Igen, a dolgok megváltoztak. Van, ami véget ért. De nincs baj.

–

„Volt egyszer egy zenekar”

Írtam már arról, hogy a férjemet egy debreceni zenekar kapcsán ismertem meg, nem is tudom, talán tizenhét éve. Bajban vagyok a számokkal. Szóval volt ez a zenekar, aminek több tagját ismertük a barátnőimmel, akikkel minden koncerten ott voltunk. Kialakult egy társaság, megvolt a törzshelyünk is, nagy mulatozások voltak akkoriban. A férjemet eleinte a távolból figyelgettem, nem volt az a csajozós forma, az ő kezdeményezése után is jó sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy mi végre egy pár legyünk. Emlékszem, a társaságban sokan vicceltek azzal, hogy nekik már ősz lesz a hajuk, mire mi először megfogjuk egymás kezét. Pontosan tudom, melyik volt az a dal, amit könnyes szemmel, a legmélyebb önsajnálattal hallgattam mindig végig, azon keseregve, hogy vajon miért nem szeret engem úgy ez a fiú, ahogy én őt?! Intenzív idők voltak érzelmileg,

végig kellett járnunk egy hosszú utat egymáshoz, de tessék, itt vagyunk most is, tizeniksz év után, két gyerekkel. Nem tündérmese, nem Insta-idill, de együtt, küzdve, akarva, folyamatosan tanulva, szeretve, itt vagyunk most is.

Visszakanyarodva a zenekarhoz, tehát egyszer csak levelet kaptam, hogy lesz egy egynapos fesztivál Debrecenben, ami igazi nosztalgiatornádónak készül, a város különböző pontjain régi, helyi underground zenekarok lépnek majd fel (Made in Debrecen címen), állnak újra össze egy rövid időutazás erejéig. Így verbuválódott össze tizenöt évvel a feloszlás után a Monchichi Potenciál. (Igen, ez volt a nevük.)

Furcsa, kitekert 2006

Már amikor jött a hír, teljesen odavoltam, te jó ég, ez maga a fiatalságunk, mindennek a kezdete! Én élek-halok a nosztalgiáért, arra viszont álmomban nem gondoltam volna, hogy még a Tangóra és a Gergelemre is fogok táncolni! Ezt tényleg nehéz volt elképzelni ennyi idő távlatából, hiszen azóta ezerszer megfordult maga körül a világ.

Aztán persze hamar jöttek a sötét felhők, beindult a paragépezetem, mint mindig.

Tudtam, hogy ez most nagy eseménynek ígérkezik, mindenki ott lesz, aki a felnőtté válásom része volt, a múlt és a jelen összeér, de vajon nem lesznek-e ebből csúnya kisülések? Az idő, a sok változás, vagy csak a természetes eltávolodások vajon hogyan mutatkoznak majd meg ezen az estén?

Féltem a régi legjobb barátnőkkel való találkozástól, és attól is, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítok ennek az estének.

A parázásnak végül az vetett véget, hogy beléptem a koncert helyszínére, és egyik pillanatról a másikra valami féreglyukon keresztül átléptem a tér-idő kontinuumot. Volt egy pár másodpercnyi őrült csúszdázás, tekergés, bukfencezés, majd mire feleszméltem, ott találtam magam egy kicsavart, furcsa 2006-ban. 

 

Akár egy álomban, amiben látom magam kívülről, de közben aktív szereplő is vagyok.

Egyik sokk jött a másik után. Jé, ő pont ugyanúgy néz ki, atyaég, ő megkopaszodott, amaz megőszült, hát, ő még mindig lyukat beszél a hasadba, a másik még mindig ugyanolyan ölelős, ha iszik. Azóta házasságok köttettek és mentek szét, gyerekek születtek, sőt, akad, akinek már kamaszgyereke van. Jézusom, ő anno a szilveszteri bulin a hányástócsa mellett is békésen szundikált, most felelős férj, családapa, dolgozó ember, a rákendroll csak nosztalgia. 

Óriási érzelmek szabadultak (f)el, itt most mindenkinek az arcába tolódott a múlt, és erősebbek lettek a jelen kontúrjai is.

„Mikor Gergely legény vót”

Elkezdődött a koncert. Fel sem tudtam fogni, mi történik. Ezek tényleg azok a számok?! Édes Gergelem, kedves Gergelem, istenem, már táncolok, ordítva énekelek, körülöttem csupa ismerős, régi és jelenlegi barát, rám dőlt az élmény. Egyszerre éreztem, hogy sírhatnék, közben meg úgy vigyorogtam, hogy rendesen fájtak az arcizmaim. Eljátszották persze a régi sírós dalomat is, azóta sem megy ki a fejemből. A húszperces minikoncertet olyan tömegben táncoltuk végig, mint a régi szép időkben, és persze pillanatok alatt véget is ért.

