bevallotta, hogy antidepresszánsok és más gyógyszerek hatása alatt állt. Akárhogy is, az nyilvánvalóvá vált, hogy a színésznővel valami nagyon nincs rendben. A bírósági eljárás elhúzódott, az amerikai- és a világsajtó pedig előszeretettel dagonyázott „a bociszemű szépségről, mindenki kedvencéről, akiről kiderült, hogy nem is olyan ártatlan” című sztoriban.

Winona Ryder a bíróságon (via: Youtube)

2002-ben elítélték; közmunka, pénzbírság, próbára bocsájtás. Ő elfordult Hollywoodtól, Hollywood pedig elfordult tőle. Nem egészen egy évvel később még megpróbálta menteni a menthetőt, és elment az egyik legjobb amerikai tévéműsorba, a Saturday Night Live-ba saját magán viccelődni, kevés sikerrel. „Olyan furcsán viselkedik velem mindenki… mindenhol bezárják az ajtókat” – mondta erőltetett mosollyal az arcán nyitó monológjában, talán túl korán.

Aztán eltűnt. 

Hazament San Franciscóba, írt, alkotmányjogot és nyelvészetet hallgatott a Berkeley-n, és környezetvédelemmel foglalkozott. Pár évig egyáltalán nem lehetett látni semmiben, utána kisebb szerepekben, kis költségvetésű művészfilmekben, itt-ott feltűnt ugyan, de a nagyközönség ingerküszöbét nem lépte át egyik alakítása sem. 

Pedig hiányzott. Nekem legalábbis nagyon.

Hiányzott a kívülállósága, a különutassága, az egyedisége. Az átkozott tökéletlensége. A neurózisa. Az a bizonytalanság a tekintetében. Hogy sosem tudta az ember, mi lesz a következő mondata, mozdulata.

Persze, a helyére azonnal ott termettek a trónkövetelők, de szerintem olyan tehetség, mint Winona Ryder, csak egyszer születik egy évtizedben.

A Winonaszánsz

Végül aztán a 2000-es évek legvégén, a 2010-es évek elején végre elkezdődött valami. Spock kapitány anyjaként feltűnt egy pillanatra a 2009-es Star Trek-filmben, egy évvel később pedig A Fekete hattyúban ő volt a New York City Ballet kiöregedett szólótáncosa, akit túlkorosnak tart a szakma, ezért nyugdíjazzák. A film nagy kritikai siker lett, Natalie Portmannak Oscar-díjat hozott, Winona Rydert pedig szépen, finoman újra fölhelyezte a térképre.

De az a Winona már egy másik Winona volt. 2013-ban azt mondta az Interview magazinnak a csöndesebb évekről:

„Furcsa módon úgy érzem, hogy ez az egész még jót is tett. Mert előtte sosem tettem föl magamnak a kérdést, hogy jó-e nekem az, amit magammal művelek? Mi lenne, ha nem lenne a színészet? Lenne helyette más? Hiszen nem értettem az égvilágon semmi máshoz...”

A Winona-rehabilitáció fontos és kedves lépése volt, amikor az a Marc Jacobs kérte föl őt reklámarcnak, akinek 14 évvel azelőtt az egyik 760 dolláros pulóverét megtalálták nála, amikor lopáson kapták a Fifth Avenue-n. A tervező és a színésznő szoros barátságot ápol azóta is. A 2015-ös közös kampányuk pedig nagy siker lett.

Winona Ryder és Marc Jacobs divattervező

2014-ben és 2015-ben a BBC és az HBO is megbízta egy-egy nagyobb szereppel. 2016-ban pedig berobbant a Stranger Things, a Netflix fura, de egészen különleges sci-fi-sorozata, amely olyan nagy sikerrel játszik a '80-as évek nosztalgiájára, hogy a jó X generációs nézőt szinte észrevétlenül szippantja be egészen mélyre. Az pedig a casting directorok zsenialitását dicséri, hogy a '80-as években játszódó sorozatban a bajba került főszereplő kisfiú anyukájának szerepére a '80-as évek egyik ikonját szerződtették le.

Winona egyszerűen zseniális Joyce Byers szerepében. Szenvedélyes, erős, érzékeny, intelligens és hiteles. Ennek a nőnek eltűnt a fia, és miközben az egész város temetné, ő az egyetlen, aki érzi, hiszi, tudja, hogy a gyerek él. Kapcsolatot teremt vele egy másik univerzumban. A sorozat óriási siker, Rydert az első évad után Aranyglóbusz-díjra jelölték. A második évadban pedig még az elsőnél is több szerepet kapott a forgatókönyvíróktól. 

Winona a Stranger Things című tévésorozatban

Winona forever

Winona Ryder most 46 éves. Azt mondja, tisztában van azzal, hogy kislányos fizimiskája jó ideig meghatározta a szerepeit, és örül, hogy végre saját korabeli nőket játszhat. 

„Annyira fiatalon kezdtem" – mondta a New York Times-nak. „Tudom, hogy a kor szerinti diszkrimináció milyen fontos téma manapság, sok színésznőt ismerek, akik nehezen találják meg a nekik való szerepeket, nekem is gyakran ajánlanak anyukaszerepet. De szerintem ezzel is lehet kezdeni valamit. Én a magam részéről örülök neki, hogy végre a saját koromat játszhatom. Nem térnék vissza a naivákhoz."

Régi, és talán túlságosan is jól ismert sztori, hogy Johnny Depp annak idején magára tetováltatta, hogy „Winona Forever” (azaz: Winona örökké), majd a szakítás után néhány évvel két betűt leszedetett, így máig úgy viseli az emléket, hogy „Wino forever”. A színész 1990-ben azt nyilatkozta róla, hogy Winona szerinte még 2040-ben is játszani fog, olyan sok energia lobog benne, és ha valamit szenvedélyesen szeret, arról nehéz őt lebeszélni. No, hát én elég kevés dologban értek egyet Johnny Deppel, de ebben az egyben igen. Legalábbis nagyon remélem, hogy igaza van.

Winona visszatértével ugyanis az X generáció elveszett coolságát kaptuk vissza.

Relevanciát, egy darabka rákendrollt, a bizonyosságot, hogy 2017-ben, amikor már az Y is „annyira tegnapi”, mi, negyvenesek is izgalmasak vagyunk. Mi is számítunk, mi is építünk, mert van még mit építenünk. Lehet, hogy nem vagyunk tökéletesek, de mi már legalább túl vagyunk a legnagyobb hibákon, és – jó esetben – tanultunk belőlük.

Nem szabad, mert nem is lehet minket leírni. Még nem. 

D. Tóth Kriszta

Források: The New York Times, Los Angeles Times, Interview Magazine, Rolling Stone, ABC 20/20 (A Diane Sawyer interjú)