Hirtelen meg is ijedtem, hogy akkor ennyi volt az egész, máris visszatérünk a jelenbe, de ekkor jött a következő koncert, szintén régi cimborákkal a színpadon, akikkel anno rengeteget bandáztunk, a jó öreg Skafunderz. Mire észhez tértem, a férjemmel ugrálva énekeltük, hogy „a makákó egy érzékeny lény, amikor leül a tévé elé”, pattogtunk, helyben futottunk, ahogy azt kell. Mi még soha nem táncoltunk így, együtt, ahogy ezen a koncerten, de tényleg, soha. Készült is rólunk kép meg videó, egészen szürreális így viszontlátni magunkat.

Aztán szép fokozatosan lecsengett az este. Mivel elmúltunk húszévesek, éjfélkor már jobbra-balra dőltünk, ásítoztunk, úgyhogy szépen hazamentünk. (Kivéve a társaságnak azt a felét, amelyik reggel hatig nyomta a próbateremben és a régi törzshelyünkön.)

Delíriumos állapot volt az időutazás. Az a pár fröccs, na, jó, meg az az egy feles szilvapálinka jól felkavarta a gyomrom és a gondolataim. Hogy milyen hazaérkezős érzés volt megölelni a régi legjobb barátnőimet!

Igen, a dolgok megváltoztak. Van, ami véget ért. De ettől még nincs baj, csak meg kell keresni, találni azt az ösvényt, amin időről időre együtt tudunk sétálgatni, ha összefúj minket a szél.

Biztonságot adott az egyik legjobb barátnőm, aki velem és a férjével (merthogy a férjeink ugyanabból a bandából indultak neki a zenei pályának) együtt száguldott a nosztalgiavonaton, szinte vakon, lévén ő nem debreceni, mégis leföldelt, hogy ez nem egy álom, nem kevertek valamit az italomba, itt vagyunk, mi vagyunk, csak épp visszautaztunk az időben.
Van ez így… 

 

Nem minden változik

A másnap nagyon fájt, jobban, mint a régi szép időkben, de ez így van jól. Salvus vizet nyakalva adagoltam magamba a fájdalomcsillapítót, hisz ez olyan, mint a biciklizés. Így volt kerek.

Visszatértem a jelenbe. A mostani énembe, ami keresi a helyét, a hangját, a boldogulását, keresi a vágyait, próbálja definiálni magát. (Még mindig.)

Eltelt azóta egy hét, és még mindig nehezen tudom megfogalmazni, miért voltam annyira megrendülve. Talán annak a súlyát éreztem meg, hogy bizonyos dolgok mennyire nem változtak, hogy egyes megéléseim milyen nagyon hasonlóak maradtak. Hogy mennyire paráztam egy-két találkozástól, aminek az égvilágon semmi értelme nem volt. Ez annyira jellemző rám. Újra csak

azzal szembesültem, hogy a problémáim egy részét én magam teremtem, és ez pontosan így volt húsz éve is. Most már legalább rálátok erre a hibás működésre, még ha magam mögött hagyni – egyelőre – megmászhatatlan hegynek tűnik is.

Viszont azzal is szembesültem, hogy a húsz évvel ezelőtti énem sokkal kiszolgáltatottabb volt, friss, sajgó sebekkel, amikről nem volt hajlandó tudomást venni. Sebek, amiket csak mostanában téptem fel, de akkoriban még lüktettek, én meg a legnagyobb bulik kellős közepén aktívan rejtegettem őket, olyan sikeresen, hogy aztán hosszú évekig, bő évtizedig meg is feledkeztem róluk.

  

Ezért lehetett az egésznek akkora súlya. Az időszak, amire ezen az estén emlékeztünk, nemcsak a fiatalságunk volt, hanem egy majdnem két évtizedes tagadás kezdőpontja is. Valahogy ennek az élménynek a hatására viszont sikerült elengednem pár dolgot.

Már tudom, hogy azóta mi mindenre vagyok képes, és ez erőt ad ahhoz, hogy elhiggyem, képes vagyok épülni, jobban lenni, sőt, az a fiatalság sem ment sehova. Itt van az is, csak kicsit fáradtabb. De ha nosztalgiára kerül a sor, akkor bömböl, mintha nem lenne holnap.

És mi is itt vagyunk, mindenki, aki egy hete beszállt az időgépbe. Szétszóródva a világban, de egy estére összegyűlve, megállítva az időt. 

A képek a szerző tulajdonában vannak

Szabó Anna Eszter